Főkép Rákóczi és hívei távoztak az országból, s az otthon maradtakra végre békés évek vártak. Ritkaság, de a következő majd száz évben egy-két átmeneti, csak a határszélt érintő betörést leszámítva hazánkat elkerülték a háborúk.
Ezek mindegyike törökellenes harc volt, de míg az 1716-1718-as sikerrel járt, addig az 1787-1791 közötti csúfos kudarcot és területi veszteséget hozott.
 
A két háború között a magyar katonák csak a határokon kívül vettek részt a korszak meghatározó háborúskodásaiban.
Mivel ezek a hadi események csak közvetve érintették hazánkat, a kötet nem foglalkozik velük részletesen. Akit érdekel, annak javaslom a szerző által szerkesztett A kora újkor története című könyvet, amiből minden megtudható.
 
A nyugalom ráfért a megtépázott országra, hiszen még az 1720-as években is azt említik a külföldi látogatók, hogy az országban számos lakatlan terület található.
A század végére sikerült ezeket a foghíjakat eltüntetni, részben a belső népességmozgásnak, illetve a betelepítéseknek és bevándorlásoknak köszönhetően. Ekkortól került kisebbségbe a magyarság.
 
A szabadságharc leverése után érthető módon a függetlenség kérdése fel sem merült, a nemesség leginkább adómentességének és egyéb jogainak megőrzésével foglalkozott, s így érthető módon már nem jutott ideje a köz érdekeinek képviseletére.
 
A kedélyeket tíz évig borzolta II. József király reformjaival, amelyek nem csupán az abszolutizmus megteremésére voltak hivatottak, hanem az ország felemelkedését is megcélozták.
Például az oktatás reformjával, amire igencsak nagy szükség volt, hiszen a jobbágyokat sikerült oly tudatlanságban tartani, ami egyszerűen megakadályozott bármiféle fejlődést, (például új termelési módok bevezetését).
 
De hasonlóan nagy horderejű volt az bírói rendszer átalakítása, a falusi plébániák alapításának elrendelése, vagy az országot megyék helyett tíz kerületre osztó rendelete.
Már ezek sem arattak osztatlan tetszést alattvalói körében, de amikor elrendelte a német nyelv kötelező használat a hivatalokban, vagy amikor a koronát Bécsbe vitette, kialakult egy olyan ellenállás, ami sikeresen lelassította, illetve megakadályozta a reformok végigvitelét.
 
Amikor a király 1790. február 20-án Bécsben meghalt, kis túlzással az egész ország fellélegzett, s a nemesség meglepően hamar megegyezett az új uralkodóval (II. Lipót) a korábbi törvények (vagyis II. József reformjainak) és rendeletek visszavonásáról, mellőzéséről.
 
Azonban a változások szükségszerűségét már nem lehetett törvényileg semmissé tenni, ezért a következő évtizedek elsődleges témája éppen a reformok ügye lett – de ez már a következő kötetre marad.