Főkép

Jonathan Cross első regényét, a Veszett lelkek városa című, nyomasztó hangulatú misztikus thrillert 2007-ben vehették kezükbe az olvasók.
A fajsúlyos, rendkívül erősre sikeredett bemutatkozás után sokan vártuk a folytatást, mely 2008-ban meg is érkezett. A Kvartett már nem thriller volt, hanem hamisítatlan sci-fi, bár a nyomasztó, sötét hangulat, a hátborzongató részletek ugyanúgy megmaradtak – az író kézjegye kétségtelenül felismerhetővé vált.
Interjúnkban az olyan kérdésekre keressük a választ, hogy ki is az a Jonathan Cross, miben hisz, hogyan él, min dolgozik és mik a tervei a jövőre nézve.
 
BSZ: Vissza tudsz még emlékezni, hogy mikor szerettél bele az írásba?
JC: Miután megtanultam olvasni, először is egy képregényt kaptam kezembe, a Csillagok háborúja fekete-fehér füzetkéjét. Kezdetben elég lusta voltam – remélem, ez bocsánatos egy hat-hétéves fiúnál –, és inkább a képeket nézegettem.
Apám azt mondta, hogy csak akkor veszi meg a képregény második részét, ha az elsőt elolvasom rendesen. Ez aztán hatott. Végigrágtam magam a szövegbuborékokon, meg is kaptam a folytatást.
Tizennégy éves koromig minden álmom az volt, hogy képregényrajzoló legyek. Persze az iparművészeti középiskola nem jött össze, így ez a dolog kukába került. Ennek ellenére néha még ma is rajzolok, bár csak a magam szórakoztatására, de biztos ez volt az a pont, ahol az egész elkezdődött.
 
BSZ: Egyszerre írsz thrillert és science fictiont. Hogy fér meg nálad ez a két műfaj ilyen jól egymás mellett?
JC: Én nem érzem ezt a két dolgot olyan távolinak egymástól. A lelkivilágom alapján a rémtörténetek fekszenek jobban. Ennek ellenére szeretek más műfajokba is belekontárkodni. A sci-fi viszont keményebb dió. Ha az író nem kalandregényt akar írni, az sok utánajárást kíván. Felkészülést, lexikális tudást. A rémtörténet kevésbé világi, inkább lelki dolog.
 
BSZ: Ha jól tudom, első szárnypróbálgatásaidnál rögtön az Új-Galaxis hasábjaiig sikerült elrepülnöd. Mesélnél erről egy kicsit?
JC: Azért sokat és sűrűn kellet csapkodni azokkal a szárnyakkal, mire megjelenés lett belőle. A kilencvenes évek végén megjelent egy novellám a neten, de a nyomtatásért meg kellett izzadni.
A legtöbb magazintól válasz sem jött, ha elküldtem egy írásom. Már annak is örültem, ha elutasítást kaptam, mert akkor tudtam, hogy legalább megérkezett a szerkesztőségbe a levelem, és elolvasták.
Kezdetben az ember türelmetlen, és nehezen viseli ezeket a dolgokat, de jól van ez így. Kitartásra nevel, és az idővel sokat csiszolódik a nyelvérzék.
Azután jött az Új-Galaxis. Oda is küldtem írást, de már nem is reméltem választ. Akkoriban Ambrus Attila volt a főszerkesztője az antológiának, egy este üzenet érkezett tőle a telefonomra.
Dicsérte a szöveget, és megígérte, hogy berakja a következő számba. Aznap éjjel nem aludtam sokat. Egyébként „Lélekörvény” volt a novella címe. Utána még jött néhány: „A horizonton túl”, a „Mr. Wells különös dolgai” és az „Időkatasztrófa”.   
 
BSZ: Először bemutatkozó regényedről, a Veszett lelkek városáról faggatnálak kicsit. A téma nem épp a leghétköznapibb, ahogy a szereplők sem azok. Mi ihletett meg téged, mi volt az, ami miatt elkezdted írni a történetet?
JC: Egy rakás dologból ért össze a sztori. Először is volt az ötlet, hogy a mi világunk valójában egyfajta létezés utáni lét, egy purgatórium, ahol a bűnösöknek megadatik még egy esély. Testi vagy lelki kínlódás, megmérettetés után következik a végső döntés. Ezután jöhet a megváltás vagy pokol.
Ehhez adódott a városba költözésem az ezredforduló környékén, mikor is otthagytam fatornyos kis falumat.
A népsűrűség növekedésével növekszik a bűn jelenléte is. Először taszított, de vagyok olyan perverz, hogy rosszabb pillanataimban élvezzem a dolgot. Azután ott volt a „Végállomás motel” című rock nóta, ami megadta az alaphangulatot Blackyard városának megalkotásához. Ezek mind hozzájárultak, és még sok más is.
 
BSZ: Mennyire vagy vallásos, mennyire játszik szerepet az életedben a hit? Tudom, ez sokaknál tabu téma, de egy ilyen könyv után egyszerűen muszáj megkérdeznem…
JC: Katolikus vagyok. Nyolc évig jártam hittanra és templomba. Sokat foglalkozom az isteni létezéssel és az egyházi kérdésekkel. A kettőről elég eltérő véleményem van.
A Veszett lelkek városát egyszer át is kellett írnom, mert a kiadó tartott egy egyházi konfliktustól. Több helyen is belenyúltam a könyvbe, bár nem értettem, hogy miért kellett. Ez nem egy sátánista regény.
Épphogy a megbocsátásról és a vezeklésről szól, és minden komorsága ellenére pozitív a végkifejlete. Még ha rejtelmesen pozitív is…
 
BSZ: Nyilván voltak olyan könyvek, filmek, zenék, amelyek befolyásoltak, vezették kicsit a kezed írás közben. Ezt mintha egyértelművé is tennéd a regényben előforduló temérdek idézettel…
JC: Imádom az energikus, gitárcentrikus rockzenét, mint a Megadeth, Iron Maiden, Dream Theater. Írás közben szeretek elborultabb témákat hallgatni, mint például az Alice in Chains néhány nótáját. Néha elég egy dalcím, hogy novellára inspiráljon.
Sok filmet nézek, és sok kedvencem van. Jack Nicholson Farkasától az Egy asszony illatáig. Minden jöhet, western, sci-fi, horror… Hiszem, hogy bármit meg lehet jól csinálni.
Könyvek terén az elmúlt években Dan Simmons Hyperionja volt rám a legnagyobb hatással. Szeretem Lovecraft írásait, Orwell 1984-ét. Igyekszem itt is mindenevő lenni.
 
BSZ: Második könyvedet, a Kvartettet már a Tuan Kiadó gondozta, és azt is elmondhatod róla, hogy Threton Judit egyik utolsó szerkesztési munkája volt. Hogy kerültél a Tuanhoz?
JC: Miután az Agenda Kiadó megjelentetett három regényt, köztük a Veszett lelkek városát, hamarosan csődöt jelentett. Ezt nagyon sajnáltam. A kiadó maradványai iránt a Tuan érdeklődött, így őket kezdtem el ostromolni a második kézirattal.
Threton Judit nevét már általános iskolás koromban ismertem, sok könyv szerkesztőjeként felbukkant. Amikor a Tuannál mondták, hogy ő fogja szerkeszteni a Kvartettet… hát, el se hittem.
Nem sokkal a tragédia előtt, egymás mellett ültünk a Millenáris parkban a könyvnapon. Azután jött a telefon, hogy baleset érte. Nagyon sajnálom, hogy elment. Jó lett volna többet dolgozni vele.
 
BSZ: Bár sci-firől beszélünk, a regény olvasása közben (nem csak) nekem állandóan Kurosawa több munkája és Tarantino Ponyvaregénye jutott eszembe a több szálon futó, őrületesen pergő cselekményről, és a szereplők sorsának átfedéseiről. Mennyire helyes ez a meglátás?
JC: Inkább a már említett Hyperion inspirált, hogy több nézőpontot próbáljak megjeleníteni, és úgy vegyíteni őket, hogy mindig történjen valami izgalmas, a nézőpontok és motivációk markánsan elkülönüljenek.
Regényírás előtt sokat vacakolok azzal, hogy milyen szerkezet válasszak. Szerintem az írónak éppoly fontos feladata a szerkezetek megújítása, mint az eredeti karakterek kifundálása. 
 
BSZ: Ha lehetőség adódna valamelyik regényed megfilmesítésére, melyiket választanád?
JC: Először talán a Veszett lelkek városának örülnék. Olyan sok rosszul sikerült thrillert látok manapság. Jó lenne, ha ezt a trendet megtörné már valaki.
 
BSZ: Ha rajtad múlna, mely színészekre osztanád az egyes karakterek szerepét?
JC: Megfogtál. Ez azért különös, mert sok filmet nézek, és sokat gondolkozom azon, hogy egyes szerepeket ki tudna jobban eljátszani a kiválasztott színésznél.
Főszereplőre abszolút nincs ötletem, mivel a könyvben szereplő Nick nagyon fiatal, és ebben a korosztályban nehéz lenne olyat találni, aki a könyvben leírt problémákat jól előadná.
A színészet olyan, mint a bor. A korral nemesedik. Egyébként pedig sokkal fontosabbnak érzem a rendező kiválasztását. Antal Nimród belopta magát a szívembe. Az ő vizualitása jól menne a sztorihoz.
Ha még ennél is merészebbet akarnék álmodni, akkor David Finchert látnám szívesen a direktori székben. A Veszett lelkek városához mindenképpen egy komor hangvétel illene, bár az igazat megvallva, a többi írásom sem kéjutazásokról szól.
 
BSZ: Mikorra várható a következő könyved megjelenése?
JC: Nehéz kérdés. Szerettem volna, ha idén karácsonyig kijön a következő könyvem, de most már biztos, hogy nem lesz belőle semmi. Sajnos a válság rányomta a bélyegét a kiadásra is. Minden stagnál, halasztódik. Remélem, jövőre másképp mennek a dolgok.
A regény egyébként A boldogságcsináló munkacímre hallgat, és egyetlen nyomasztó éjszaka története. Talán nem igazi útiregény, de a főszereplő folyamatos mozgásban van a történet alatt.
Akarata ellenére kényszerül kapcsolatba lépni másokkal, belekotnyeleskedni idegenek sorsába. Rémtörténet lesz, de ezúttal is igyekeztem a bizarr dolgokat, erkölcsileg jó alapokra építeni. Remélem, az olvasóközönség hamarosan megláthatja, hogy sikerült.
 
BSZ: Ha jól tudom, jelenleg több projekten is dolgozol, és ha minden igaz, nemsokára egy fantasy-történetet is olvashatunk tőled. Mesélnél erről egy kicsit?
JC: A kiadó felkérésére írtam egy történetet a Dreamworld világához. A sorozat azóta útjára indult Anthony Sheenard A főnix ébredése című kötetével. Az én könyvem a harmadik lesz a sorozatban, de sajnos nem tudom, mikor kerül polcra.
A fantasyt egyébként csak olvasóként ismerem, nem szándékozom sokat tevékenykedni ebben a műfajban, de érdekes kísérlet volt itt is kipróbálni magam.
 
BSZ: Az íráson kívül mi tölti ki mostanában a napjaidat? Mit csinál Jonathan Cross, ha nem a szövegszerkesztő előtt ül?
JC: Elektronikai gyárban dolgozom mérnökként. Az írás mellett régebben a zenéléssel is kacérkodtam. Szeretek gitározni, de mikor az Úr a képességeket osztotta, a zenei hallás adottságával fukarkodott. Így aztán csak a rock n’ roll szeretete maradt.
Otthonülő típus létemre néha szeretek utazni. Ha mégsem lenne kedvem, akkor kedvesem tesz róla, hogy kimozduljak. Ha ő nem lenne, már gyökeret eresztettem volna.
 
BSZ: Rövid- és hosszú távú tervek? Megtudhatunk ezekről valamit?
JC: Tervezem egy másik írói vonal beindítását is, ami egy kissé eltérne Jonathan Cross-féle világtól. Mostanában dolgozom egy regényen ezzel kapcsolatban, de azt már most látom, hogy bármennyire is próbálnám a fantazmagóriát száműzni, az titokban mindig visszalopakodik a lapokra.
Úgy látszik, nekem az a sors jutott, hogy valóságot a képzeleten keresztül próbáljam meg leírni.
 
BSZ: Köszönöm az interjút!