Főkép

Köszönhetően a megvilágításnak, a MüPa esténként gyönyörű kívülről, és bizony belülről sem utolsó látvány. Nem tudom, ez kinek az érdeme, de dacára az eltelt éveknek (hiszen 2005-ben volt az átadó), mit sem kopott.
Mondjuk az is igaz, mivel meglehetősen ritkán járok erre, jobban hat rám a környezet.
 
Az első, ami feltűnt a koncert kapcsán, hogy mennyire vegyes a közönség. Voltak, akik a lépcsőn ülve majszolták az otthon csomagolt szendvicsüket, mások egy pohár bor, vagy pezsgő helyszínen történt beszerzésével és elfogyasztásával töltötték el az ajtónyitásig hátralévő perceket, s meglepően sok volt a külföldi.
 
Azért amikor végre bejutottunk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe meglepődtem, mivel majdnem teltház gyűlt össze. Ennyit a válság és a kultúra hatásáról.
Mondjuk egy Cassandra Wilson koncert véleményem szerint mindig hatalmas élmény, de jó volt látni, mennyien gondolkodnak hasonlóan.
 
A nézők többsége harminc feletti volt, sajnálatosan kevés tizen-huszonévest láttam, ami valamilyen szinten persze érthető, hiszen az énekesnő zenéje inkább az idősebbeket érinti meg, kivált a bluesos korszaka.
Aztán az eredeti időponthoz képest pár perc késéssel elhalványultak a fények, elcsendesült a nézőtér, majd elfoglalták helyüket a zenészek is. Cassandra sehol.
 
Nyitásként kaptunk egy rövid bemutatót abból, ami ránk vár: hamisítatlan fekete jazz muzsikát, hangszereiken mesteri módon játszó muzsikusokkal, akik látszólag a többiekről tudomást sem véve küzdöttek meg zeneszerszámaikkal, hogy pár perc hangzavar után erőlködés nélkül váltsanak… és máris az első szám taktusait élvezhettük.
 
Aztán zöld ruhájában, ami leginkább egy lazára szabott köntösnek tűnt, besétált Cassandra Wilson és énekelni kezdett.
 
Egyszerre volt zavarba ejtő és gyönyörűséges. A koncert elején vagy a hangmérnök nem állt a helyzet magaslatán, vagy az énekesnő torka nem melegedett be kellőképpen, de valamiért „szürkén”, háttérbe szorítva hallatszott az ének, a hangszerek majdhogynem elnyomták.
 
Nagyjából a harmadik-negyedik szám környékén változott meg a helyzet, akkor már egyértelműen érvényesült az a kissé karcos, bársonyosan mély hang, amiről első hallásra felismerhető bármelyik száma.
 
Igazából nem tudok és nincs is értelme bármit kiemelni a koncertprogramból. A zenekar folyamatosan játszott, nem volt megállás.
Cassandra nem igazán kommunikált a közönséggel (egyszer megkérte a nézőket, hogy telefonjaikkal ne vakuzzanak a szemébe), háromszor bemutatta együttesét, egy alkalommal felkonferálta a következő számot és a végén elköszönt. A vicces az, hogy ettől függetlenül nem volt hiányérzetem.
 
Ez a hat ember úgy játszott a színpadon, mintha nem ezernél is többen ülnének velük szemben, hanem egy meghitt bárban lennének (ehhez a koncepcióhoz remekül illeszkedett a megvilágítás).
Csak dicsérő szavaim vannak a zenészekre, mivel abban a felfogásban játszottak, ahogy szerintem a jazzt kell: magas szintű hangszeres tudás, kiváló szólók és mégis, nagyfokú egymásra figyelés.
 
Több ízben arra figyeltem fel, hogy ha éppen nem szólózik vagy nem figyelem, akkor egy-egy hangszer majdhogynem eltűnik a többi között. Ez valóban közös örömzenélés volt, mentes minden rivalizálástól.
 
Cassandra Wilson pedig mintegy csúcsdísz volt a zenekari játék fáján, cseppet sem hivalkodó, minden allűrtől mentesen, mondhatni magának énekelt, mi pusztán véletlenül voltunk jelen.
Amikor éppen nem volt dolga (szólók és egyéb részek alatt), akkor szinte észrevétlenül kisétált a többiek közül, vagy csendben élvezte a zenét.
 
Nem egy ízben éreztem úgy, a körötte elhelyezkedők hangszereikkel szem számára láthatatlan energiát áramoltatnak a középen álló énekesnőbe, aki összegyűjti és kisugározza ezt. Ha színpadi jelenléte nem is volt mágikus, a hangja mindenképpen.
 
Azért sem érdemes számcímeket idézni, mert ennél sokkal fontosabb, hogy mindegyiknek önálló hangulata volt, s a váltás mindig szinte észrevétlenül ment végbe. Úgy vélem, továbbra is a blues szomorúsága áll legközelebb Wilson hangi adottságaihoz, amikor fájdalommal eltelve énekelt – na abba tényleg beleborzongtam.
 
A repertoárban egyébként szinte minden elhangzott, amit eddigi pályafutása során fontosnak tartott: jazz, blues, folk, saját szerzemény, örökzöld, vidám, szomorú.
 
Ilyen körülmények között észrevétlen röppent el a kiszabott két óra, s a ráadás után a közönség hangos tetszésnyilvánítása közepette végleg távoztak a zenészek.
 
Felfoghatatlan, mivel tudom, hogy varázslatos koncerten vettem részt, de nem tudom elmondani miben is állt pontosan a csoda. Csak érzem. Remélem máskor is ellátogat hozzánk, addig pedig ott vannak számunkra a lemezei.
 
Előadó:
Cassandra Wilson
 
Közreműködők:
Jonathan Batiste – zongora
Marvin Sewell – gitár
Reginald Veal – bőgő
Herlin Reily – dob
Lekan Babalola – ütőhangszerek