Főkép

1. Fejezet

December 16., csütörtök – december 17., péntek

Lisbeth Salander letolta a napszemüvegét az orrára, és kikukucskált szalmakalapja karimája alól. Látta, hogy az a nő a 32-es szobából kilép a hotel ajtaján, és odamegy az egyik zöld-fehér csíkos napozóágyhoz a medence mellett. Tekintetét a földre szegezte, járása bizonytalannak tűnt.
Salander eddig csak messziről látta. Úgy becsülte, harmincöt év körül járhat. Vállig érő barna haja volt, ovális arca, és olyan teste, mintha most lépett volna ki egy fehérnemű-katalógusból. Fekete bikinit viselt, szandált és lilás üvegű napszemüveget. Délies amerikai akcentussal beszélt. Sárga kalapját a napozóágy mellé tette, és intett a pultosnak Ella Carmichael bárjában.
Salander az ölébe tette a könyvét, kortyolt a jegeskávéból, és a ciga-rettásdobozért nyúlt. Fejét meg sem mozdítva a látóhatár felé pillantott. A hotel előtt álló pálmafákon és rododendronokon túl a Karib-tengert látta. Egy jacht igyekezett északnak, Saint Lucia vagy Dominika felé. Távolabb szürke teherhajó haladt Guyana irányába. A szellő kicsit elviselhetőbbé tette a reggeli hőséget, de így is érezte, hogy egy izzad-ságcsepp csorog végig a homlokán. Salandert egyáltalán nem érdekelte a napozás. A nap lehető legnagyobb részét árnyékban töltötte, most is a terasz ponyvája alatt ült. Ennek ellenére mogyoróbarnára sült. Kekiszínű sort és fekete felső volt rajta.
A furcsa zenéjét hallgatta, a bár hangszóróiból. Egyébként a Sven-Ingvarst sem tudta megkülönböztetni Nick Cave-től, de ez a zene lenyűgözte. Felfoghatatlan volt számára, hogy lehet olajoshordón do-bolni, az meg pláne hihetetlen, hogy ez a hordó úgy szóljon, mint semmi más a világon. Varázslatos hangokat adott ki.
Hirtelen valami zavaró érzés fogta el, és a nőre pillantott, akinek ép-pen ekkor vittek ki valami narancsszínű italt.
Nem az ő problémája volt, de egyszerűen nem tudta felfogni, minek maradt itt ez a nő. Négy napja, amióta a pár megérkezett, Salander rémisztő, fojtott zajokat hallott átszűrődni a szomszéd szobából. Sírást, halk, ingerült hangokat, és néha pofonok félreismerhetetlen csattanását. Az ütésekért felelős férfi – úgy gondolta, a nő férje lehet – régimódi stílusban, középen választotta el egyenes, sötét haját, és úgy tűnt, üzleti úton van Grenadában. Hogy miféle üzlet lehet az, arról Salandernek fogalma sem volt, de a férfi minden reggel öltönyben-nyakkendőben, aktatáskával a kezében jelent meg, és a szálloda bárjában kávézott, mielőtt elindult taxit fogni. Késő délután érkezett vissza, úszott egyet, és üldögélt a feleségével a medence partján. Együtt vacsoráztak, látszólag meghitten és szeretetben. A nő talán egy kicsit többet ivott a kelleténél, de nem viselkedett zavaróan.
A balhé mindig akkor tört ki a szomszéd szobában, amikor Salander lefeküdt a matematika titkairól szóló könyvével. Nem hangzott komoly bántalmazásnak. Amennyire Salander a fal túloldaláról meg tudta ítélni, inkább valami ismétlődő, unalmas vita lehetett. A legutóbbi éjszakán már képtelen volt visszafogni a kíváncsiságát. Kiment az erkélyre, hogy behallgatózzon a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A férfi majdnem egy órán át járkált fel-alá, azt hajtogatva, milyen szar alak is ő, és hogy nem érdemli meg a nőt. Hogy biztosan szélhámosnak tartja őt. A nő azt felel-te, hogy nem tartja annak, és próbálta megnyugtatni. A férfi ettől csak még hevesebben mondta a magáét, míg aztán a nő megelégelte, és azt mondta neki, amit hallani akart: „Jól van, akkor szélhámos vagy!” A férfi viszont ezt ürügynek vette arra, hogy lehordja a nőt. Lekurvázta. Salander azon gondolkodott, hogy esetleg tennie kéne valamit. Elképed-ve hallgatta az acsarkodó fröcsögést, aminek egy pofonra emlékeztető csattanás vetett véget. Már azon volt, hogy kimegy a folyosóra, és rájuk rúgja az ajtót, amikor a szobában hirtelen csend lett.
Most, ahogy figyelmesen szemügyre vette a medencénél üldögélő nőt, észrevett egy halvány véraláfutást a vállán, és egy karmolást a csípőjén.
Néhány hónappal korábban Salander elolvasott egy cikket a római Leo-nardo da Vinci reptéren egy ottfelejtett Popular Science-ben, és elkezdte érdekelni a szférikus csillagászat. Hirtelen ötlettől vezérelve betért a római egyetemi könyvesboltba, és összevásárolt néhány alapművet a témában. Ahhoz azonban, hogy megértse a szférikus csillagászatot, kellettek bizonyos matematikai alapok. Így aztán az elmúlt pár hónap-ban utazásai során egyéb könyvesboltokba is be-betért, és keresgélte a témába vágó könyveket.
Rendszertelenül és különösebb célkitűzés nélkül tanult, egészen ad-dig, amíg be nem sétált egy boltba Miamiban, ahonnan Dr. L. C. Parnault Matematikai dimenziók című munkájával (Harvard University Press, 1999) jött ki. Ez közvetlenül az előtt történt, hogy leruccant a floridai szigetvilágba, majd elkezdte szigetről szigetre bejárni a Karib-tengert.
Járt Guadeloupe-on (két éjszaka egy ocsmány szeméttelepen), Domi-nikán (öt nap móka és lazítás), Barbadoson (egy éjszaka egy amerikai motelben, ahol érezhetően nem látták szívesen) és Saint Lucián (kilenc nap). Maradt volna tovább is, ha nem tesz szert egy ellenségre a kis szálloda bárjában lézengő nehézfejű fiatalkorú bűnöző személyében. Egy idő után elfogyott a türelme, kicsit fejbe verte, kijelentkezett a szál-lodából, és kompra szállt, Grenada fővárosa, St. George’s felé. Még az országról is akkor hallott életében először, amikor megvette a jegyet.
Egy novemberi reggelen, pontosan tíz órakor szállt partra, trópusi felhőszakadás közepette. Az útikönyvből már tudta, hogy Grenadát valaha Fűszer-szigetnek hívták, és a világ egyik legnagyobb szerecsen-dió-termelője. A sziget lakossága mintegy 120 ezer fő, de további 200 ezer grenadai él többek között az Egyesült Államokban, Kanadában és Nagy-Britanniában, ami ad némi képet hazájuk munkalehetőségeiről. A szigetet a nagy, kialudt központi vulkán, a Grand Etang köré csopor-tosuló hegyek borítják.
Grenada a számos apró, valamikori brit kolónia egyike. 1795-ben Julian Fedon, egy francia és fekete ősökkel rendelkező ültetvényes, a francia forradalomtól megihletve felkelést szított. Az ellenük küldött katonák agyonlőtték, felakasztották vagy megcsonkították a felkelők jelentős részét. Ami a gyarmatosító hatalmat leginkább megrázta, az az volt, hogy a szegény fehérek, az úgynevezett petite blanc-ok is csatla-koztak Fedon lázadóihoz, a faji szempontokra való legcsekélyebb tekin-tet nélkül. A felkelést leverték, de Fedont sohasem fogták el; bevette magát a Grand Etang csúcsai közé, és amolyan Robin Hood-szerű népi hős lett.
Majd két évszázaddal később, 1979-ben egy Maurice Bishop nevű ügyvéd új forradalmat indított, ami az útikönyv szerint a kubai és nica-raguai diktatúrákat tekintette mintának. Salander azonban más képet kapott minderről, amikor megismerkedett Philip Campbel-lel, a tanárral, könyvtárossal és baptista lelkésszel. Az első néhány napban az ő ven-dégházában szállt meg. A lényeg az volt, hogy Bishop, a népszerű vezér egy őrült, ufóbolond diktátort mondatott le, aki az ország csekélyke költségvetésének egy részét repülő csészealjak megfigyelésére különítet-te el. Bishop gazdasági demokráciát szorgalmazott, és elsőként foglalta törvénybe a nemek egyenlőségét. Aztán 1983-ban meggyilkolták.
Ezt több száz ember lemészárlása követte, köztük a külügyminiszteré, a nőügyi miniszteré és néhány magasrangú kereskedelmi vezetőé. Majd az Egyesült Államok megszállta az országot, és bevezette a demokráci-át. Grenada esetében ez azt jelentette, hogy a munkanélküliek aránya hat százalékról ötven fölé nőtt, és a kokainkereskedelem lépett elő az első számú bevételi forrássá. Campbell aggodalmasan csóválta a fejét Salander útikönyvét olvasva, és felhívta a figyelmét néhány embertípus-ra és környékre, amelyeket sötétedés után tanácsos volt elkerülni.
Salandernél az efféle tanácsok általában süket fülekre találtak. A grenadai alvilággal való találkozást mégis sikerült elkerülnie, ugyanis beleszeretett a Grand Anse Beachbe, a St. George’stól délre kilométere-ken át húzódó strandba. A ritkán látogatott parton órákig sétálgathatott anélkül, hogy találkozott volna egy lélekkel is. Átköltözött a Keysbe, a Grand Anse néhány amerikai szállodájának egyikébe, és hét hétig ma-radt ott, ami alatt szinte semmi mást nem csinált, mint sétált, és a chin-up nevű helyi gyümölcsöt eszegette, ami a savanyú svéd egresre emlé-keztette, és amit imádott.
Holtszezon volt, a Keys szobáinak alig egyharmadában lakott valaki. Salander egyetlen baja az volt, hogy mind a pihenését, mind a tanulását megzavarta a szomszéd szobában lappangó elfojtott rettegés.
Mikael Blomkvist becsöngetett Salander lakásába a Lundagatanon. Nem várta, hogy ajtót nyit, de felvette azt a szokást, hogy körülbelül hetente felhívta, hátha változott valami. Felemelte a levélszekrény fedelét, és ugyanazt a nagy halom szórólapot látta, mint eddig. Késő volt már, és túl sötét ahhoz, hogy megállapíthassa, mennyit nőtt a legutóbbi látogatá-sa óta.
Még állt egy darabig a lépcső tetején, mielőtt csalódottan sarkon for-dult volna. Minden sietség nélkül visszatért saját bellmansgatani lakásá-ba, kávét tett fel, és átnézte az esti lapokat, mielőtt elkezdődött volna a Rapport, a késő esti híradó. Idegesítette és nyomasztotta, hogy nem tudja, hol van Salander.
A karácsonyi ünnepekre meghívta Salandert a sandhamni házikójába. Sokat sétáltak, átbeszélték a drámai események utóhatásait, melyek az elmúlt évben történtek velük, amikor Blomkvist átesett azon, amit ő a korai középkorúság válságának gondolt. Rágalmazás vádjával két hóna-pot ült börtönben, újságírói karrierje hullámvölgybe került, és szégyen-szemre lemondott a Millennium magazin felelős kiadói posztjáról is. Az iparmágnás Henrik Vanger életrajzának megírása, amit remek terápiá-nak gondolt, egy sorozatgyilkos utáni rettenetes hajszába torkollt.
A vadászat során ismerte meg Salandert. Blomkvist öntudatlanul megtapogatta a halvány heget, amit a hurok a bal füle alatt hagyott. Salander nemcsak segített neki felderíteni a gyilkos kilétét – az életét is megmentette.
A férfit újra és újra lenyűgözte a lány különös tehetségével – fotogra-fikus memóriájával és elképesztő számítógépes ismereteivel. Saját ma-gát Blomkvist gyakorlatilag komputeranalfabétának tartotta, de Salander úgy kezelte ezeket a masinákat, mintha az ördöggel cimborálna. Gyor-san rájött, hogy a lány világklasszis hacker, és egy, a számítógépes bűnözéssel – nem feltétlenül az ellene való harccal – foglalkozó exklu-zív nemzetközi társaságban igazi legenda. A világhálón csak Wasp né-ven ismerték.
Simán behatolt mások számítógépébe, így szerezte meg Blomkvistnek az anyagot is, ami a férfi szakmai megaláztatását az úgynevezett „Wennerström-üggyé” változtatta – olyan fogássá, amely egy év után még mindig gazdasági bűntettek után kutató nemzetközi rendőri vizsgálatok tárgya volt. Blomkvistet is azóta hívogatták különféle tv-show-kba.
Akkor, egy éve megelégedéssel gondolt erre a fogásra – úgy, mint bosszúra és rehabilitációra. De az elégedettség gyorsan elmúlt. Néhány hét alatt belefáradt, és már rosszul volt tőle, hogy újra és újra meg kellett válaszolnia ugyanazokat a kérdéseket a sajtónak és a rendőrségnek. „Saj-nálom, de nem fedhetem fel a forrásaimat.” A pohár akkor telt be, amikor az angol nyelvű Azerbaijan Times riportere is felkereste. Blomkvist a lehetséges minimumra csökkentette az interjúk számát, és az utóbbi hóna-pokban csak a TV4 riporternőjének meghívását fogadta el, azt is csak azért, mert a nyomozás időközben új szakaszba lépett.
Blomkvist együttműködésének a TV4-es nővel egyéb dimenziói is voltak. Ô volt az első, aki lecsapott a történetre, és annak korántsem lett volna akkora hatása az ő műsora nélkül annak a napnak az estéjén, ami-kor a Millennium közzétette a sztorit. Blomkvist csak később tudta meg, hogy a nőnek úgy kellett foggal-körömmel kiharcolnia a szerkesztőnél, hogy ez az ügy adásba kerülhessen. Az keményen ellenállt annak, hogy megjelenést adjon „annak a bohócnak” a Millenniumtól, és egészen addig a pillanatig, amíg valóban le nem adták, messze nem volt egyértelmű, hogy a vállalat ügyvédeinek tömkelege szabad utat enged a sztorinak. A riporternő néhány felettese közölte vele, hogy ha téved, vége a karrierjének. Ô azonban a sarkára állt, és az ügyből az év sztorija lett.
Eleinte ő maga adta elő a történetet – elvégre ő volt az egyetlen ripor-ter, aki utánanézett a témának –, de nem sokkal karácsony előtt Blomkvist azt vette észre, hogy a történet új megközelítéseit a nő átpasz-szolta férfi kollégáinak. Újév táján innen-onnan megtudta, hogy ezt nem önként tette, hanem kigolyózták, azzal az indokkal, hogy ilyen fontos témát tapasztalt gazdasági riportereknek kell kezelniük, nem egy kis lánykának Gotlandból vagy Bergslagenből, vagy honnan is szalajtották őt. Mikor a TV4 legközelebb megkereste, Blomkvist kerekperec kijelen-tette, hogy csak akkor hajlandó beszélni, ha „ő” kérdezi. Néhány nap durcás hallgatás után a fiúk a TV4-nél megadták magukat.
Blomkvist csökkenő érdeklődése a Wennerström-ügy iránt egybeesett azzal, hogy Salander eltűnt az életéből. Fogalma sem volt, mi történhe-tett. Két nappal karácsony után váltak el, és a hét további részében nem látta a lányt. Szilveszter előtt egy nappal felhívta, de Salander nem vette fel. Szilveszterkor aztán kétszer is elment a lakására, és csöngetett. Előszörre fény gyulladt az ajtó mögött, de nem nyitotta ki senki. Másod-szorra már fény sem volt. Másnap újra telefonált, de a telefontársaság automatája jelentkezett, és közölte, hogy az előfizető nem kapcsolható.
Az elkövetkező napokban kétszer is találkoztak. Miután hiába próbál-ta telefonon elérni, január elején Blomkvist elment hozzá, és leült az ajtó előtt a lépcsőre. Könyvet is vitt magával, és négy órán át várt kitartóan, mígnem este tizenegy előtt Salander belépett a kapun. Egy barna dobozt cipelt, és ahogy meglátta a férfit, megtorpant.
–  Szia, Lisbeth – csukta be a könyvét Blomkvist.
A lány minden melegség vagy akár barátság nélkül, kifejezéstelen arccal nézte. Aztán elsétált mellette, és bedugta a kulcsát a zárba.
–  Nem kínálsz meg egy kávéval?
Salander megfordult.
–  Takarodj innen – mondta halkan. – Soha többé nem akarlak látni.
Azzal az orrára csukta az ajtót, és Blomkvist hallotta, hogy bezárja belülről. Teljesen össze volt zavarodva. Három nappal később a Slussenről a T-Centralen felé metrózott, és amikor a Gamla Stan állo-máson kinézett az ablakon, ott állt a lány a peronon, nem egészen két méterre tőle. Abban a pillanatban vette észre, amikor becsukódott az ajtó. Salander öt másodpercig átnézett rajta, mintha levegő volna, majd sarkon fordult, és eltűnt a látóteréből, ahogy a szerelvény elindult.
Nem lehetett félreérteni, mit akart ezzel. Vagyis éppen, hogy nem akart tőle semmit. Sebészi úton eltávolította őt az életéből, ráadásul mindenfajta magyarázat nélkül, olyan határozottan, ahogy a fájlokat törölte ki a számítógépéből. Megváltoztatta a mobilszámát, és nem vála-szolt az e-mailekre.
Blomkvist sóhajtva kikapcsolta a tévét, az ablakhoz lépett, és kinézett a városházára.
Talán hiba volt a lány lakásához járogatni. Blomkvistnek az volt az elve, hogy ha egy nő egyértelműen értésére adta, hogy semmit nem akar tőle, akkor ment tovább a maga útján. Úgy gondolta, ha nem tartana tiszteletben egy ilyen jelzést, az egyenértékű volna azzal, hogy magát a nőt nem tiszteli.
Blomkvist lefeküdt Salanderrel. A dolog a lány kezdeményezésére történt, és a kapcsolat fél évig tartott. Ha Salander most úgy döntött, hogy – ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdte – véget vet a kapcsola-tuknak, Blomkvistnek nem volt kifogása ellene. Ezt a lánynak kellett eldöntenie. A férfinek semmi baja nem volt az exbarát szerepével – már ha az volt –, de ezt a hirtelen és teljes elutasítást nem tudta hová tenni.
Nem volt szerelmes Salanderbe – annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet –, de nagyon kedvelte, hiányzott neki. A hiánya épp olyan idegesítő volt, mint néha ő maga. Blomkvist eddig úgy gondolta, ez a szimpátia kölcsönös. Egyszóval idiótának érez-te magát.
Sokáig állt az ablaknál.
Aztán döntött. Ha Salander annyiba sem veszi, hogy köszönjön neki, ha meglátja a metrón, akkor a barátságuknak nyilvánvalóan és vissza-vonhatatlanul vége. Többé nem próbálja elérni.

A kiadó engedélyével.