FőképA Sandman olyan kiindulópont, amihez a nyugati képregényvilág mindig is mérni fogja magát: Gaiman segítségével Álom egy elfeledett DC-szereplőből egy teljes mitologikus ciklust magáénak tudható képregényhérosz lett.

Szerencsére az ekultura.hu oldalain Uzseka Norbert már kellő bevezetést nyújtott a Végtelenek világába, így nem érzem kötelességemnek, hogy szinopszissal fárasszam az olvasót.
Inkább képregényes és mitopoetikus szempontból mélyednék bele az összegyűjtött Sandman-füzetek elsőjébe.
 
A Sandman-univerzum legmágikusabb eleme a képregény látványvilága. Gaiman szemmel láthatóan szívesen kísérletezett a formákkal, és a történetét plasztikusan, a műfaj összes trükkjét bevetve meséli el.
Panelezési technikájával jellegzetes tereket alakít ki, így az álmok földjét, a poklot, vagy akár egy ódon házat is azonnal megtölt élettel.

Ugyanezzel a technikával éri el azt is, hogy a szemünk egy pillanatra se pihenjen meg, hogy mindig hajtson a felfedezés vágya.
A kulcsjeleneteknél a hagyományos kockák helyett döntött, zaklatott panelrendekkel adja vissza a levegőben remegő feszültséget, nagytotáljai pedig mindig indokoltak és lenyűgözők.
 
Színvilágát tekintve sem panaszkodhat az Álmok fejedelme, hogy bármiben lemaradna társaitól. Szemet gyönyörködtető változatossággal választja meg Robbie Bush a képregények palettáját: a természetfeletti erőket megidéző magenta, Etrigan halálra vált sárgája vagy Arkham és a diner pasztellrózsaszínjei egyszerre kifejezőek és karakteresek.

Az olvasó fantáziáját segíti a szövegbuborékok sokfélesége és a beszélő szereplőket egyedi hanggal felruházó betűtípusok.
Sandman fekete alapú, zabolátlan buborékjai, a Dr. Dee elmebaját kihangsúlyozó cakkos szélű buborékok és a határozott támvonalak híján balra-jobbra dőlő betűk, vagy Lucifer Hammer Horroros szavai mind-mind olyan apró fogások, amik kiemelik a Sandmant a képregények sokaságából.
 
Ezeknek a technikáknak a révén válik a Gaiman által megálmodott világ élővé és lélegzővé; egy olyan univerzummá, ami – bár hasonlít a mi világunkra – a saját logikája szerint szerveződik, és amiben a szereplők motivációi hitelessé válnak.

A mitologikus és a technicivilizált terek egymásmellettisége a legkevésbé sem zavaró, zökkenőmentesen jutunk a hétköznapiból az Álom és a Pokol misztikus birodalmaiba, és a New York-i Washington Square Park otthonos mélabúja megfér egy baleset és a halál szürrealitásával.
 
Bár a Végtelenek családjáról a Prelűdökben nem tudunk meg sokat, de Álom és testvérének a gót színtért idéző karakterei megmaradnak az olvasóban (ki ne szeretné a Siouxsie Sioux által ihletett, tinilány képében feltűnő Halált?).

Gaiman szívesen merít a világ mítoszkincséből, ezért nem meglepő, hogy Álom a Párkákkal diskurál vagy Beelzebubbal párbajozik.
Ugyanígy fontos szerepet kapnak az igazi amerikai héroszok, a szuperhősök is: a Prelűdök lapjain feltűnik a DC-univerzum számos szereplője, mint John Constantine, Mr. Mirákulum és egy villanás erejéig Batman és Robin is.

Tagadhatatlanul összetett és mesterien megformált változata ez az amerikai képregények világának, ami megjelenésekor formabontónak számított intelligens, az olvasót megbecsülő részletességével, és a mai napig is a műfaj legjobbjának számít.

Kapcsolódó írások:Tükörálarc (film)
Csillagpor (film)