Wolf Haas: Csontdaráló
Írta: Mezei Attila | 2009. 10. 23.
Figyelmeztetés! A szövegben előforduló nyelvi szabálytalanságok nem a véletlen művei, meglétük teljes és tökéletes mértékben szándékos.
Szóval, ha Ausztriába jársz, azon belül is Stájerországba, akkor feltétlen el kell látogass Klöchbe. Ott van lenn a jugó határtól egy köpésre. Egy óra busszal és már át is lépted a határt.
Na, de nem azért kell neked Klöchbe jönnöd, hogy a jugókhoz menj vagy mert ott valamiféle letűnt korok elmékét kellene megnézned.
Meg persze nem is azért, hogy valami régen meghalt nagyság előtt hajts fejet. Az öreg Löschenkohl híres grillcsirkézőjét kell meglátogasd voltaképpen.
De nem ám egy olyan egyszerű, kellemes kis vidéki étteremre gondolj. Ez, kérlekalásan, egy grillcsirkéző hodállyá nőtte ki magát a hosszú évek folyamán.
Mert az öreg Löschenkohl már a háború vége óta űzi itt az ipart és szinte minden évben fejleszt vagy bővít valamit az éttermén. Agyrém.
És persze aki naponta több száz csirkét tűz fel a nyársakra, paníroz be és süt ki, annak előbb vagy utóbb meggyűlik a baja a csirkecsontokkal. Na, pont ezért vette az öreg Löschenkohl a nagyteljesítményű csontdarálóját és alkalmazta „a jugót”. A Milovanovicot. Hogy daráljon.
Csirkecsontot persze, mi sem természetesebb. Na, aztán amikor a jugó megtalálta a csonthalomban az emberi maradványokat, akkor az öreg Löschenkohl menye, aki voltaképpen már a grillcsirkéző főnökasszonyának számított, mert apósa már nem nagyon bírta a tempót egy akkora helyen, mint a saját vendéglője, hívta a Brennert.
A Brenner meg persze jött, mi sem természetesebb. Hogy utánajárjon. Mármint a csontoknak. De mire a Brenner Klöchbe ért, a főnöknőnek már csak hűlt helyét találta. Na, nem kell féltsd a Brennert, nekilátott ő így a munkájának.
Nem szaporítom tovább a szót, szerintem a Wolf Haas talán még jobbat írt a Csontdarálóban, mint a múltkori Halottak feltámadásában. Na, de mért mondom én ezt neked?
Azért, mert most rátett még egy lapáttal, ha mondhatjuk így, vagy felcsavarta a gombot, ahogy a hangerő-szabályozón szokás, voltaképpen.
Azt továbbra sem fogod nagyon sejteni, még a könyv vége felé sem, hogy ki a csontdaráló, pedig minden gyanús alak ott van az orrod előtt. Na, ez már egy jópont, mi sem természetesebb.
Aztán ott van a Brenner. Annak aztán van egy olyan kisugárzása és fellépése, magyarán szólva szaknyelven úgy megalkotva a karaktere, hogy az mindjárt magával ragad és egyszerűen kíváncsi vagy, hogy mit, meg hogyan csinál.
Pedig a Brenner nem egy Einstein, csak lehúzott tizensok évet az osztrák rendőrségnél, mielőtt magándetektívnek állt.
Ránézésre meg tök átlagos, semmi extra. Egy kicsit széltében nagyobb, mint az átlag. De magasságban biztosan nem. Meg az arca sem olyan szépfiús. Az is inkább átlagos. Vagy kicsit csúnya, voltaképpen. Na, persze ettől függetlenül még nagy szoknyapecér a Brenner. Legalábbis ezt mondják róla.
És persze megint azzal az amerikaival jönnek, azzal a Marlowe-val. Hát itt, Klöchben a Brenner szerintem csak nyomokban tartalmaz valamit a Marlowe-ból. Na, ide is leírom, mert már a múltkor is leírtam, de ismételni állítólag nem szégyen, a fapofán kívül nagyon másban nem hajaz az amerikaira.
Ami viszont az újdonság erejével hat, az a görbe tükör, amit a Wolf Haas állít derék és kevésbé derék honfitársai elé.
Persze nem ám óne zsinór az arcukba, kicsit elrejtve, kicsit csepegtetve. De azért összeállhat neked a kép és ráismersz a tipikus, elhízott, középkorú osztrák archetípusra a szereplőkben. És belőlük sok van. Mármint a könyvben, természetesen.
Aztán még arról is beszélni kellene, hogy a Csontdaráló humorosabb és morbidabb, mint a Halottak feltámadása.
Na, persze az sem volt kutya, de most aztán kösd fel a gatyádat, mert mind az elbeszélő részéről, mind a szereplők részéről olyan szöveget kapsz, és ez óne zsinór az arcodba, hogy simán hülyére röhögheted magad esetenként.
És akkor itt lassan fejezzük is be. Na, de még egy dolgot meg kell említenem, ez pedig a könyv – azt hiszem nem mondtam még ilyet sose – briliáns fordítása. Le a kalappal Bán Zoltán András előtt. Remélem a többi Wolf Haas krimi is az ő kezei közé kerül.
Szóval, ha Ausztriába jársz, azon belül is Stájerországba, akkor feltétlen el kell látogass Klöchbe. Ott van lenn a jugó határtól egy köpésre. Egy óra busszal és már át is lépted a határt.
Na, de nem azért kell neked Klöchbe jönnöd, hogy a jugókhoz menj vagy mert ott valamiféle letűnt korok elmékét kellene megnézned.
Meg persze nem is azért, hogy valami régen meghalt nagyság előtt hajts fejet. Az öreg Löschenkohl híres grillcsirkézőjét kell meglátogasd voltaképpen.
De nem ám egy olyan egyszerű, kellemes kis vidéki étteremre gondolj. Ez, kérlekalásan, egy grillcsirkéző hodállyá nőtte ki magát a hosszú évek folyamán.
Mert az öreg Löschenkohl már a háború vége óta űzi itt az ipart és szinte minden évben fejleszt vagy bővít valamit az éttermén. Agyrém.
És persze aki naponta több száz csirkét tűz fel a nyársakra, paníroz be és süt ki, annak előbb vagy utóbb meggyűlik a baja a csirkecsontokkal. Na, pont ezért vette az öreg Löschenkohl a nagyteljesítményű csontdarálóját és alkalmazta „a jugót”. A Milovanovicot. Hogy daráljon.
Csirkecsontot persze, mi sem természetesebb. Na, aztán amikor a jugó megtalálta a csonthalomban az emberi maradványokat, akkor az öreg Löschenkohl menye, aki voltaképpen már a grillcsirkéző főnökasszonyának számított, mert apósa már nem nagyon bírta a tempót egy akkora helyen, mint a saját vendéglője, hívta a Brennert.
A Brenner meg persze jött, mi sem természetesebb. Hogy utánajárjon. Mármint a csontoknak. De mire a Brenner Klöchbe ért, a főnöknőnek már csak hűlt helyét találta. Na, nem kell féltsd a Brennert, nekilátott ő így a munkájának.
Nem szaporítom tovább a szót, szerintem a Wolf Haas talán még jobbat írt a Csontdarálóban, mint a múltkori Halottak feltámadásában. Na, de mért mondom én ezt neked?
Azért, mert most rátett még egy lapáttal, ha mondhatjuk így, vagy felcsavarta a gombot, ahogy a hangerő-szabályozón szokás, voltaképpen.
Azt továbbra sem fogod nagyon sejteni, még a könyv vége felé sem, hogy ki a csontdaráló, pedig minden gyanús alak ott van az orrod előtt. Na, ez már egy jópont, mi sem természetesebb.
Aztán ott van a Brenner. Annak aztán van egy olyan kisugárzása és fellépése, magyarán szólva szaknyelven úgy megalkotva a karaktere, hogy az mindjárt magával ragad és egyszerűen kíváncsi vagy, hogy mit, meg hogyan csinál.
Pedig a Brenner nem egy Einstein, csak lehúzott tizensok évet az osztrák rendőrségnél, mielőtt magándetektívnek állt.
Ránézésre meg tök átlagos, semmi extra. Egy kicsit széltében nagyobb, mint az átlag. De magasságban biztosan nem. Meg az arca sem olyan szépfiús. Az is inkább átlagos. Vagy kicsit csúnya, voltaképpen. Na, persze ettől függetlenül még nagy szoknyapecér a Brenner. Legalábbis ezt mondják róla.
És persze megint azzal az amerikaival jönnek, azzal a Marlowe-val. Hát itt, Klöchben a Brenner szerintem csak nyomokban tartalmaz valamit a Marlowe-ból. Na, ide is leírom, mert már a múltkor is leírtam, de ismételni állítólag nem szégyen, a fapofán kívül nagyon másban nem hajaz az amerikaira.
Ami viszont az újdonság erejével hat, az a görbe tükör, amit a Wolf Haas állít derék és kevésbé derék honfitársai elé.
Persze nem ám óne zsinór az arcukba, kicsit elrejtve, kicsit csepegtetve. De azért összeállhat neked a kép és ráismersz a tipikus, elhízott, középkorú osztrák archetípusra a szereplőkben. És belőlük sok van. Mármint a könyvben, természetesen.
Aztán még arról is beszélni kellene, hogy a Csontdaráló humorosabb és morbidabb, mint a Halottak feltámadása.
Na, persze az sem volt kutya, de most aztán kösd fel a gatyádat, mert mind az elbeszélő részéről, mind a szereplők részéről olyan szöveget kapsz, és ez óne zsinór az arcodba, hogy simán hülyére röhögheted magad esetenként.
És akkor itt lassan fejezzük is be. Na, de még egy dolgot meg kell említenem, ez pedig a könyv – azt hiszem nem mondtam még ilyet sose – briliáns fordítása. Le a kalappal Bán Zoltán András előtt. Remélem a többi Wolf Haas krimi is az ő kezei közé kerül.