Főkép

Jacopone da Todi késő 13. századi költeménye valószínűleg a legtöbb verzióban megzenésített vallásos-liturgikus szöveg a mise és a rekviem után.

A témájában a passióhoz kapcsolódó költemény olyan komponistákat ihletett kiemelkedő művek alkotására, mint Josquin, Palestrina, Vivaldi, Rossini és Dvořak, noha a két leghíresebbnek számító darab Pergolesi sokszor könnyekre fakasztó, barokk-kori remeke, valamint Joseph Haydn preklasszikus, a Sturm und Drang-hoz köthető zenei megfogalmazása.

Az eredeti változatában 1767-ben lejegyzett Stabat Mater az első komoly egyházi mű, amit Haydn kappelmeisteri kinevezése után Esterházy Miklós hercegnek ajánlott.

Darabja jelentőségét jelzi, hogy számos kottaváltozata fennmaradt, a négy szólistára és hagyományos összeállítású zenekarra írt, mindössze két kórusszámot tartalmazó első verzió pedig egyre újabb kórusbetétekkel egészült ki, mindenekelőtt a drámai hatás kedvéért, míg 1774-ben kiadásra került a jelen felvételhez is használt, Haydn által jóváhagyott véglegesnek tekinthető variáns.

A mű hangulatát alapvetően meghatározó fájdalmas, lassú tempóvételek és a moll-hangnemek gyakori választása még inkább kiemeli a gyorsabb tételek, elsősorban a basszusra írt passzusok már-már operai zaklatottságát, és a záró „paradisi gloria” (a Paradicsom dicsősége) és „ámen” reményt sugárzó magasztosságát.

Nikolaus Harnoncourt és a bécsi Concentus musicus nagyszerű felvételénél szebbet elképzelni sem lehet. Elegendő meghallgatni a darab első felét lezáró „Eia mater” kórustételt, melyben a hegedűk légies könnyedsége az anyai szeretet szépségét, a kórus határozottsága ugyane szeretet erejét közvetíti felénk. Mindvégig az áttetsző tisztaság, a tökéletes megformáltság, és a beleélő előadás jellemzi az interpretációt.

A szólisták mindegyike egyformán tökéletes teljesítményt nyújt, ha mégis ki akarnék emelni bárkit is, talán Alastair Milest dicsérném különösképp, mivel ennyire markáns, erőteljes basszust önmagában is élvezet hallgatni, ha pedig valaki az övéhez hasonló drámaisággal „fogalmazza meg” a frázisokat, az külön emeli az egész felvétel fényét.

A zenekar, a kórus és az énekesek mindenütt egymást támogatva, a súlypontokat hibátlanul kiemelve, kihangsúlyozva rakosgatják fel a csodálatosan strukturált építmény tégláit és köveit.

Egy szó mint száz, az érzékenyebb műélvező számára rendkívüli élményt ígér mind a csodás zenemű, mind az igényes, az Alte Werk sorozat többi darabjához minden tekintetben méltó értelmezés, amely legfeljebb a mindenbe belekötni akaró fanyalgók szemében nem tűnhet kiemelkedő, szinte eszményi produkciónak.

Előadók:
Barbara Bonney – szoprán
Elisabeth von Magnus – mezzoszoprán
Herbert Lippert – tenor
Alastair Miles – basszus
 
Arnold Schoenberg Chor
Erwin Ortner – kórusvezető
 
Concentus musicus Wien
Nikolaus Harnoncourt – karmester
 
A lemezen elhangzó mű:
1-14. Stabat Mater, Hob. XXbis