Főkép Hogy miféle lények azok a Dodók? Azon kívül, hogy krumpli formájú, sekezű, de háromlábú, dombon állva filozofáló empiriokriticisták?
Szülőatyjuk, Marabu, a Pulitzer-emlékdíjas és Alfabéta-díjas karikaturista/képregénykészítő sem tudja a választ, ahogy az a kötet utószavából kiderül.
 
Csak annyi biztos, hogy az első „igazi” dodós képcsík 1995-ben bukkant fel a Kretén magazin oldalain – bár még kezdetleges formában, mégis (úgy tűnik) működőképes koncepcióval, hiszen azóta már a kétszázadik epizódot is megérte, sőt a folyton bővülő, ám időről időre „teljes”-nek kikiáltott sorozat immáron második gyűjteményes kiadásánál tart.
Ezt veheti kezébe most az olvasó – akit ezúton is biztosítanék, hogy a 2006-os előző kötet óta összegyűjtött 100 újabb sztrip abszolúte megéri a beruházást.
 
Szabó László Róbert (alias Marabu) az 1980-as években lett először hobbi-, majd később hivatásos rajzoló.
Munkáit az akkoriban létező vicclapok szinte mindegyikében publikálta – ma leginkább a HVG és a Népszabadság állandó karikatúristájaként ismerheti a közönség. Mégis, szívéhez kimondatlanul is legközelebb álló figurái a Dodók, akiket egyszerűen nem tud „letenni”, akár dohányos ember a jóféle cigarettát.
 
A Dodók rendkívül buták, mégis tudálékosak. Olyannyira buták, hogy egy általános iskolai összeadáson elvéreznének, mégis naphosszat az élet értelméről diskurálnak, általában választott filozófiai irányzatuk, az empiriokriticizmus keretében – ami már pusztán attól mélyfilozófia, hogy egyáltalán ki tudják mondani, egyébként nem jelent a világon semmit (ez különben nem igaz, mert létezett egy ilyen filozófiai irányzat anno, de arról Marabu most már direkt nem akar megtudni semmit).
A Dodóknak ezen kívül nemi életük is van, egy teljes fejezetnyi, amiről viszont bármit is elárulni nem lenne illendő dolog.
 
Ezen apró furcsa lények másik lényeges jellemzője, hogy nincs belőlük két ugyanolyan, de legalábbis sosem találkozunk kétszer ugyanazzal a Dodóval a kötet folyamán: a testalkatuk, vagy a csápjuk hossza, vagy a szemük formája, vagy más egészen apró jel különbözteti meg az egymáshoz néha nagyon hasonlító Dodókat.
Nincs tehát állandó főszereplő – és Marabu ezzel a comic stripek egyik alapvető íratlan szabályát rúgja fel.
 
Apropó, comic strip: ezen a téren is egészen újszerű dolgokkal kísérletezik a szerző. Egyrészt gyakorlatilag az összes képcsíkot ellátja Descartes egy komoly művéből szedett idézetekkel, melyek így gyökeresen más jelentést kapnak („…a fennkölt értelmükből kiemelt töredékes félmondatok úgy működnek, mint egy karikatúra. A magasztos gondolat ott áll alsógatyában, hirtelenjében nem találja a tógáját, és olyanná válik, mint mi mindannyian: nem lovas szobrot vagy Nobel-díjat érdemlő nagyság, hanem csak a mi hétköznapi okoskodásunk és tudálékosságunk egyik darabkája”, idézve Marabut).
 
Másrészt kirándulást tesz a képcsíkokon túl generálódó humor területére: hamis újság-oldalakkal/olvasói levelekkel tűzdeli meg könyvét, nem beszélve a spéci műröhögés-cédéről (nem, ez nem valódi cd), vagy a „Hogyan készíthetünk könnyen és gyorsan magunknak dodós képregényt?” kurzusról.
 
Vagyis: maga a kontextus, melybe imádnivaló hőseit helyezi, az csalja ki belőlünk a rekeszizom-repesztő röhögést, akárcsak a Da Vinci és Picasso stílusában megrajzolt, vagy a társadalomkritikától sem mentes import (zsidó, külmagyar, stb.) Dodók esetében.
 
A Dodó-sorozat arról szól, hogy merjünk hülyeségeken röhögni, mert nem szégyen az – és mindezt olyan ártatlansággal és olyan szellemesen közvetíti, hogy az ember tényleg nem tehet mást: nevet az egészen.
 
A Dodóskönyv: az intelligens butaság könyve. Mindenképpen szerezzünk be magunknak egyet, kivált, ha igaz a hír, és Marabu ezzel a kötettel végleg búcsút int teremtményeinek – ami, figyelembe véve az univerzum törvényszerűségeit, igaz is lehet, meg szerencsés esetben nem is.