Főkép Őszintén szólva nem gondolom, hogy az átlaggyerek lexikonokat búj, még akkor sem, ha kimondottan gyerekeknek írták.
El tudom képzelni, hogy a Heumann házaspárnak voltak nehéz órái a könyv megalkotásánál, hiszen egy rendkívül szerteágazó, miriádnyi szakszót használó művészeti ágról kellett minél többet minél egyszerűbben elmondaniuk, úgy, hogy a reménybeli ifjú olvasók élvezzék és értsék is.
 
Mivel magam már nem tartozom a célcsoporthoz, a véleményem kevéssé mérvadó, de szerintem a szerzők igazán mindent megtettek, és amit létrehoztak, azt élvezettel és szívesen olvasgatom.
 
Amennyire tudhatom, majd’ minden fontosat belezsúfoltak ebbe a könyvbe, a zenetörténeti korszakokat, a legfontosabb zeneszerzőket, hangszerek garmadáját, a komoly- és könnyűzene különféle alapvető irányzatait, a hangjegyírás történetét és mikéntjét, és így tovább. Csak a leglényegesebbeket, a lehető legvilágosabb megfogalmazásban.
 
S hozzá szép papíron, kb. A/4-es formátumban, szellős tördeléssel, sok illusztrációval. És megalkották kalauzunkul Klárit és Fricit, akik rövid párbeszédekben, ilyen-olyan helyzetekben teszik hozzá a magukét az egyes szócikkekhez.
 
Hogy erre a megoldásra mennyire volt szükség, az vitatható, merthogy gyerek így nem beszél, hacsak nem eleve szigorú muzsikus- vagy dúsgazdag családba születik, szóval nekem ugyan nem tetszik szinte semmi, amit ők adnak a könyvhöz, de gondolom, a lurkók számára könnyítik a megértést.
 
Magam, Isten legyen hozzám irgalmas, sokkal jobban élveztem a Zeneműkiadó által a ’80-as években kiadott alábbi két könyvet (Deyries-Lemery-Sadler: Rajzos zenetörténet az őskortól napjainkig; Dutfoy-Sadler-Farran: Képregényes rock-történet), de hát ugye kinek mi.
 
Ezzel együtt ez egy valóban tartalmas és igényes kiadvány, amit nem csak gyerekek, de bárki, a zene által érdeklődő ember haszonnal forgathat. Különösen ajánlom mindenkinek, akit az iskolában borzalmas, eltiltani való ének-zene tanár tanított.