Koncert: Porcupine Tree / Demians – 2009. november 1. Petőfi Csarnok

A Steven Wilson vezette brit Porcupine Tree a jelenkor egyik legfontosabb és legegyénibb hangvételű  progresszív rockzenekara, ami közel 20 éves pályafutása első  hazai koncertjét adta a Petőfi Csarnokban.
Az együttes többek közt saját fénnyel és hangtechnikával, valamint sok meglepetéssel és jól összeválogatott programmal készült erre az estére.

Az estet a Demians műsora nyitotta, s miután a Nicolas Chapel által elkövetett lemezt tulajdonképpen Wilson elragadtatott szavaival promótálták és stílusban elég közel is áll a Porcupine Tree zenei világához, nem volt meglepő, hogy a francia zenész és muzsikusai voltak az előzenekar.

A még mindig fiatal együttes ugyan jó lehetőséget kapott, hogy nagyobb közönség előtt is bemutatkozhasson, másfelől azonban sajnos nem játszhattak túl hosszú programot, amibe valójában csak néhány fért bele a hosszabb, lassan építkező, bonyolult dalokból.

A zenekarnak nem ez volt az első fellépése országunkban: korábban már jártak itt az Anathema vendégeiként, amikor talán egy leheletnyivel nagyobb lelkesedéssel játszottak.

Ezúttal ezen a téren volt kicsit hiányérzetem, holott a számokat most is korrektül előadták és nagyjából jól is szóltak, bár néha a billentyűs részek és az effektek kissé elvesztek, és eleinte a dob is furcsán kalapált, de szerencsére azért meg lehetett találni azt a helyet a teremben, ahonnan rendesen élvezhető volt a program.

Ahogy észrevettem, leginkább azok élvezték a koncertet, akik már ismerték a bandát korábbról és bár biztos vagyok benne, hogy sikerült új rajongókra is szert tenniük, attól még tény, hogy lemezen némileg meggyőzőbbek, mint az élő produkciójuk alapján.

Mindenesetre én örültem, hogy hallhattam őket megint. Egy új szerzemény mellett a bemutatkozó album legkommerszebb dalai csendültek fel, mint a „The Perfect Symmetry”, a „Naive”, a „Sapphire” és az „Earth”.

Itt megemlíteném, hogy talán még sosem volt ilyen szinten ellenőrzött és pontosan megszervezett eseményhez szerencsém. Amellett, hogy a fotózást szigorúan betiltották, azért megvolt az az előnye is, hogy a programokban nem volt csúszás, tehát minden olajozottan ment.

A Porcupine Tree negyed kilenc körül foglalta el a színpadot és rögtön bele is kezdtek az új lemez óriástrackjébe, amit aztán végig el is játszottak az elkövetkező órában.

Precizitásban nem is volt hiba: a saját felszerelésnek köszönhetően közel lemezminőségben szólaltak meg a dalok és természetesen a játék is hibátlan volt, ahogy azt el lehetett várni tőlük.

Majdnem minden dalhoz kapcsolódott háttérvetítés is, ami csak még inkább fokozta az élményt, mert a film kellő összhangban volt a zenével, tele nagyszerű képekkel, jelenetekkel, érdekes képi megoldásokkal, amik mind a lemez és a dalok témáját emelték ki, s ilyen módon az intenzivitásában és hangulatában is folyamatosan változó dalfolyam jóval barátságosabbá, érthetőbbé válhatott.

A zenekar egyébként rettentő szimpatikus volt, Steven Wilson sem fogta vissza magát, mint általában, hanem igen közvetlen volt, viccelődött, beszélt a közönséggel, énekeltette őket és még a magyar nyelvtudását is megvillogtatta olykor.

Ő volt a legaktívabb mindenki közül: folyton váltogatta gitárjait, s ha kellett, beült a billentyűk mögé is, s mellette még headbangelt/táncolt is, ahol kellett. De ami a leglényegesebb, hogy csodálatosan, hibátlanul és jól hallhatóan végigénekelte a koncertet.

Véleményem szerint korunk, de legalábbis saját stílusának legjobb énekese ő, akinek rengeteg mélység és érzékenység rejlik a hangjában, dallamaiban (és szövegeiben), amit itt élőben is bebizonyított.

John Wesley a gitározás mellett a háttérénekesi teendőket is remekül ellátta, a visszafogott, ám folyton mosolygós Colin Edwin basszusgitáros és Richard Barbieri billentyűs a tőlük megszokott formában, átszellemülten játszottak, Gavin Harrison pedig simán csak halálos pontossággal és kellő erővel ütötte az ütemet.

Miután az új lemez gerincét adó műsornak vége lett, 10 perc szusszanás után a banda visszatért, hogy lerója adósságát az eddig méltatlanul mellőzött magyar közönség felé. A ráadásban így egy különleges válogatást hallhattunk az utóbbi lemezek dalaiból, természetesen legtöbbször vetítésekkel is kiegészítve.

A teljesség igénye nélkül olyan dalok sorakoztak egymás után, mint a „Start of something beautiful”, a „Russia on Ice”, az „Anesthetize”, a „Blackest Eyes”, a „Way Out of Here”, a „The Sound of Muzak”, a „Normal” és a „Lazarus”.
Utóbbinak kétszer is neki kellett futniuk, de azért tisztességgel előadták a többi szerzeménnyel együtt.

A koncertet a „Trains” örömzenéje zárta, amibe a közönség is belesegített az ütemes tapsolással, s így vidám hangulatban válhattunk el az angoloktól a két órás műsor után.

A Porcupine Tree melankolikus progresszív rock/metalja élőben is ugyanolyan jól, ha nem még jobban működik, mint lemezeiken.
Bár közérthetőségében és népszerűségében nem éri utol például a Dream Theatert, a nagyszámú és lelkes közönség láttán egyértelműen megállapítható, hogy van igény a kicsit nehezebben emészthető, mélyebb és érzelmesebb zene iránt.

A Porcupine Tree zenéje különösen kedves számomra, emiatt kisebb csodát vártam tőlük és utólag belegondolva úgy érzem, hogy a néhány kimaradt dal miatti természetes hiányérzetem ellenére át is élhettem ezt a varázslatot.