Főkép

Ha valaki Layne Staley 2002-ben bekövetkezett, túladagolás okozta halála után azt állítja, hogy a grunge műfaj egyik meghatározó zenekara 2009-ben egy olyan új albummal tér vissza a zenei porondra, amely méltó folytatása a csapat addigi munkásságának, valószínűleg a többség nem vette volna komolyan az illetőt. Ehhez képest a gitáros, Jerry Cantrell és brigádja alaposan rászolgált arra, hogy minden szkeptikus kétkedőt meggyőzzön arról, hogy nem csak csodálatos dalok vannak még a tarsolyukban, hanem képesek arra is, hogy az eredeti énekesük halála után 7 évvel is színpadra vigyék az alapműnek tekinthető, korábbi szerzeményeket.
 
Természetesen ehhez az is kellett, hogy William Duvall személyében megtalálják azt az embert, akivel fel lehet vállalni a csapat eddigi munkásságát, nem válik erőltetett bohózattá az előadás, és az embernek nem lesz hiányérzete, amikor meghallja a régi Alice In Chains dalokat. William Duvall kinézetre inkább emlékeztet Lenny Kravitz-re, mint az agyondrogozott Layne-re, de a hangja, a színpadi jelenléte, szuggesztiós ereje kiváló, úgyhogy bátran állíthatjuk, hogy Jerry-ék jól döntöttek. Persze az első, 2006-os turnék után még rengeteg kritika érte az új srácot, hiszen mindenki Layne-t kereste benne, de az új lemez minden kétséget eloszlatott. Egy olyan karakteres embert, mint az elhunyt énekes volt, nem illik, nem szabad és nem is kell utánozni, csupán az örökségét továbbvinni, ami jelen esetben maximálisan sikerült.
 
A csapat most lépett fel először Budapesten, aminek a zenekar tagjai többször hangot is adtak a koncert során, és nem bírtak elég hálásak lenni a szép számú, az első perctől az utolsóig aktív és lelkes közönségnek. Nem gyakran látni külföldi előadó koncertjén ilyen teltházat a Petőfi Csarnokban, úgyhogy ezért is furcsa, hogy a 3 évvel ezelőttre tervezett fellépést akkor az elenyésző számban elkelt jegyek miatt kényszerültek lemondani.
 
Engem személy szerint meglepett a zsúfolásig telt PeCsa, hiszen egyrészt a nem olcsó jegyár, illetve a zenekar sok éves inaktivitása mind azt prognosztizálhatta volna, hogy ennél jóval kevesebb zenerajongót érdekel a produkció. Hála az örökzöld, elnyűhetetlen daloknak, ez nem így lett.
 
Egy rövid intro után a zenekar a „Rain When I Die” zajokkal díszített bevezető taktusaira vette birtokába a színpadot, és már az első refrén alatt érezni lehetett, hogy a közönség többsége emlékszik még a klasszikus sorokra. A nagyérdemű egyébként főleg 25-40 közötti arcokból tevődött össze, akik bebizonyították, hogy a fiatalság konzerválására legjobban a zene képes, hiszen nem egy olyan hasonkorút láttam, aki önfeledten, már-már extázisban dobott le magáról 15-17 évet. Hiába, ha egy zenekar ’92-ben adja ki a mai napig legsikeresebb lemezét (Dirt), akkor illendő beülni az időgépbe, és visszamenni a megjelenés évébe. A koncert gerincét ez az album adta, hiszen a rajta lévő 12 dalból 8-at játszottak el a srácok. Egyetlen szívfájdalom az egyik legismertebb AIC dal, a „Down In A Hole” „elnemjátszása” lehet, de ne legyünk telhetetlenek. Sőt!
 
A többi európai koncerttel ellentétben nálunk nem volt akusztikus blokk, de a „Jar Of Flies” névre keresztelt, csupa lazább hangvételű, torzított gitárt csak nyomokban tartalmazó EP-t azért sikerült megidézni a „Nutshell” című dallal. William sokat gitározott a koncerten, aminek köszönhetően sokkal jobban, teltebben szólaltak meg a dalok, és Jerry szólói alatt egyáltalán nem volt érezhető zenei űr.
 
Az új lemez (Black Gives Way to Blue) is terítékre került 4 dal elővezetésével, amelyek közül a klipesített „Check My Brain” kapta a legnagyobb ovációt. A két pszichedelikus monstrum, a szintén klipes a „Looking In View” és az „Acid Bubble” megmutatta, hogy az „eliszi” komorságot 2009-ben is ugyanolyan komolyan kell venni, akárcsak a háromlábú kutyás album esetében. Ezek a dalok, mintha csak a ’95-ös lemezről maradtak volna le. A decembertől klippel is bíró „Your Decision”-nél Jerry vette át az énekesi szerepet, amellyel sikeresen prezentálta, hogy továbbra is képes 4 akkordból zseniális dalt alkotni.
 
A koncerten sajnos többször is probléma volt a kontroll-ládáival, ezért a produkció második felében a saját mikrofonját már alig-alig használta, amiért – valljuk be őszintén – nagy kár, hiszen az Alice in Chains egyik legnagyobb fegyvere a többszólamú éneklés és a vokálgazdagság. Sebaj, a közönség énekelt helyette is. A zenekar ritmusszekciója is csillagos ötösre vizsgázott, hiszen Sean Kinney dobos olyan vehemens eleganciával képes a jelenlévőket tapsolásra késztetni, hogy az tanítanivaló, miközben hiba nélkül, lemezminőségben üti le a taktusokat, Mike Inez basszusgitáros arcáról pedig képtelenség lett volna lemosni a lelkesedést és a mosolyokat. Öröm olyan zenészeket színpadon látni, akik a legnagyobb hitelességgel képesek arra, hogy eggyé váljanak önmaguk produkciójával, és ne csupán lejátsszák a kötelező hangokat.
 
A főblokk végére tartogatták a zenekar első igazi, majd’ 20 éves slágerét, a „Man In The Box”-ot, amire a fáradhatatlan közönség heves ugrálással reagált, és talán ennek a számnak a refrénje volt az, amit mindenki úgy üvöltött, hogy a zenekar hangereje csendben kullogott a nagyérdemű háta mögött. A fiúk egy rövid szünet és szűnni nem akaró tapsvihar után tértek vissza színpadra, miközben a kivetítőn minden jelenlévő megtekinthette magát egy, a színpadon elhelyezett kamera segítségével. Feltétlenül szükséges megemlíteni, hogy ennyire korrekt háttérvetítést ritkán lát az ember, hiszen abszolút hozzátett a produkcióhoz, és pont annyi érzelmi töltettel dúsította fel a koncertet, amennyi szükséges ahhoz, hogy a főként depresszív hangvételű nóták még jobban átjöjjenek a hallgatóság számára.
 
A Facérok című filmhez írt „Would?” volt az első ráadásnóta, majd a Jerry édesapjáról íródott, a vietnámi háború borzalmait feltáró „Rooster” is felcsendült. A szám végén lévő huhogós énektémát már inkább a közönségre bízta a zenekar, hogy ezzel zárja le ezt a fergeteges hangulatú, felejthetetlen koncertet. Nem hiszem, hogy ezen az estén bárki is csalódottan hagyta el a Városligetet. Layne Staley-t elvitték a drogok, de a zenekarát nem. Egyik szemünk sírhat a pótolhatatlan veszteség miatt, de én azt mondom, hogy inkább figyeljünk a nevető szemünkre, mert a mai zenei miliőben egy ilyen zenekar egy igazi, értékes drágakő, és ha már van, és képes volt feltámadni hamvaiból, kötelességünk a lehető legjobban megbecsülni.