Főkép Valamikor nagyon régen láttam a Paris, Texas című filmet. A sztori eléggé hétköznapi, fájdalmas és szívszaggató, időnként eléggé banális; Amerikának azt az arcát mutatja be, amelyiket az USA propagandagépezete általában megpróbált elrejteni az európaiak, de még a saját nemzetük elől is.
 
De nem is ez a lényeg, sokkal inkább a zene, amit Ry Cooder írt hozzá. Blues is, meg nem is, ballada is, meg nem is, időnként pedig olyan hangulata van, mint egy komoly, felnőttes, kissé öreges, kínlódó Chris Rea dalnak.
Ry Cooder zenéjéből hiányzik minden, ami csillogóvá, hétköznapivá és slágeressé teszi Chris Rea „Road to Hell”-jét, viszont megvan benne minden, amit egy modern, hideg-rideg, neonfényes bluesba, egy filmdráma zenéjébe bele kell tenni.
 
Akkoriban, amikor ezt a filmzenét hallgattam, úgy gondoltam, ez a csúcs, ennél jobban nem is igazán lehet elkészíteni ezt a stílus- és hangturmixot.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: ott van például a Bluesy Chill Out című lemez, meg a Jazzy Chill Out, meg ott van Little Axe 1-2-3 utolsó lemeze, leginkább a Hard Grind, és még lehetne sorolni ezeket a kicsit chilles, nagyon bluesos, a steel-gitár hangjával jellemezhető zenéket.
 
Jók ezek, mindegyik jó, amit felsoroltam, de valahogy egyikben sincs benne az az ős-blues, amit mondjuk Robert Johnson vagy Muddy Waters játszott. Ez a feeling, ez a hozzávaló valahogy mindegyikből hiányzik – mindegyikből, még Little Axe szájharmonikás effektekkel aláfestett zenéjéből is.
 
„Then Came Jones”, szokták mondani Amerikában, de most, ebben az esetben nem Jones jött el, hanem Bill Frisell, akinek sikerült továbbgondolnia a többiek receptjét, és az alapból kiindulva, új hozzávalókat belekeverve elkészített egy egészen egyedi és új ízű turmixot.
 
Mit is tett hozzá mondjuk Ry Cooder Paris, Texas filmzenéjéhez, vagy Little Axe muzsikájához?
 
Pontosan azt az ős-bluesos hangulatot, amit hiányoltam belőlük; azt a kicsit New Orleansos, jazzes bluest, ami mondjuk Allen Toussaint vagy Wynton Marsalis muzsikáját jellemzi, ami nyomokban tartalmazza azt az érzésrengeteget, ami John Coltrane Coltrane Plays the Blues című lemezén hallható.
 
Emellett persze megvan benne a Muddy Waters, John Lee Hooker nevével fémjelzett, az Európában is közismertté vált, kissé szerencsenmosdatott, slágerlistás blues – az, amiből olyan zenekarok táplálkoztak, mint a Rolling Stones, Led Zeppelin, Free… vagyis a hatvanas évek brit és amerikai „hippi” zenekarai, valamint a hetvenes évek rockzenészeinek többsége.
 
Ha Bill Frisell tehetségéről, tudásáról akarnék írni, akkor egy kisebb könyvet meg tudnék tölteni, és a szavak többsége pozitív jelző lenne, ezért inkább fogadjuk el evidenciaként, hogy ez az ember a legnagyobb muzsikusok közé tartozik.
Ám van valami, ami az igazán technikás és gyakorlott zenészeket megkülönbözteti a többiektől, ez pedig nem más, mint amit bizonyos esetekben „ihlet”-nek szokás nevezni, bizonyos esetekben pedig szimplán azt mondják rá, hogy „jó ötlet”.
 
Bill Frisell a jó ötleteknek sincs híján, mindig képes előállni valami olyasmivel, ami a zenéjét jelentősen megkülönbözteti a többiekétől.
Ő nem elégszik meg azzal, hogy bizonyos világsztárokhoz hasonlóan előveszi mondjuk Robert Johnson félig-meddig elfeledett bluesait, majd leporolja, és újszerű, „electric blues” formában átdolgozva felkínálja a közönségnek – Bill Frisellnek ebben az esetben ennél sokkal jobb ötlete támadt.
 
Mike Disfarmer 1884-ben született. Valódi neve Michael Meyer volt, de felnőttkorában az volt az első dolga, hogy megváltoztassa a „családi örökséget”, ezzel is jelezve, hogy szakítani kíván szüleivel és azzal a közösséggel, amelyben felnőtt.
Vándor fényképészként dolgozott, fáradhatatlanul rótta Amerika útjait, meg-megállt, és esküvőkön, keresztelőkön, meg hasonló alkalmakkor elkészítette a családi mosolyalbumokba passzoló felvételeit.
 
1959-ben halt meg; halálát követően kerültek elő az arkansasi Heber Springs lakóiról készített felvételei – csupa-csupa, ma már művészinek nevezhető fénykép. Ezt követően indult be a valódi kutatás Disfarmer képei után; ezekből a fotókból aztán összeállt egy kiállításnyi anyag. A kiállítás nagyon népszerű lett Amerikában, a képeket több helyen is bemutatták.
 
Ha végigtekintünk Disfarmer képein (a neten, kis kutakodás után bárki rájuk találhat), megállapíthatjuk, hogy bár embereket fotózott, de valójában Amerika egy-egy kis szilánkját mutatta be.
 
Felvételei kordokumentumok, amelyeket egymás mellé illesztve kisebb közösségek élete vázolódik fel előttünk; megpillanthatjuk azokat az arcokat, amelyek láttán nagyjából fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen is volt Amerika a ’20-as, ’30-as, ’40-es és ’50-es években.
Valahogy úgy követhetjük végig ennek a 3-4 évtizednek a változásait, mint mondjuk a Forrest Gump című filmben azt a húsz-huszonöt évet, amelyet a Tom Hanks által alakított karakter megélt.
 
Bill Frisellt ez a fényképsorozat, pontosabban: Disfarmer életműve ihlette meg, ezekhez a fotókhoz írt zenét – vagyis lényegében azt tette, amit Ry Cooder a Paris, Texas esetében.
De amíg Ry filmhez játszott aláfestést, addig Bill Frisell állóképekhez ad diaporáma-szerűen végtelenül hangulatos, ízig-vérig amerikai, hol tradicionális, hol modern, hol jazzes, hol pedig vegytisztán bluesos muzsikát.
 
Az egyes szerzemények filmzene jellegét hangsúlyozza a hosszuk is: van közöttük 1-2 perces, hangulatrajzoló szösszenet, és vannak hosszabb dalok is; egyiket sem igazán lehetne kiemelni a többi közül – ezt az anyagot teljes egészében, odafigyelve érdemes és kell meghallgatni, és nem, egyáltalán nem szükséges, hogy közben lássuk a fotókat, azok nélkül is élményt nyújt.
 
Ha hinni lehet az itt-ott terjengő híreknek, Bill Frisell valamilyen formában folytatni fogja a Disfarmer-projektet. Őszintén remélem, hogy így lesz.
 
Az együttes tagjai:
Bill Frisell – elektromos és akusztikus gitárok, effektek
Greg Leisz – steel gitár, mandolin
Jenny Scheinman – hegedű
Viktro Krauss - basszus
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Disfarmer Theme
2. Lonely Man
3. Lost, Night
4. Farmer
5. Focus
6. Peter miller’s Discovery
7. That’s Alright, Mama
8. Little Girl
9. Little Boy
10. No One Gets In
11. Lovesick Blues
12. I Can’t Help It
13. Shutter, Dream
14. Exposed
15. The Wizard
16. Think
17. Drink
18. Play
19. I Am Not a Farmer
20. Small Town
21-23. Arkansas I-II-III.
24. Lost Again, Dark
25. Natural Light
26. Did You See Him?
 
Diszkográfia:
In Line (1983)
Rabler (1984)
Smash & Scatleration (1984)
Lookout For Hope (1987)
Before We were Born (1988)
Is That You? (1989)
Where In The World? (1990)
Have A Little Faith (1992)
This Land (1994)
Live (1995) koncert
The High Sign / One Week (1995)
Go West (1995)
American Blood (1995)
Quartet (1996)
Nashville (1997)
Gone, Just Like a Train (1998)
Good Dog, Happy Man (1999)
Finding Forrester (2000) filmzene
Million Dollar Hotel (2000) filmzene
Ghost Town (2000)
Blues Dream (2001)
With Dave Holland & Elvin Jones (2001)
The Willies (2002)
The Intercontinentals (2003)
 Unspeakable (2004)
Walk in The Line (2005) filmzene
Richter 858 (2005)
Further East / Futher West (2005)
Floratone (2007)
Bill Frisell-Ron Carter-Paul Motian (2006)
History, Mistery (2008)
All Hat (2008) filmzene
The Best of vol. 1. - Folk Songs (2009)
Disfarmer (2009)