Főkép Hmm, hmm. Úgy tűnik, egymás után ébredeznek a régi, nagynevű bandák, s ezt új lemezzel jelzik a rajongók, és általában a nagyvilág felé.
Tavaly volt az AC/DC és a Metallica, idén eddig Kiss és Bon Jovi album jelent meg – most pedig a Slayer. Esetükben három év telt el az utolsó, Christ Illusion című korong óta, de mentségükre legyen mondva, ez idő alatt rengeteget turnéztak.
 
A felsoroltak közül legjobban ezt a megjelenést vártam, mivel máig el nem múló élményt jelentett a Seasons in the Abyss, azóta mindent ehhez mérek – még saját magukat is. S ez alapján ezt mondom, eddig még egyszer sem sikerült megközelíteniük azt a színvonalat.
 
Persze tudom, van, aki a korábbi lemezeket isteníti (Hell Awaits vagy Reign in Blood, esetleg South of Heaven), de meglátásom szerint akkor is a SITA volt a legjobb, ekkor vitték tökélyre a gyorsaság, a szövegek, a dallamosság és a kíméletlen durvulat összhangját.
Azóta sem írtak a címadó számhoz, vagy a „Dead Skin Mask” borzongatóan gyönyörű kompozíciójához foghatót.
 
Aztán jöttek ez előzetes hírek, hogy Jeff Hanneman is részt vesz a dalszerzésben. Meg milyen remek formában van Dave Lombardo. S nem utolsó sorban, hogy terveik szerint visszakanyarodnak a SITA korszakhoz.
Mindezek után érthető, ha minden nap vártam a postást, mikor hozza már az új lemezt. S amikor végre megjött, alig vártam, hogy minél előbb megfelelő lejátszóhoz jussak.
 
Ezért aztán a munkanap végeztével siettem haza, betettem az új lemezt, meghallgattam egyszer, meghallgattam kétszer és nyilvánvaló, hogy:
1. A Slayer még mindig haragszik a világra.
2. Hiányzik belőlük az ifjonti tűz.
3. Ugyanolyan súlyos thrash zenét játszanak, mint eddig.
4. Valami nem stimmel a keveréssel, mert Lombardo dobja időnként úgy szól, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek középszerű thrash lemezein az ötlettelen kapálás.
 
Kifejtem bővebben. Rögtön a nyitó és egyben címadó számnál kiderült, Araya még mindig ugyanolyan haraggal teli kántálással tolmácsolja a szövegeket, mint korábban.
Viszont a korábbi féktelenség helyett már az évek múlásával felszedett profizmust érzem a négyes játékán. Ez persze egyáltalán nem baj, csak ez már egy másik kategória.
 
Továbbra sem tudom, hogy csinálják, de zenéjüknek még mindig súlya van, esetükben cseppet sem érzem túlzásnak, hogy a hallgatót egyszerűen beledöngölik a földbe – kivált nagyobb hangerőn.
Valóban visszatértek a SITA idejére, a „World Painted Blood” ugyanis a korábban említett kedvenc számaimra hajaz, örült tempó, jól eltalált lassulásokkal, elborult szöveg, és a többi és a többi.
 
A második szerzeménynél vált gyanússá a hangzás. Lombardo dobsoundja tompán, illetve üresen szól, nincs meg benne az a dübörgés, amit koncerten igenis produkál. Ez ugyan ellensúlyozódik a számtalan díszítés és apró fogás által, ami kapálásnál jóval magasabb szintre helyezi a játékát – de a producer igazán figyelhetett volna jobban.
 
Az „Unit 731” egyébként egy japán egység elnevezése volt a második világháború idején, akik polgári és hadifoglyokon folytattak kísérleteket (különféle vegyi és biológiai fegyverek hatását vizsgálták, no meg azt, hogy télen mikor fagy meg az ember – de inkább nem folytatom). Kivételesen az áldozatok nézőpontjából íródott a szöveg.
 
A hangzás ellenére számomra ez az utóbbi tizenöt év legjobb Slayer lemeze. Kellőképpen változatos, végre odafigyelés nélkül is képes vagyok megkülönböztetni a számokat (bár elismerem, az előző lemez is ilyen volt), nem csak a gyorsaságon van a hangsúly, hanem a dallamokon is, valamint a lassabb részeknél (merthogy ilyenek is vannak) is megmarad az a kíméletlen súlyosság, amitől az ember komolyan veszi a produkciót.
 
A régi időket idézi egyébként az album hossza, alig valamivel hosszabb negyven percnél, de ennyi pont elegendő ebből a durvulatból. Kis túlzással fellélegzik a hallgató, amikor vége az utolsó számnak – de szinte azonmód indítja az elejéről a lemezt.
 
Nekem leginkább a SITA szellemét idéző hosszabb, komplexebb, gitárszólókkal és tempóváltásokkal megtűzdelt szerzemények tetszenek („World Painted Blood”, „Beauty Through Order”), no meg az irgalmatlan durvulatok („Unit 731”, „Public Display Of Dismemberment”, „Not Of This God” és főként a „Psychopathy Red”), valamint az olyan gyöngyszemek, mint a „Playing With Dolls”.
 
Azt nem tudom, mi a titkuk (elvégre ugyanazt a zenét játsszák, mint eddig), de mindenki csúcsformában van: Lombardo még mindig eszelősen játszik, a King-Hanneman duó szólói továbbra is élvezetesek, Araya meg hozzáteszi a többiekhez szükséges pluszt. Nagyon egységes, mégis változatos lemezt készítettek a fiúk, amin érezni, hogy most tökéletes összhang van a bandán belül.
 
Dave Lombardo egyébként így nyilatkozott ezzel kapcsolatban: „Bandaként ennek a lemeznek a felvétele volt az egyik legjobb élmény. A dalok írása közben sokkal többet voltunk együtt, mint a korábbi albumoknál, sokkal többet dolgoztunk közösen, mindenkinek a felvetését, ötletét meghallgattuk és megfontoltuk, és ez a bajtársiasság nagyon jól hallható az új albumon.”
 
Már csak egy apróság hiányzik a boldogságomhoz: egy magyarországi Slayer koncert, ahol élőben, jó hangzással dörrennek meg a World Painted Blood nótái.
 
Az együttes tagjai:
Tom Araya – ének és basszusgitár
Jeff Hanneman – gitár
Kerry King – gitár
Dave Lombardo – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. World Painted Blood
2. Unit 731
3. Snuff
4. Beauty Through Order
5. Hate Worldwide
6. Public Display Of Dismemberment
7. Human Strain
8. Americon
9. Psychopathy Red
10. Playing With Dolls
11. Not Of This God

Diszkográfia:
Stúdiólemezek:
Show No Mercy (1983)
Hell Awaits (1985)
Reign in Blood (1986)
South of Heaven (1988)
Seasons in the Abyss (1990)
Divine Intervention (1994)
Undisputed Attitude (1996)
Diabolus in Musica (1998)
God Hates Us All (2001)
Christ Illusion (2006)
Christ Illusion (2007) DVD-vel kiegészítve
World Painted Blood (2009)

Kislemezek:
Haunting the Chapel (1984)
Soundtrack to the Apocalypse (2003)
Eternal Pyre (2006)
Christ Illusion (2007)

Koncert és DVD kiadványok:
Live Undead (1985)
Decade of Aggression (1991)
Live Intrusion (1995)
War at the Warfield (2003)
Still Reigning (2004)

Kapcsolódó írás:Koncert: Slayer - 2005. június 23., Budapest, Petőfi Csarnok