Főkép Csak annyit tudok a Future Millionaire nevet viselő formációról, hogy budapesti, tapasztalt zenészek a tagjai, és hogy 2006 végén, talán 2007 elején állt össze a csapat. Ennyit, és semmi többet – de mindegy, már úgyis kinőttem abból a korból, hogy egy zene esetében az határozza meg a „tetszési indexet”, hogy kik az előadók.
 
Persze, az ember megpróbál előadók, nevek, címkék szerint tájékozódni, de az utóbbi időben sok olyan zenére bukkantam rá, amit kár lett volna kihagyni, pedig no-name, vagy csak általam ismeretlen zenészek produkálták.
 
Szóval, Future Millionaire… Gyakran előfordul, hogy első hallásra nem tetszik egy lemez. Így voltam például a Kowalsky meg a Vega első két, és negyedik albumával is (a harmadik lemezük elsőre bejött, nem is kicsit, nagyon), aztán ráéreztem a dolog ízére, és nagyon megkedveltem mindegyiket.
Aztán így voltam például a Pearl Jammel, az Alice In Chainsszel, a Velvet Revolverrel, meg még egy sor bandával – de aztán jött egy olyan hangulat, átestem egy-egy olyan eseménysoron, amikhez pontosan ezek a zenék passzoltak.
 
Valahogy így voltam az Alone-nal is. Elsőre nem tetszett. Sőt, másodikra sem. Valahogy túl… Nem is tudom, olyan volt, mint amikor annak idején Johnny Rottenék után meghallgattam mondjuk a Sigue Sigue Sputnikot.
Ez is punk, az is punk, állítólag, mégsem ugyanaz jön le belőlük. Vagy másik példa: mint amikor Bob Marley zenéjét ismerve meghallgattam mondjuk a UB 40 „Red Red Wine” című dalát. Ez is reggae, az is reggae, állítólag, de valami nem stimmel.
 
Az Alone esetében első és második meghallgatásra egyértelműen a Pearl Jam, az Alice In Chains, a Soundgarden jutott eszembe, időnként pedig az Audioslave második és harmadik lemeze ugrott be – vagyis általában véve a grunge és származékai; az a bizonyos seattle-i „favágóinges muzsika”, ami mára már besorolódott az „ilyen is volt” stíluslegendák közé.
 
Amikor még csak kétszer hallgattam meg az Alone-t, valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy ez a zene legalább olyan távol van a valódi grunge-tól, mint a Green Day a UK Substól, de nem adtam fel, nem vágtam oda valami havashenrikes fanyalgást, mert valahol éreztem, hogy ebben az anyagban sokkal több van. Nem tudom micsoda, de több, ez egyszer biztos.
 
Az Alice In Chains új lemeze miatt egy kicsit nosztalgikusan grunge-os hangulatba zuhantam, és harmadszor is végighallgattam az Alone-t – és akkor rájöttem, hogy mi az, ami miatt az itt-ott felfedezhető slágeressége, rádióbarátsága ellenére is tetszik.
 
Nagyon egyszerű: ez egy vidám lemez. Teljesen mindegy, hogy miről szólnak a dalok, mélyen
szántóak-e az általuk közvetített gondolatok, vagy csak a felszínt kapargatják. Teljesen mindegy, hogy melyik „nagy” melyik dallama/riffje köszön vissza kissé átalakított formában erről a lemezről.
 
Az sem számít, hogy ez tényleg nem echte grunge, hanem valami egészen más, a lényeg az, hogy ez egy VIDÁM lemez.
 
Hogy is mondjam… Ezek a dalok… napsütésesek. Hangulat szempontjából legalább annyira különböznek az ősgrunge számoktól, mint mondjuk a Cult „Zap City”-je a My Dying Bride „Transcending” címet viselő – egyébként nem is túl rossz – iszonyától.
 
Vagy mint a közelmúlt BlackOutjának Radioaktív lemeze a régmúlt BlackOutjának elborult drog-grunge-ától.
Az Alone nem olyan lemez, amit az ember egynél többször képes odafigyelve végighallgatni, viszont olyan zene, ami sokszor, nagyon sokszor betehető hangulatfokozóként, háttérzeneként, akár munka, akár tanulás, akár vezetés közben.
Olyan zene, aminek egyes részletei mindenképpen bemásznak a fülünkbe, más részletei (szerencsére ezekből van kevesebb) simán átcsúsznak a „sláger” feliratú virtuális szemétkosárba.
 
Akinek annak idején tetszett a BlackOut Radioaktívja, és valami hasonlóra, vagy egy kicsit még annál is derűsebb zenére vágyik, annak nagyon fog tetszeni az, amit a FM produkált ezen a lemezen.
Akinek bejött mondjuk az Alice In Chains vagy a Nirvana unplugged anyaga, és rocker (grunger) elvei feladása nélkül szeretne csak úgy hallgatni valamit, az is élvezni fogja az Alone-t.
 
A zenészek magas szintű tudásához kétség sem férhet, tökéletesnek tűnik a felvétel, egyik hangszer sem tolakszik a több elé akkor, amikor nem ez a feladata. Az énekes hangjából valami furcsa és magával ragadó optimizmus sugárzik, a hangszerelés érdekes, a dalok jók – mit lehetne még elvárni egy zenekartól?
 
Ami pedig a stílust illeti: igen, az Alone-on nem lobog, legfeljebb csak pislákol az a tűz, ami a grunge-ot sikeressé tette, viszont az is igaz, hogy mentes a seattle-i nagyok némelyikének lemezeit belengő verítékszagtól is.
Tiszta, érdekes, jókedvű, kedves, de mégis rock. Pont úgy jó, ahogy van.
 
Az együttes tagjai:
Szilvási Tamás – ének
Csepi Bertalan – ritmusgitár
Rónai Zoltán – gitár
Cser Dani – basszusgitár
Perness János - dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Sunday Afternoon
2. The Last One
3. Listen
4. Fight?
5. Saviour
6. Proud of You
7. Demon in Me
8. Right Kind
9. Alone
10. Proud of You (akusztikus verzió)
 
Diszkográfia:
Alone (2009)