FőképCassandra Wilson (született 1955. december 4.) lemezei hallatán nyilvánvaló, mindig a saját útját járja, nem foglalkozik sem a lemezeladásokkal, sem a slágerlistákkal, sem az elvárásokkal.
Sosem készít két ugyanolyan lemezt, két stúdiófelvétel között hol jobban, hol kevésbé, de mindig változik az elképzelése a világról, a zenéről. Főként arról a zenéről, ami aktuálisan éppen foglalkoztatja.
 
Mindezek után egy pillanatig sem szabad csodálkozni azon, ha klasszikus feldolgozásalbumán nem a jazz mára kikerülhetetlen alapvetéseit adja elő, hanem az utóbbi harminc év popslágereit porolja le.
Azt azonban nem árt tudni, hogy hiába szerepel 2009 a megjelenés dátumaként, maguk a felvételek jóval korábbiak, s mindet hallhattuk már a korábbi sorlemezeken.
 
Ennek ellenére sem gondolom pusztán anyagi lenyúlásnak a kiadást, inkább olyan gyűjteménynek, ami jól mutatja, mennyire sokoldalú énekesnő Wilson, illetve mennyire bátran nyúlt hozzá az eredetikhez.
 
Ott van mindjárt a nyitó U2 szerzemény, a „Love Is Blindness”. Az eredetileg sötét hangulatú szerelmes dal Wilson tolmácsolásában szomorúvá válik, remek összhangban a kísérő gitárral. Kicsit olyan az előadása, a felfogása, mintha Sade énekelne – pedig nem. Gyönyörűséges, szinte beleborzong az ember.
 
Ilyen kezdés után már sejtettem, sokáig hallgatom majd ezt a lemezt…
 
A következő egy Cyndi Lauper újraértelmezés. A „Time After Time” eredetileg egy bánatos-szerelmes popdalocska volt. Wilson nem csak újrahangszerelte, hanem hozzáadta az érett nő érzését – s máris valami sokkal izgalmasabb lett belőle.
 
Legjobban a „Fragile” újraértelmezésére voltam kíváncsi, mivel az már Sting előadásában is kifejezetten bensőséges hangulatú volt.
Nos, Wilson ezúttal sem hazudtolta meg magát, hiszen az eredetileg meghatározó gitár nála némileg háttérbe szorul, s az ütőhangszerek kerülnek előtérbe (Jeffrey Haynes), amitől az egész egy szomorkás, mégis életteli számmá változik.
 
Ettől kezdve nincs megállás, Wilson szabadjára engedi magát. A címadó „Closer to You” az eredetinél sokkal gazdagabb hangszereléssel bír, amitől egyrészt sokkal nagyobb mélységet kap, másrészt a brummogás sokkal meghittebbé teszi az egészet, arról már nem is szólva, mennyivel érzelemdúsabb az énekesnő hangja, mint amivel Jakob Dylan bír. Az egyik csúcspont a lemezen.
 
Annak idején a The Monkees szimpla gitárbandaként aratta sikereit, s ennek megfelelően a „Last Train To Clarksville” is megfelelt a hatvanas évek szabvány pop-rock, gitáralapú slágereinek. Wilsonnál is hangsúlyos a gitár, de az egész sokkal izgalmasabb lüktetést kap, másrészt talán az albumon itt a legvidámabb az ének.
 
A következő „The Weight” eredetijét nem ismerem – ebben a formájában azonban egy nagyon hangulatos blues. Egyébként ez szinte az egész lemezre igaz. Wilson ezúttal a blues oldalát villantja meg felénk, s mint az a MüPa-béli koncerten is bebizonyosodott, nagyon érzi, tudja a bluest.
 
„Tupelo Honey/Angel” – Van Morrison eredetijéhez nagyon nincs mit hozzátenni, persze Wilsonnak ez is sikerül. Lelassítja a számot, s nem meglepő módon sokkal érzelemdúsabb az éneke.
 
A következő csúcspont következik, Neil Young „Harvest Moon”-ja képében. Ahogy megszólal Wilson, abba egyszerűen beleborzong az ember, hangja bársonyosan simogat, miközben emlékeket idéz fel a múltból – eközben a zenészek alázatosan kísérik. Gyönyörű.
 
Akárcsak a következő Ann Peebles szerzemény, az „I Can`t Stand the Rain”. Ha lehet ez a legbluesosabb darab az albumon, hallgatás közben az ember szinte érzi/látja a Mississippi deltáját, annyira árad a dél hangulata belőle.
 
Oldásként következik a „Lay Lady Lay”. Bob Dylan nótája természetesen átalakult, diszkrét latinos lüktetést kapott, ami nem csupán mozgalmasságot eredményez a korábbi szomorkodás után, hanem már-már táncolni csábítja az embert. Wilson itt „csak” énekel.
 
Befejezésül szintén egy ütős tétel következik, ami nem tempójával éri el a hatást, hanem szokás szerint a belassulással.
Jimmy Webb eredetije számomra kimondottan szürkének tűnik, ami persze nem teljesen igaz, mivel „Wichita Lineman” számos előadó műsorán szerepel (valamit biztos láttak benne). A mostani változat diszkréten rafinált hangszerelése csak még jobban kiemeli Wilson hangját. Szép.
 
Végiggondolva és újrahallgatva a lemezt, azt kell mondjam, Wilson nem csupán csodás hangját adja hozzá az eredeti szerzeményekhez, de úgy hangszereli át azokat, hogy azok modernebbé, frissebbé válnak.
S ez legalább akkora csoda, mint amire a hangjával képes. Mindehhez persze olyan képzett muzsikusokra van szükség, mint például Reginald Veal vagy Jeffrey Haynes.
 
A Closer to You: The Pop Side elsőre poplemeznek tűnhet (már csak az eredeti nóták miatt is), pedig inkább jazz, és legalább ennyire blues. Egyszóval zavarba ejtően beskatulyázhatatlan, miközben napsugárként mindent megvilágít Wilson egyedi éneke.
 
Előadó:
Cassandra Wilson – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Love Is Blindness
2. Time After Time
3. Fragile
4. Closer to You
5. Last Train To Clarksville
6. The Weight
7. Tupelo Honey/Angel
8. Harvest Moon
9. I Can`t Stand the Rain
10. Lay Lady Lay
11. Wichita Lineman

Diszkográfia:
Days Aweigh (1987)
Blue Skies (1988)
Jumpworld (1989)
She Who Weeps (1990)
Live (1991)
After the Beginning Again (1991)
Dance to the Drums Again (1992)
Blue Light `Til Dawn (1993)
New Moon Daughter (1995)
Songbook (1996)
Rendezvous (with Jacky Terrasson) (1998)
Traveling Miles (1999)
Belly of the Sun (2002)
Sings Standards (2002)
Glamoured (2003)
Love Phases Dimensions: From the JMT Years (2004)
Thunderbird (2006)
Loverly (2008)
The pop side (2009) válogatás

Képek: Müpa, Pető Zsuzsa