FőképJelen cikk megírását egy aktívan megélt irodalomóra ihlette, ami nálam annyit jelent, hogy az órán tanultak bennem újabb és újabb gondolatokat szülnek, és csengetésig egy kész filozófiai eszmefuttatást alkotok meg.
Legtöbbször inkább megtartom magamnak meglehetősen őrült gondolatmeneteimet, ugyanakkor azért akadnak publikálható problémáim is, amilyen jelen jegyzet is.
 
Tehát röviden ennyi: mi a fenéért van az, hogy míg az ilyen-olyan okokból kifolyólag el nem ismert (amatőr, kis példányszámban publikáló, más égtájakon divatos műfajban alkotó stb.) szerzők műveiben egy-egy félreütést, elírást is kiszúrnak és szétcincálnak az elit helyen csücsülő megmondóemberek, addig a szépirodalmi (vagy csak annak titulált) alkotásokban található bakikat az unalomig, a hányingerig kimagyarázzák?
 
Neveket nem fogok mondani, senkit sem szeretnék megbántani, de aki esetleg kételkedne cikkem valóságtartalmában, az nyugodtan járjon csak utána a dolgoknak.
 
A cikket egy konkrét mű ihlette, melyet szerzője évekig írt, csiszolgatott, s lám, végül mégis maradtak benne bakik, méghozzá eléggé feltűnőek és egyértelműek, úgy is mondhatnánk: zavaróak. Mi történik ilyenkor?
 
Addig rendben van, hogy a róla szóló kritikus/műelemző bácsi/néni csak jókat szeretne írni a szívének oly kedves könyvről, ezt azonban simán megoldhatná úgy, hogy a hibákról bizony nem szól egy árva szót sem.
Ő azonban más utat választ, és azt írja: „Igaz, hogy (ez meg az meg amaz) bakik, viszont nem baj, mert nem ezeken van a hangsúly!”
 
Kérem szépen, igenis baj, hangsúly ide vagy oda! Egy regénytől ugyanis nem csak az üzenetét várom el, mert akkor megelégednék az egésznek a novellaváltozatával is.
Nem egyszer előfordult már, hogy egy-egy regényben olyasmi tetszett a leginkább, ami teljesen mellékes dolognak számított, semmi köze nem volt a fő cselekményszálhoz vagy gondolatmenethez – ezzel nyilván nem vagyok egyedül.
 
Továbbá érdekes a kiadó hozzáállása is: számomra felettébb furcsa és teljesen érthetetlen, hogy bár az adott mű természetesen több kiadást is megért első megjelenése óta, de a nyilvánvaló (vagy kevésbé nyilvánvaló) hibákat a későbbiekben sem javította ki sem a szerző, sem a kiadó által megbízott lektor (már ha egy szépírónál, egy kötelezővé kikiáltott olvasmánynál „mernek” lektort alkalmazni, és nem tekintik a szerzőt félistennek).
 
Miért van ez?
 
Az irodalmi elit tagjai, az oly hiú módon önmagukat szépíróknak nevező réteg sajnos mindmáig elsiklik kortársai (és még inkább elődei) hibái felett.
Sajnos az itt a helyzet, hogy míg az irodalmi elit hibáit büszke szívvel és vastag arcbőrrel magyarázza ki mindenki, addig az ún. amatőrök (a nevetségesen felállított írói kaszt alsóbb rétegei) kénytelenek elszenvedni minden egyes kirekesztő kritikát, melyet gyakran teljesen igazságtalanul állítanak elébük (főképp, ha elismertebb, „szépíróbb” kortársukat vesszük összehasonlítási alapként).
 
Egy elég keserű példát is ismerek, de betartom az eljén felállított szabályomat, tehát nevet most sem közlök.
A lényeg, hogy az író öt könyvön is túl van, több novellát publikált, és stílusa teljesen kiforrt. Mesterien ért a karakteralkotáshoz, párbeszédei száz százalékig élethűek, történet- és vonalvezetése is felér bármelyik profi íróéval.
 
Ha „kicsit” nyugatabbra születik, ma már nem lennének anyagi gondjai. Ha Amerikában születik, legutóbbi könyvével valószínűleg több országban is berobbant volna. Ő azonban itt él köztünk, és örül, ha egyáltalán megjelennek a könyvei, merthogy még ezt is nehéz elintéznie – érthetetlen módon 2005-ben jelent meg utoljára regénye.
Munkásságát ismervén pedig bátran kijelenthetem, a legtöbb magyar szépírót simán kenterbe veri, csak ő épp nem szépirodalmat ír…
 
A lényeg, hogy az irodalmi élet mifelénk (mind Magyarországon, mind Szlovákiában) siralmas, szánalmas és nevetséges, és míg rengeteg tehetség kallódik el, sokuk egyetlen komoly publikáció nélkül, addig a kevésbé jó „komoly/szép-” irodalmat undorítóan erőlködve nyomják felfelé (a bulvártól eltekintenék, mivel az nem is irodalom…).
 
Ha olyan íróink volnának szépirodalmi berkekben, akiket bátran lehet Hellerhez, Salingerhez, neadjisten Vonneguthoz hasonlítani/mérni, hát egy büdös szót nem szólnék.
De sajnos mi ott tartunk, hogy szépíróink bántóan nagy hányada művészetnek nevezett agymenést folytat, a sznob kultúrtöltelék meg propagálja. Ja, és persze az olyan, jobb sorsra érdemes szerzőket, mint fentebb említett ismerősöm, hagyja a porban, önerőből küszködni…
 
Talán kissé szerteágazó gondolatmenetem végére is értem ezzel, és csupán egy felkiáltást engednék még meg magamnak, amolyan Eddie Murphy-stílusban: MIÉRT???