FőképAz avantgarde black metal est keretein belül a stlust egyéni hangnemben átértelmező zenekarok adtak koncertet október 4-én a Diesel Klubban.

Ugyan az említett zenei kategóriába minden csapat beletartozik, mégis mindegyikük más elemekkel tarkítja, vagy más felfogásban játssza ezt a sötét zenét, s ennek megfelelően igazán sokszínű és változatos műsort láthatott az igen kevés számú, de általában lelkes közönség.

A Sólstafir lépett elsőként színpadra, akikről ránézésre sokkal inkább valami country/retro rock n rollt várna az ember.
A retro külsejű izlandiak azonban ennél sokkal izgalmasabb dolgot művelnek: zenéjük rendkívül hipnotikus, valami őserő járja át, a káosz és a csendes nyugalom között egyensúlyoz.

Hosszú és nehezen befogadható, ám roppant hangulatos dalokat írnak, s előszeretettel feledkeznek bele akár egyetlen fülbemászó témába, amit aztán sajátos stílusukban kibontanak, körüljárnak és amit lassú, vagy szélvészgyors tempóban, az érzelmi skála két ellenpólusa közt egyensúlyozva is eljátszanak.

Az ének sem mondható tipikusnak: A?albjörn Tryggvason hangja tele van szenvedéllyel és tűzzel, vagy pedig tiszta és fájdalmas, ahol a zene épp úgy kívánja.

Ezen a koncerten minden tökéletes volt: a megszólalás végre megközelítette a lemezhangzást, az énekes pedig talán még annál is jobban és tisztábban énekelt, mint a stúdióalbumokon, emellett pedig öröm volt nézni őket, amilyen átéléssel játszottak.

A Sólstafir zenéje tele van misztikummal és mágiával, s ez koncerten még erőteljesebben hat, engem legalábbis teljesen elvarázsoltak, de szemmel láthatólag ők is rendesen elszálltak, mintha nem is ebben a dimenzióban lettek volna.

A talán hagyományosabb black metalon edződött közönség mintha nem értékelte volna eléggé a produkciót, de én már akkor biztos voltam benne, hogy a következő bandák egyike sem lesz képes ilyen csodát tenni velem. 

Ezen transzcendentális élmény után a német Secrets of The Moonra került a sor, hogy kíméletlen black metaljukkal visszarántsanak a szörnyű valóságba.

A nemrég megjelent és egyébként igen színvonalas Privilegivm lemezt promótáló zenekar szintén egyedi módon értelmezte újra a stílust.
Bár az ő zenéjük közelebb áll a hagyományos black metalhoz, a kíméletlen tempóból néha lassú őrlésre váltanak, doomos és death metalos, olykor pedig mintha gótikus elemekkel is dúsítanák azt.
A végeredmény kis túlzással olyasmi, mintha a Hypocrisy black metallal próbálkozna.

Élőben ők is nagyon meggyőzőek voltak, az éneket leszámítva minden érthető volt és rendesen megdörrent, s a közönséggel együtt a banda és jómagam is kellően ráhangolódtunk a sebes és kegyetlen zúzásra, vagy a mázsás súlyú riffözönre.

Főleg az új lemez dalai kaptak nagy szerepet ezen az estén, amit nem is bántam, lévén azt jobban ismerem és talán jobban is sikerült, mint a korábbi munkájuk. Szerencsére nagy kedvencem, a „Queen Among Rats” is elhangzott, aminek külön örültem.

Engem legkevésbé a Code győzött meg az est folyamán. Őket egyáltalán nem ismertem korábban és valahogy itt sem jöttem rá, mitől egyediek és különlegesek egészen addig, míg bele nem hallgattam dalaikba a koncert után.

Sajnos élőben nekik nem sikerült átadniuk a lényeget, s megmutatniuk zenéjük különös sajátosságait.
Erről véleményem szerint az ekkorra már elromlott hangosítás is tehetett, néhol ugyanis már kifejezetten fülsüketítő volt az énekest hallgatni. Mindemellett a metalos-zúzós részek elég korrektül szóltak, tehát a pogózáshoz és headbangeléshez minden adott volt, sőt, optimális, csak a finomabb részeket nem lehetett kihallani.  

Mindent összevetve remekül éreztem magam ezen az estén, s a zenekarok beváltották a hozzájuk fűzött reményeket: sötét hangulatot teremtettek és valami igazán különlegeset mutattak.