Főkép
 
Már-már intim jelenettel nyit a könyv. Egy nő fekszik valami díványon majdnem hipnotizált állapotban és „valahogy” kigombolódik a ruhája közben. Egy férfi is jelen van. Rendkívül gyengéden, persze még mindig hipnotizálva a nőt, belenyúl.
Úgy értem belenyúl, hogy kivegyen egy, de inkább több daganatot. Közönség is jelen van. A kapcsolatnak vége, a nő hálás, a közönség őrjöng.
 
Pszichiátria. Egy férfi éppen azt meséli, hogyan öli meg a feleségét. Mint kiderül, csak álmodik róla, de annyira valóságos. Felébred és persze semmire sem emlékszik. Azok a fránya drogok.
 
Pszichiátria. Egy férfi egy borzalmas tragédiát jósol. Bekövetkezik. Senki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Látszólag.
 
A történet három szála, ilyen nyugodt, idilli állapotból indul. Egy dolog közös a három eseményben, mégpedig az, hogy valamilyen természetfeletti, ám mégis emberek által vezérelt, de inkább kiváltott dolgokról van szó. Ez elég nyugtalanító, nemde?
 
Rosszfiúnak nyoma sincs.
 
Azután valahogy az események kicsúsznak az őket kiváltó emberek kezéből. Mondjuk eddig sem volt senki biztonságban, de legalább a gonosz tudósok azt gondolhatták, hogy ők irányítanak. Hát nem ők.
Persze ez nem az a helyzet, amikor a gonosz tudós a végén lesre fut, hanem már az elején rádöbben, hogy valami nagyon nem stimmel. És ezzel az érzéssel mi is így kezdünk lenni.
 
És még mindig semmi hír arról, hogy ki lehet a rosszfiú. Na persze vannak jelek, hogy az egyik gonosz tudós az, de ő egész egyszerűen nem elég megnyerő – tényleg olyan, mint egy gonosz tudós – ahhoz, hogy elhiggyük róla, valami többet is tartogat.
 
Talán az egyik jófiú a rosszfiú? Vagy szegény főhősnő bedilizett? Vagy ő a rosszfiú? Nyugtalanító gondolatok, amelyeket a könyv eddig életben maradt szereplői mind osztanak. Ők sem tudják, hogy ki a rosszfiú, így jobb híján az anyatermészetre kennek mindent.
 
Senkinek nem tűnik fel, hogy irányítója lenne a dolgoknak, annak ellenére, hogy egy kicsiny foszlányt sem tart senki a kezében, nemhogy a bábokat mozgató fonalakat.
 
Beborít mindent a balladai homály.
 
A tragédia közeleg.
 
A tragédia megtörténik. Annyira, hogy szinte eljön a világvége. Apokaliptikus képek következnek.
 
Ide azt kellene írnom, hogy de jön a jófiú és megment mindenkit. Hát nem hinném, de lehet benne reménykedni nyugodtan.
 
Hogy milyen a könyv? Olyan, mint egy Sam Raimi horrorba oltott Lorenzo Lamas akciófilm. Így 2009-ben még talán meg tud ijeszteni, de néhol inkább mulatságos.
A szép nők szépek, a férfiak jóképűek, a tudósok megkeseredettek, és valahogy sosem a megfelelő pillanatban van vége egy jelenetnek, hanem még adunk egy lehetőséget a romantikának is.
 
De egyébként Raimit imádom, tehát a könyv a maga – nem is annyira nevetséges – módján abszolút szórakoztató, csak a végére kezd egy kicsit sok lenni. Ma már nem ez a divat.
 
Természetesen végig igényli a figyelmet és fenntartja a feszültséget, akkor is, ha néhol kiszámíthatónak tűnik. És persze a vége szinte meglepő. Jó, engem tényleg meglepett, tehát ahol fontos, ott nem igazán lehet megmondani, hogy mi fog történni.
 
Meg persze elég naturalisztikusak a horroros részek, így igazán arra sem lehet panasz. Összefoglalva: ez egy remek könyv, és nagyjából az ilyenek miatt szeretheti meg valaki a műfajt. Hogy pont ez alapján, azt nem jelenteném ki, de mondjuk tizenöt éve simán azt mondtam volna.