Főkép

Képregény ide vagy oda, azért egy mozis hírt muszáj megemlítenem. A legújabb Lucky Luke filmfeldolgozás 2009 októberében került a francia mozikba – s az előzetesek alapján nagyon ígéretesnek tűnik.
 
Végre nem a Daltonokon van a hangsúly, mint a korábbi próbálkozásoknál, s nem utolsó sorban ránézésre Jean Dujardin sokkal jobb Lucky, mint Til Schweiger volt. Ez még akkor is jó hír, ha a film nem a magányos lovasról, hanem egy pár fős kompániáról szól – remélem idehaza is forgalmazzák majd. Szinte belebetegszem a várakozásba.
 
Gyógyszerként a polcom tetején várakozó Lucky Luke kötetet vettem kézbe (magyarul az ötödik, eredetileg ez volt a negyvennegyedik), ami szintén betegségről és gyógyulásról szól.
 
Egészen pontosan arról, hogy Otto von Hibeergeist professzor korszakos újítással keresi fel amerikai kollégáit: szerinte a bűnözők nem öröklik hajlamaikat, hanem csupán gyerekkori traumáik miatt térnek le a törvényes útról. Ezt persze elsőre mindenki marhaságnak tartja, ami tulajdonképpen érthető is, hiszen az 1800-as évek közepén még egészen más felfogás alapján nézték a banditákat, mint mondjuk manapság.
 
Volt olyan nézet, mely szerint a bűnösök nem „önerőből” válnak bűnözővé, hanem szüleiktől öröklik a hajlamot, s bizonyos testi jegyek alapján tudományos módszerekkel meghatározható, ki ártatlan, s ki fenyegeti a köz biztonságát.
 
A vadnyugaton egyébként is sajátosan értelmezték a törvényt. A legtöbb esetben gyorsított eljárással hozták meg a döntést, s az elítéltet – hacsak nem lincselték meg korábban –, azonmód felhúzták az első fára. Később tömeges kivégzéseket is tartottak egyes városokban, remélve hogy ennek kellőképpen elrettentő ereje lesz majd. Nem lett.
 
Egy biztos, a kivégzések csökkentették a helyiek költségeit, hiszen nem kellett etetni a foglyot, fizetni a perköltségeket, biztosítani a legközelebbi börtönbe történő szállítást.
 
Szóval mindezek fényében valóban vicces elképzelés, hogy akasztás helyett külföldi agyturkász nevelje rendes életre a banditákat. A történet gyakorlatilag arról szól, milyen hatással van a professzor a gyanútlan amerikaiakra. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Csernus doktor vadnyugati száműzése alatt gyorsított eljárással kikúrálná pácienseit gyermekkori rémemlékeikből.
 
Ennek érdekében a finomságok mellőztetnek, marad az ismétlődő – mesélj valami rosszat gyerekkorodról – jelenet. Ennek egyhangúságát csak a Daltonok részvétele és szokásos idiotizmusa enyhíti, hiszen ki más lehetne a legideálisabb alany a program tesztelésére, mint a négy elvetemült, akik órákig tudnak adomázni gyermekkorukról, s az áhított szabadság érdekében villámgyorsan „megjavulnak”. Lucky Luke elsőre nem is találja a gyógymód ellenszerét, ráadásul lovával is vitába keveredik – szóval a helyzet valóban aggasztó.
 
Mi tagadás, ennél sokkal jobb részek is vannak a sorozatban, s A Daltonok gyógyulása epizód helyezésén még az egyébként igényes rajzok, s pár kimondottan vicces jelenet sem javít. Ettől függetlenül persze minden rajongó számára kötelező vétel.