Főkép

Épp százötven éve, 1849. október 17-én, hajnali kettő óra körül hunyt el az akkor már régóta tüdővészben szenvedő Chopin. A lengyel romantika Párizsban új hazára talált géniusza barátai közé sorolhatta többek között Bellinit, Az alvajáró a Norma és A puritánok operaszerzőjét és a csodagyerekként alkotni kezdő Mendelssohnt.  
Bellini egy nálunk talán kevésbé ismert operájának, a Beatrice di Tendának zárójelenete – ahogy ez az olasz komponista műveiről általában elmondható –, sokban kapcsolódik Chopin művészetéhez. Áradó melódiáinak romanticizmusa, a szopránoktól megkívánt hajlékonyság és drámaiság: maga a bel canto eszményeinek megtestesülése, áriáit ezért különösen embert próbáló feladat színpadon elénekelni.
 
Rőser Orsolyának kétségkívül kiválóan sikerült megbirkóznia vele. Hangját mindvégig mélyen átélt érzelem hatotta át, miközben virtuozitásból szintén páratlan példát mutatott.

Kívülről talán nem tűnt nehezen énekelhetőnek a négy recitativo és ária, ám ez elsősorban éppen a fiatal előadó érdeme, aki tökéletes technikával és rendkívüli természetességgel énekelte el még a legmeghökkentőbb frázisokat is, amihez a zenekar kifogástalanul, támogatón kísért, így nem csoda, hogy a darabot a megszokottnál lelkesebb taps jutalmazta.
 
Mivel Chopin darabjainak többsége szólózongorára készült, ritka élménynek számít, ha két zongoraversenyének egyikét hallhatjuk koncerten. A Chopin értő előadójaként és szakértőjeként számon tartott Szilasi Alex előadásában felcsendülő f-moll concerto első és második tételének líraisága, különösen az álomszerű Adagio szépsége a szó szoros értelmében elandalított.

S noha a zenekari szólamok textúrája nem hasonlítható a nagy elődök, vagyis Mozart vagy Beethoven zongoraversenyeinek összetettségéhez és expresszivitásához, a ragyogó, sokhelyütt improvizációszerű zongoraszólam önmagában is megragadó.
 
Ugyanígy bódítóan-borongósan szólalt meg az Andante spianato morajló akkordjai felett az ír John Field által elterjesztett noktürnökre emlékeztető melódia, amire a Nagy polonéz könnyed, népies ritmusai feleltek.

Ahogy Rácz Márton karmester a hangverseny elején elmondta, a zenekar szerepe látszólag szinte elhanyagolható Chopin nem kizárólag zongorára írt műveiben – voltaképp ezt a művet gyakran kíséretmentesen adják elő –, a teljesség, a tényleges tündöklés elképzelhetetlen a vonósok és fúvósok közreműködése nélkül.
 
Mendelssohn első szimfóniájával meglehetősen merész vállalkozás lezárni egy koncertet. A komponista 15 éves korában készült művéből ugyanis már hiányzik a korai vonósszimfóniák – különösen az első darabok – néhol gyermeki bája, és még nem teljességében bontakozott ki az érettebb művész eredetisége és utánozhatatlansága. Mozart, Beethoven, s különösen Bach hatása nem csupán a szerkesztési és harmóniai megoldásokban, de egyes helyeken közvetlen idézetekben is megmutatkozik.
 
Számomra talán valamelyest meggyőzőbb lett volna a mű, ha „harapósabb” a megszólalás, hiszen Chopin briliáns darabja után egy efféle kiforratlanabb kompozíció relatíve fénytelennek hat. Az Andante tétel szépsége, a Menuetto fúvós inzertjei és a záró Allegro fúgás ellenpontja azonban még így is megmutatta, mire képes egy félig kamasz fiú, s mit képes elérni e kamasz fiú egyik első nem házi használatra készült kísérletének interpretációjával egy magát komolyan vevő zenekar.
 
Noha a koncert végére a késői kezdés miatt kissé elfáradt a közönség, a darabok és az előadás megerősítettek abban a hitemben, hogy bár nem különösebben kedvelem a zenei romantikát, bizonyos műveket feltétlenül érdemes újra és újra meghallgatni. A Chopin emlékkoncerten elhangzott darabok mindenképp ezek közé tartoznak.
 
Előadók:
Óbudai Danubia Zenekar
Rácz Márton – karmester
 
Közrműködött:
Rőser Orsolya – ének
Szilasi Alex – zongora
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Vincenzo Bellini: Beatrice di Tenda – Zárójelenet
Frédéric Chopin: f-moll zongoraverseny, op.21
Frédéric Chopin: Andante Spianato et Grande Polonaise Brillante, op.22
Felix Mendelssohn-Bartholdy: I. szimfónia, c-moll, op.11