Főkép 2001. szeptember 11. óta tudjuk, hogy valami megváltozott a kultúrák egymáshoz való viszonyában. Pontosabban: az a fajta összetartás, ami a hidegháborúban felépült szövetségeket összekovácsolta, végképp darabjaira hullott.

A kultúrák egymás közti viszonyát kevés kivétellel persze mindig az ellenségesség, ha nem is a nyílt háború jellemezte, és a béke rövid periódusait hamar felemésztette a múlt vélt vagy valós sérelmeit jóvátenni igyekvő társadalmi akarat.
Mégis, 9/11, valamint londoni és madridi kistestvérei, 7/7 és 11-M az ideológiai és fegyveres hadviselés egy újfajta sérülékenység tudatába juttatta a „fejlett Nyugat”-ként csúfolt euroatlanti társadalmakat a Közel-Keleten honos kultúrákkal szemben.
 
Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy többről van itt szó, mint „egyszerű” hadviselésről. Amikor öngyilkos merénylők és az első Öböl-háborúban debütált lézer-irányította bombák feszülnek egymásnak; amikor mindkét fél az internet és más információs-technológiai eszközök segítségével hangolja össze a támadásait; amikor egy jól elhajított cipő derékba töri az Amerika-barát propaganda terjesztését Irakban, nos, akkor nemcsak számokban és holttestekben versengenek a küzdő felek, hanem a szívekért és elmékért vívott háborút folytatják.
 
Annak pedig már hosszú eurázsiai múltja van: október 18-án volt kerek egy évezrede, hogy a Szent Sír templomát Hakim Baimrillah egyiptomi kalifa parancsára a földdel tették egyenlővé, ami a középkor legnagyobb háborúinak, a keresztes hadjáratoknak volt az egyik közvetlen kiváltója.

Ez persze nem feltétlenül az első összeütközése a két félnek, de az úgynevezett „keleti” és „nyugati” kultúra szembenállását segít kontextusba helyezni. Az idézőjel használata már csak azért is indokolt, mert a több mint ezredéves ellenségesség legfőbb alkotóelemét helyezi a központba, mégpedig: a vallást.
 
A szeptember 11-i merényletekből épp hogy csak felépülő Egyesült Államok az évben beiktatott negyvenharmadik elnöke, George W. Bush nem sokkal a terrortámadások után meghirdette a terrorizmus ellen vívott háborút, és azt találta mondani, hogy ez bizony „keresztes háború” lesz.

Politikailag akármennyire is ügyetlen, sok értelmiségit megbotránkoztató kijelentés volt tőle, egy biztos: a támadások utáni Amerika lelkének mélyéről szóló, sértett igazságérzetnek adott hangot.
Egy hatvan éve sérthetetlennek hitt ország illúziójának halála felett hallatott segélykiáltás volt ez a megnyilatkozás, és az újdonsült „keresztes” bandériumok alá hamar felsorakozott az Egyesült Királyság, az Európai Unió, Ausztrália és a NATO több országa is.
 
Azok számára, akik a keresztes háborúkat nemcsak az erősen romanticizált történelmi regények lapjairól ismerik, talán nem olyan meglepő kijelentés, hogy a majd’ kétszáz évet felölelő időszak a kereszténység nevében elkövetett kegyetlenségek igen gazdag tárháza, ami a modern kor két világháborújánál nagyságrendekkel nagyobb hatással volt az európaiak ember- és világképére.

Az euroatlanti keresztény államok és szövetségeseik az iszlám vallásból erőt merítő szélsőséges frakciók ellen vívott arctalan háborúja már néhány év múltán is háborús bűnök hosszú lajstromát szülte.
Hogy a terrorizmusellenes erőket az Egyesült Államok vezeti, az számos okra vezethető vissza, de kétségtelenül az egyik legszembetűnőbb előnyük más, „fejlett nyugati” államokkal szemben, hogy erős keresztény érzelmeik jelentős eszmei támogatást nyújtanak háborús erőfeszítéseikhez.
 
Sam Harris nyílt levél formájában megírt nagyesszéje A hit vége című kötetére érkezett levelekre adott válasz.
Ezzel az amerikai konzervatív keresztényekhez intézett levéllel próbálja meg az Egyesült Államok hithű, patriotikus kereszténységéből fakadó eszmei visszásságokat felfejteni, illetve a „mi és ők” logikája szerint gondolkodó amerikaiakat észhez téríteni.

Könyvében az angol-amerikai „új ateizmus” szellemében próbálja meg megválaszolni a huszonegyedik század legfontosabb kérdését, jelesül azt, hogy milyen szerepet töltsön be a vallás kultúránkban.

Más, hozzá hasonló gondolkodókkal (így pl. Richard Dawkinsszal, Daniel C. Dennettel és Christopher Hitchensszel) egyetemben Harris számára a válasz egyértelmű: ha világunkat koherens összefüggések egységeként akarjuk látni, akkor a vallás rossz tanácsadó.

Mert bár korábban sikerrel szervezte meg az egymással kevésbé összefonódó társadalmakat, mai korunkban már inkább az együttélés és az emberi önazonosság gátjává vált a tudománnyal és más, vallási kultúrákkal való összetűzései révén.
 
Az „új ateizmus” eszmei áramlatának más műveihez hasonlóan a Tények és keresztények is polemikus hangvételben íródott, amit Harris elsősorban az egységes és nagy hatású amerikai keresztény hagyomány politikai és kulturális dominanciáját megkérdőjelezve üt meg.

Egyszerűbben fogalmazva, a G. W. Bush és kormánya által vallási alapokra helyezett intézkedések, az élet védelmében a genetikai kutatásokat hátráltató, illetve a demokráciát (=szeretetet) és szabadságot háborúval „exportáló” Amerikának monolitikus képét kívánja Harris a józan ész segítségével ledönteni.
 
A könyv legnagyobb érdeme, hogy röviden, tartalmasan és világosan fejezi ki a kereszténységgel (és úgy, en bloc, a vallással, a hittel) takarózó, a szeretet nevében meghozott intoleráns és a társadalom fejlődését hátráltató cselekedetek következményeit.

Ezzel egy időben Harris pontosan leírja azt is, hogy az „új ateista” eszmét pártoló értelmiségiek milyen okok miatt látják a vallásnál előremutatóbb, jótékonyabb társadalomformáló és valóságkereső erőnek a tudományt.

Persze sokan próbáltak meg alternatívákat kínálni az emberben lévő erős spirituális igények kielégítésére úgy, hogy egyben a valóság se csússzon ki a kezünk közül, de be kell látnunk, hogy a szinkretista és posztmodern vallási törekvések csak újabb töréseket jelentettek az emberi közösségek pszichéjében.

Ennek az űrnek a kitöltésére nem vállalkozik Harris, pedig ez volna az első lépcső a valósággal békét kötő, önmagát ismerő és kiegyensúlyozott ember társadalmainak építése felé.
 
És ha valamikor, akkor a 9/11 utáni világban mindennél fontosabb lenne, hogy a lelki egyensúlyra törekvés mellett egyre nagyobb erőfeszítéseket tegyünk egy egységes, naturalisztikus alapú világkép megszerzésére, ami egy közös, mindenki által elfogadható valóságleíró módszer lehetne.

Harris a tudomány mellett a békés együttélés nevében teszi le a voksát, ami már sokkal több, mint amit a vallásos érzelmektől fűtött politika letett az asztalra. Csak remélhetjük, hogy a szívekért és az elmékért vívott háború megéri azt az erőszakot, amit az utána következő, talán tünékeny béke áraként fizetünk.