Gergely András: A nemzeti ébredés kora 1790-1848
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 11. 22.

Reformkornak mondjuk, pedig ha tényszerűen nézzük, akkor ezekben az évtizedekben meglepően kevés érdemi előrelépés történt.
Az elképzelések közül kevés jutott el addig, hogy valamelyik országgyűlésen törvényt alkossanak belőle, és épp a korszak vége felé találta meg a bécsi kormányzat a reformtábor ellenszerét, s kezdte meg az addig többnyire egységes nemesi ellenzék felaprózását. Ha nem jönnek a márciusi forradalmak, ki tudja, ma hol tartanánk.
Egyszóval a reformkor ebből a szempontból nem tekinthető sikertörténetnek, viszont az a munka, amit a közvélemény felkészítésében, a közgondolkodás formálásában elértek nagyjaink (Kossuth, Széchenyi, stb.), az felbecsülhetetlen, hiszen ennek köszönhetően sikerült belépni a polgárosodás és iparosodás korszakába.
Egyedül azt furcsállom, hogy miközben a reformkor szinte minden fontos belpolitikai eseményéről értesülünk, egy szó sem esik az utolsó nemesi felkelésről, aminek csúcspontja az 1809-es győri csata volt, melynek során a francia csapatok megverték az osztrák-magyar erőket.
Ez azért fontos pillanat, mert egyértelműen bebizonyosodott, hogy az alkalomszerűen hadba vonuló nemesség már nem képvisel akkora erőt, mint a kor hivatásos hadseregei. A felszerelésről már nem is szólva, hiszen a győri csata után többen tiltakoztak a hadvezéreknél a használhatatlan puskák és más hiányosságok miatt.
S ezzel megdőlt a korábban számtalanszor emlegetett jogalap, mely szerint az adómentességért és egyéb előjogokért cserébe a nemesség fegyveresen oltalmazza a hont.
Ezt a hiányosságot leszámítva szavam nem lehet, mivel tényleg alapos képet kapunk a reformkorról, a reformkori országgyűlésekről, a konzervatívok és a reformisták, a Habsburg uralkodók elképzeléseiről, s nem utolsó sorban a kibontakozó nemzetiségi mozgalmakról és azok hatásairól.