FőképA brit Porcupine Tree idén elkészítette eddigi pályafutásának talán legnehezebben befogadható  lemezét.
A megalkuvást nem tűrő zenekar ugyan korábban is alkotott elvont zenéket, de amíg a legelvetemültebb ambientes lemezeiket is legalább háttérzeneként szívesen hallgatja az ember, addig a The Incident-hez nem olyan egyszerű alkalmat találni.

Igazából azt vártam, hogy a legutóbbi, Fear of a Blank Planet-hez hasonló lemezt készítenek, de nem lepett meg a lemez új zenei irányvonala.
Wilson folyton azt hangoztatja, hogy nem szereti, ha két lemez ugyanúgy szól és jól láthatóan törekednek is rá, hogy mindig valami új ízzel bolondítsák meg az alapokat.

Az is igaz, hogy az utolsó stúdióalbum óta sok minden történt és a közbenső időtartam alatt megjelent újabb hangzóanyagok (leginkább a Nil Recurring EP és Wilson szólólemeze, az Insurgentes) már sokkal közelebb állnak a jelenlegi korong stílusához, mondhatni előrevetítették az új csapásirányt.

Az új anyag két részből  áll: az első lemezen több különböző hangulatú dal egybeolvasztva ad ki egyetlen koncepció által is összefogott óriástracket, míg a másodikon különálló dalokból álló gyűjteményt találhatunk.

Az első korong hallatán a fenti hatásokon kívül még a Fates Warning legendás lemeze, az A Pleasant Shade of Grey jutott eszembe, ami szintén egyetlen hosszú, de fejezetekre bontható tétel és még hangulatában, zenei megoldásaiban is mutat hasonlóságot, ám itt nehezebb kiemelni ezeket a fejezeteket az egészből, mivel az egész inkább egy bizonyos hangulat, vagy atmoszféra megteremtéséről szól.

Még a hagyományos értelemben vett dalokban is nagy többségben vannak az elvont instrumentális részek, amit csak erősítenek a dalok közötti rövidebb, ének nélküli hangulatfoszlányokkal.
Más progresszív zenékkel ellentétben azonban ezek az instrumentális megoldások nem a zenészek virtuozitását igyekeznek tükrözni, sőt, néhol kifejezetten minimalistának mondhatók technikailag, mégis eléggé hatásosak.

Az átvezető jellegű intermezzok közé ékelődött dalok mind magukon viselik a Porcupine Tree zenéjének jellemző vonásait, de mégis máshogy: az utolsó lemezek metalos megközelítése és Wilson legutóbbi szólómunkájának alternatív rockos jellege keveredik bennük - valamilyen nehezen körülhatárolható módon.

Hagyományos dalszerkezetek helyett intenzitásában is akár hirtelen váltakozó és olykor ellentmondásos témák keverednek, vagy követik egymást, de még a szépen kimunkált gitárszólókat is felváltotta a Nil Recurringon is hallható zajos, torz húrkínzás.

A már megszokott melankolikus alaphangulaton kívül egyedül Steven Wilson roppant kifejező, lágy énekhangja és különleges dallamai maradtak meg, amit viszont jóval kevesebbet hallat.

A második korong már jóval dalközpontúbb: itt többnyire hagyományos értelemben vett trackek követik egymást, s ezekkel könnyebb is megbarátkozni.
Ez alól kivétel talán a „Bonnie the Cat” című tétel, ami nem annyira hétköznapi, zaklatott vibrálása és megtört ritmusa miatt nem nagyon tudja hova tenni az ember, de játékossága révén is különbözik a többi darabtól.

Azok ugyanis a tipikus szomorú hangvételű, vagy elvarázsolt darabok, ráadásul mind telitalálat.
A hipnotikus erejű „Flicker” a legpszichedelikusabb mindegyik közül, a szentimentális „Black Dahlia” a legszomorúbb, a végletek között egyensúlyozó, drámai „Remember Me Lover” pedig talán a legslágeresebb, ha lehet ilyet mondani.

Ha már a dalok kielemzésénél tartunk, akkor azért érdemes kiemelni néhány darabot az első korongról is.
Legjobb talán a lemezt beharangozó, nosztalgikus hangulatú „Time Flies”, amit ugyan kicsit becsapós és hatásvadász húzás volt elterjeszteni, mert jóval emészthetőbb, mint az anyag többi része.

Tetszik még a légies, de szintén közérthető „Drawing the Line” is, és az azt követő „The Incident”, vagyis ebben inkább az a mód, ahogy a fenyegető morajból a végére kiteljesítik a dalt.
Az „Octane Twisted” összetettsége és változatossága, valamint zord metalos hangzása miatt tetszik, a nyugodt és békés „I Drive the Hearse” pedig hatásosan és szépen zárja le az egészet.

Könnyen lehet, hogy akik az utóbbi progresszív metalos korongok folytatását várták, most csalódni fognak, mert tény, hogy nagyon nehéz megbarátkozni ezzel az anyaggal, mégsem tudom nem szeretni.

Ugyan nem az a tipikusan könnyű hallgatnivaló, amire volt már példa a Porcupine Tree pályafutása alatt, de egyedisége és rendhagyó zenei megoldásai miatt mindenképp figyelmet érdemel. A kétkedőket pedig remélhetőleg majd a novemberi koncert győzi meg.

Az együttes tagjai:
Steven Wilson – ének, gitár, zongora, szintetizátor
Richard Barbieri – billentyűk, szintetizátor, programozás
Colin Edwin – basszusgitár
Gavin Harrison – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
CD 1
1. The Incident
    1. Occam`s Razor
    2. The Blind House
    3. Great Expectations
    4. Kneel and Disconnect
    5. Drawing the Line
    6. The Incident
    7. Your Unpleasant Family
    8. The Yellow Windows of the Evening Train
    9. Time Flies
    10. Degree Zero of Liberty
    11. Octane Twisted
    12. The Séance
    13. Circle of Manias
    14. I Drive the Hearse

CD 2
1.  Flicker
2.  Bonnie the Cat
3.  Black Dahlia
4.  Remember Me Lover
 
Diszkográfia:
On the Sunday of Life... (1991)
Up the Downstair (1993)
The Sky Moves Sideways (1995)
Signify (1996)
Stupid Dream (1999)
Lightbulb Sun (2000)
In Absentia (2002)
Deadwing (2005)
Rockpalast (2006) koncert
Fear of a Blank Planet (2007)
The Incident (2009)