Főkép Németország a 20. században a kultúra központja volt; forradalmi eszmék és irányzatok indultak el erről a földről – építészet, irodalom, képzőművészet…
Fantasztikus alkotások születtek, aztán közbeszólt a történelem, meg egy bizonyos „izmus”, aminek hatására mindenkinek ugyanabba az irányba kellett haladnia; ami miatt a diktatúra eszközeivel lenyesegették a kultúra vadnak ítélt hajtásait.
 
Érdekes eljátszani a gondolattal, mivé fejlődött volna a német kultúra, ha nem esik ki a tudatából az kb. másfél évtized – aki olvasta Philip K. Dick Ember a fellegvárban című regényét, sejti, miféle játékra gondolok.
 
Persze a kultúra sohasem tiszta és egészséges, friss és fiatal, bizonyos idő után minden irányzata beleöregszik a túlzásokba, a dekadenciába, az extremitásokba.
Például olyan dekadenciába és extremitásba, olyan betegességbe és ráncos-mocskos, mégis elegáns, hervadt virágszirmokkal teleszórt, hideg-rideg mészárszék hangulatba, amilyen a Rammstein 2009-es lemezének első és hátsó borítójáról, a kísérőfüzetben látható, festmény jellegű képekről villantja ránk foghíjas és aranyprotkós vigyorát.
 
Az extrém módon beteges képek eddig sem álltak igazán távol a zenekartól, de most, ezek a darabolós gyilkosos, Hannibal Lectert és az eszelős, európai kannibalizmus jeleneteit felvillantó festmények kissé valóban túlzásnak tűnnek – csakúgy, mint a CD-hez készült első klip jelenetei, amelyet szinte azonnal letiltottak a fanyalgó, „big-fat-black-ass” zenét promotáló zenecsatornák programlistájáról.
 
Valóban erőszakosak a jelenetek, és valóban ki kellene tenni a borítóra a 18-as karikát – de ugyanezt kellene tenni sok más zenekar sok-sok lemezével is. Erről sokáig lehetne beszélni, de mindek, ezért lássuk inkább a legújabb Rammstein produktumot.
 
 „Rammlied” – himnuszszerű bevezetés, majd az együttes nevének pár elismétlése után militáns ritmus következik, ami hol 120-as menetütemmel bombázza a fülünket, hol pedig visszalassít kb. 30-as menetütemre, vagyis díszlépésre.
Erőteljes, kissé agresszív énekhang, és közönségkórust megkövetelő verze, ezek között pedig némi brutálgitár és angyali billentyűshangok. A kiállásnál, kb. 4:06-nál pár másodpercig a líra dominál, de persze ez is elég erőszakos ahhoz, hogy ne lehessen rásütni a „franksinatrás” bélyeget.
 
„Ich tu dir weh” – idegesítő, horrorfilmbe illően feszültséget keltő intro, majd néhány olyan dobütés, ami a Zepes John Bonham szellemét idézi.
Az ének félig-meddig suttogó, de itt, mondjuk a Cure-ral ellentétben ez a megoldás is vezet valahová – az énekhang a verzében úgy bomlik ki, mint valami virág. Mint egy húsevő növény, ami zabál egyet, aztán gyorsan visszacsukódik alaphelyzetbe.
 
A dal szerkezete határozottan érdekes, bár a riff itt-ott a Rammstein „Amerika” című számát idézi, annak is a „Coca-Cola, Mickey Mouse”-os részét.
A kiállás itt is lírainak tűnik – már ha lírainak lehet nevezni egy olyan hangot, amit képzeletben leginkább egy sok mindent látott, sok mindent átélt, a csatatérről hazatérő sebesült bakához lehet társítani.
 
„Waidmanns Heil” – Militáns, kb. 180-as menetütemben letolt, agresszív dal, aminek 0:52-nél bekövetkező kiállásában mintha Serj Tankian hangját hallanánk – de nem, a pár másodperces kitérő után Till Lindemann világossá teszi, hogy nem adta át a posztját az örmény srácnak.
Ami a riffet illeti: ezzel a ritmussal társulva határázottan „mob teaser” – ezt valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy: „tömeg izélgető”, vagy „közönség-beindító”.
 
„Haifisch” – Az intro a Depeche Mode „Personal Jesus”-át idézi, de itt kb. véget is ér a hasonlóság. 60-as menetütemű masírozás, amiben jobbára csak a ritmusszekció és a ritmusszekció kap szerepet, a szintisre torzított gitárt alig halljuk.
Az 1:56 táján bekövetkező kiállás primitív ritmusból, és szárnyaló szintetizátorhangokból áll össze, de nem lágyítja a hangulatot, inkább tovább fokozza a feszültséget. Az egész olyan, mintha elszánta katonák menetelnének a biztos halál felé – mondjuk a 300-ban látott görögök annak a bizonyos szorosnak az irányába…
 
„B*****” – A gitár itt visszahódítja az elsőséget, a riff darálós – brutálnak a viszonylag szolid ritmus miatt nem nevezném. További feszültségfokozás következik az énekkel, majd a verzében némi Slayeres bömbölés… Ez a két blokk váltakozik párszor – aztán egy mészárszéket idéző hangulatelemet követően: vége.
 
„Frühling in Paris” – Ó, Párizs, a szerelmesek, a fény városa! A dal romantikus kis akusztikus gitárfutammal, és a sanzonénekeseket megidéző énekszólammal indul.
Érzelmes kis billentyűsjáték; a szinti időnként úgy szól, mint valami távoli tangóharmonika. Laza, slágeres dalocska, kb. olyan ritmussal és szerkezettel, mint a Red Hot Chili Peppers „Under the Bridge”-e.
 
A franciául/franciásan előadott kórus sem sokat segít… Valahogy olyan hangulata van az egésznek, mint mikor Winnetou és Old Shatterhand a filmek végén fogja az ezüstpuskát meg a medveölőt, és belelovagol a naplementébe.
A dal a „Tegyük rádióbaráttá a Rammsteint!” akció szignálja is lehetne.
 
„Wiener Blut” – A Harlekines-eszelős bohócos hangon előadott verzét követően a csapat mindent elkövet annak érdekében, hogy kimossa fülünkből az előző, gyengécske dal hangemlékét.
A bolond bohóc és a húzós riff blokkszerűen váltogatja egymást, aztán jön a kórus, ami valahogy rendbe teszi a máskülönben kissé széthulló dalt. Drótozott, zaklatott szám – érdekes bécsivér felfogás.
 
„Pussy” – „Love will never tear us apart… again”… Már nem is tudom, melyik new wave csapat játszotta. Nem tehetek róla, a „Pussy” intrójáról rögtön ez ugrott be. Aztán, valamivel később a Type O Negative „My Girlfriend’s Girlfriend”-je – talán a szintetizátor miatt.
 
„Liebe ist für alle da” – Elég primitív, koncertes ugrabugrára ösztönző dal, de legalább jó, és a szerkezete is érdekes.
 
„Mehr” – Ez megint úgy kezdődik, mint valami techno-szám, aztán beindul a Rammstein-mozdony, és robog egy kicsit, majd lassít, és megint robog, és megint lassít… Aztán vége. Szimpla, mégis határozottan jó; akinek tetszett a „Keine Lust”, annak ez is be fog jönni.
 
„Roter Sand” – Fütyürésszünk, tegyünk magasról a világra, csavargók vagyunk. Az erőteljes férfihang ezúttal egy bluesos, de mégis idegbetegen feszült akusztikus gitár hangjára telepszik rá. Fáradt katona énekelget az öngyilkosság előtti pillanatban…
Dekadens, német blues, amibe némi sanzonhatás, némi angyalkórus, és hihetetlenül sok érzelem vegyül.
 
Érdekes, helyenként nagyon metálos, időnként elgondolkodtató, egységes és kiváló szerkezetű, bár kissé dekadens zamatú dalokból összeállított anyag. Élőben még jobb lehet – várom 2010 márciusát…
 
Az együttes tagjai:
Till Lindemann – ének
Christoph Doom Schneider – dob
Doktor Christian Lorenz – billentyűs hangzerek
Paul Landers – ritmusgitár, vokál
Richard Z. Kruspe – gitár, vokál
Oliver Riedel – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Rammlied
2. Ich tu dir weh
3. Waidmanns heil
4. Haifisch
5. B****
6. Frühling in Paris
7. Wiener blut
8. Pussy
9. Liebe ist für alle da
10. Mehr
11. Roter Sand
 
Diszkográfia:
Herzeleid (1995)
Sehnsucht (1997)
Mutter (2001)
Reise, Reise (2004)
Rosenrot (2005)
Liebe ist für alle da (2009)
Made in Germany 1995 – 2011 (2011)