Főkép

Bár az Amorphis már többször is járt Magyarországon, eddig sajnos nem volt alkalmam látni őket élőben, pedig már az Elegy című lemezük megjelenése óta vártam erre, és az bizony 13 éve volt!
A tőlük elvárt színvonalat legnagyobb örömömre hozták is a finn srácok, csöppnyi csalódottságot is mindössze a program rövidsége miatt éreztem.

Az előzenekarként beharangozott Amoral állítólag nem jelent meg az énekes balesete miatt, s mivel csak később értem a helyszínre, sajnos a Before the Dawn műsorát is sikerült csaknem teljesen lekésnem, ami elég szomorú, mert az elcsípett befejezés alapján egy igen hangulatos buliról maradtam le.
Remélhetőleg legközelebb többet is láthatok a finn társaság műsorából.

A banda olyan nagy lelkesedéssel nyomult a színpadon, hogy öröm volt nézni őket és ez persze a meglepően nagy számú közönségre is átragadt.

A Before the Dawn élőben (is) olyan, mintha régi kedvencem, a Sentenced Dark Tranquillityt játszana.
A két különböző hangú énekes, valamint a lágy dallamok és a brutális zúzás váltakoztatásával a Before the Dawn igen színes és sokoldalú produkciót képes nyújtani. Ez az izgalmas egyveleg legalább ilyen egyedien is szólt.

Szerencsére a srácok nem csak zúzni tudnak és a torzítás nélküli gitárjáték igen kellemesen feldobta a showt. Most jöttem rá, hogy a Dieselben kis túlzással szinte ugyanúgy hangzik minden egyes metal zenekar, bármilyen stílusban játszanak.
Igazából ez sokat nem ront az élményen, de ha javítanának rajta, akkor minden sokkal szebb és jobb lenne. Ahogy valaki ezen az estén jól meg is fogalmazta: az A38-on bezzeg nincs is probléma.

Rövid átszerelést és intrót követően az Amorphis a „Silver Bride”-dal indított olyan meggyőzően, aminek hatására el is felejtettem, hogy valaha létezett más frontemberük is.

Tomi Joutsen színpadi megjelenésével és még annál is profibb előadásmódjával egyértelműen az est főszereplője volt, lelkesedésében még a basszusgitáros Niclas Etelävuori osztozott, míg a két gitáros enerváltan, inkább csak rutinból, hangszerükre erősen koncentrálva játszották végig a bulit.
Vagyis eleinte biztos, de aztán ahogy sorra vették elő jobbnál jobb dalaikat, úgy feledkeztem bele én is inkább a zenéjükbe, minthogy őket figyeljem.

A fájdalmasan rövid összeállítás amúgy leginkább az utolsó három lemez dalaira épült, de természetesen a régi rajongók kedvéért csaknem az összes albumukat megidézték, egy dal erejéig még a The Karelian Isthmust is.

Bár ezen kívül mindegyik lemezüket nagyon kedvelem, az újakat is beleértve, most mégis jobban örültem a korai daloknak, így például a „Castaway”-nek, a „Black Winter Day”-nek, a ráadásként elhangzó és durvábbra vett „My Kantele”-nek, vagy a zseniális Elegy lemez dalaiból összeválogatott egyvelegnek.
Az újabb szerzemények közül pedig a „House of Sleep”, a „The Smoke”, a „The Silent Waters” és a „Majestic Beast” ütött nagyon, de persze a többiben sem volt hiba.

Lehetetlen felsorolni, mennyi stílusba nyúlik bele az Amorphis és bár ez élőben még jobban összemosódik, meg ráadásul pont a metalosabb dalokat erőltették, azért így is eléggé sokszínű a produkció.
Mindenesetre nem bántam volna, ha valamelyik nyugisabb hangvételű, szépséges-szomorú dalukat is bemutatják, csak a hangulat és a műélvezet végett.

Örültem volna például a „Tuonela”-nak, vagy ha például végig eljátszották volna a „Smithereens”-t, amibe épp csak belekezdtek, de azért panaszra így sem lehet okom.

A hangzással ezúttal csak annyi bajom volt, hogy a szintetizátort némileg elnyomta a többi hangszer, de ez számomra megint nem volt annyira zavaró, hogy negatív érzéseket keltsen bennem.

Az esemény fontosságára és sikerére pedig mi sem lehet jobb bizonyíték, mint az a rengeteg rajongó, akik a szerdai kedvezőtlen időpont ellenére megjelentek és hatalmas lelkesedéssel táncolták végig a bulit.
Talán a Volbeat koncertjén láttam ugyanitt utoljára ennyi rajongót együtt, akik velem együtt legfeljebb a műsor rövidsége miatt érezhettek némi csalódottságot.