Főkép Hazánk történetében nem ritkaság a szabadságharc, de ha ezek közül a legreménytelenebb vállalkozást kéne megneveznem, akkor nyilvánvalóan a Rákóczi-szabadságharcot jelölném erre a kétes címre.
 
Az ok annyira nyilvánvaló, hogy csak szomorkodni tudok miatta. A korabeli magyarság felkelt része többnyire önkéntes szabadcsapatként működött a harcok idején, vagyis ideális volt portyázásra, lesvetésre, általában lovas megmozdulásokra.
Megfelelő kiképzés, gyakorlat és tüzérség hiányában azonban rendre alulmaradtak a császári csapatokkal szemben, és az ország jelentősebb erősségeinek ostromát meg sem kísérelték.
 
Jellemző, hogy amikor 1705 végén az Erdélyben ostrom alá fogott császáriak megsegítésére küldött sereg akadálytalanul átmasírozott az országon, de nem csak a császárhű, hanem a kurucok által uralt területeken is, egyszer sem háborgatták. Majd egyetlen csatában megverte Rákóczi hadát, s annak szétfutása után szinte Erdély teljes területét elfoglalta.
 
Vagy említek egy még jellemzőbb esetet. A szabadságharc magyar részről utolsó támadó megmozdulására 1710-ben került sor, amikor Rákóczi túlerőben lévő csapatai Romhánynál megfutamították Johann Damian Sickingen altábornagy lovasságát.
 
Valódi győzelemre mégsem került sor, mert a kurucok az ellenség üldözése és felszámolása helyett fosztogatni kezdtek. Az emiatt elkeseredett Rákóczi visszavonulást rendelt el, s később így írt erről:
„…úgy látom… hogy az német ellen reguláris had nélkül nem boldogulhatunk: melyre nézve teljes igyekezetem az, hogy aztat újonnan szaporitsuk és fenthagyjuk inkább annak haszontalan fizetését, az ki se harcolni nem tud, se tanulni nem akar.
 
A bukás oka nem csak a képzetlen és fegyelmezetlen csapatokban rejlett, hanem az ország megosztottságában (a világi és egyházi főrendek többsége hű maradt az uralkodóhoz), a gazdaság elégtelenségében (gyakorlatilag a nulláról próbáltak fegyver- és muníciókészítő műhelyeket létrehozni), s nem utolsó sorban az 1709-ben kezdődő pestisjárvány okozta emberveszteség és kaotikus közállapotok miatt.
 
Gebei Sándor alapos műve nem csupán a harcokról számol be, hanem a „kétségbeesett” külpolitikai lépésekről, a „lázadók” jogalkotásáról, s nem utolsó sorban Rákóczi személyét is árnyaltabbá teszi.
 
Ami számomra igazi meglepetést okozott, az a korabeli magyar nyelvű szövegek érthetősége. Ezeket a háromszáz évvel korábban kelt iratokat különösebb nehézség nélkül el tudtam olvasni – főként, amelyek nem tartalmaztak túlzott mértékben latin kifejezéseket.
 
Korábban úgy gondoltam, valahol az 1800-s évek elejétől vált érthetővé a magyar nyelv, de most át kellett dátumoznom ezt az elképzelést.