Gergely András: A nemzeti ébredés kora 1790-1848
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 11. 22.
Hazánk történetének legszebb fejezete a reformkor, amikor a belső és külső körülmények hatására a nemesség vezetésével eleink megpróbálták modernizálni az országot, s a feudális rendszerből valami új, valami haladó, a többség számára előnyös társadalmat alkotni.
Reformkornak mondjuk, pedig ha tényszerűen nézzük, akkor ezekben az évtizedekben meglepően kevés érdemi előrelépés történt.
Az elképzelések közül kevés jutott el addig, hogy valamelyik országgyűlésen törvényt alkossanak belőle, és épp a korszak vége felé találta meg a bécsi kormányzat a reformtábor ellenszerét, s kezdte meg az addig többnyire egységes nemesi ellenzék felaprózását. Ha nem jönnek a márciusi forradalmak, ki tudja, ma hol tartanánk.
Egyszóval a reformkor ebből a szempontból nem tekinthető sikertörténetnek, viszont az a munka, amit a közvélemény felkészítésében, a közgondolkodás formálásában elértek nagyjaink (Kossuth, Széchenyi, stb.), az felbecsülhetetlen, hiszen ennek köszönhetően sikerült belépni a polgárosodás és iparosodás korszakába.
Egyedül azt furcsállom, hogy miközben a reformkor szinte minden fontos belpolitikai eseményéről értesülünk, egy szó sem esik az utolsó nemesi felkelésről, aminek csúcspontja az 1809-es győri csata volt, melynek során a francia csapatok megverték az osztrák-magyar erőket.
Ez azért fontos pillanat, mert egyértelműen bebizonyosodott, hogy az alkalomszerűen hadba vonuló nemesség már nem képvisel akkora erőt, mint a kor hivatásos hadseregei. A felszerelésről már nem is szólva, hiszen a győri csata után többen tiltakoztak a hadvezéreknél a használhatatlan puskák és más hiányosságok miatt.
S ezzel megdőlt a korábban számtalanszor emlegetett jogalap, mely szerint az adómentességért és egyéb előjogokért cserébe a nemesség fegyveresen oltalmazza a hont.
Ezt a hiányosságot leszámítva szavam nem lehet, mivel tényleg alapos képet kapunk a reformkorról, a reformkori országgyűlésekről, a konzervatívok és a reformisták, a Habsburg uralkodók elképzeléseiről, s nem utolsó sorban a kibontakozó nemzetiségi mozgalmakról és azok hatásairól.
Reformkornak mondjuk, pedig ha tényszerűen nézzük, akkor ezekben az évtizedekben meglepően kevés érdemi előrelépés történt.
Az elképzelések közül kevés jutott el addig, hogy valamelyik országgyűlésen törvényt alkossanak belőle, és épp a korszak vége felé találta meg a bécsi kormányzat a reformtábor ellenszerét, s kezdte meg az addig többnyire egységes nemesi ellenzék felaprózását. Ha nem jönnek a márciusi forradalmak, ki tudja, ma hol tartanánk.
Egyszóval a reformkor ebből a szempontból nem tekinthető sikertörténetnek, viszont az a munka, amit a közvélemény felkészítésében, a közgondolkodás formálásában elértek nagyjaink (Kossuth, Széchenyi, stb.), az felbecsülhetetlen, hiszen ennek köszönhetően sikerült belépni a polgárosodás és iparosodás korszakába.
Egyedül azt furcsállom, hogy miközben a reformkor szinte minden fontos belpolitikai eseményéről értesülünk, egy szó sem esik az utolsó nemesi felkelésről, aminek csúcspontja az 1809-es győri csata volt, melynek során a francia csapatok megverték az osztrák-magyar erőket.
Ez azért fontos pillanat, mert egyértelműen bebizonyosodott, hogy az alkalomszerűen hadba vonuló nemesség már nem képvisel akkora erőt, mint a kor hivatásos hadseregei. A felszerelésről már nem is szólva, hiszen a győri csata után többen tiltakoztak a hadvezéreknél a használhatatlan puskák és más hiányosságok miatt.
S ezzel megdőlt a korábban számtalanszor emlegetett jogalap, mely szerint az adómentességért és egyéb előjogokért cserébe a nemesség fegyveresen oltalmazza a hont.
Ezt a hiányosságot leszámítva szavam nem lehet, mivel tényleg alapos képet kapunk a reformkorról, a reformkori országgyűlésekről, a konzervatívok és a reformisták, a Habsburg uralkodók elképzeléseiről, s nem utolsó sorban a kibontakozó nemzetiségi mozgalmakról és azok hatásairól.