FőképMátyásnak törvényes örököse nem volt. Ugyan törvénytelen fia, Corvin János, megpróbálta megszerezni az ország trónját, a rendek máshogyan döntöttek: a Jagelló-házból származó cseh királynak, Ulászlónak ajánlották fel a koronát.

Talán egy kissé méltánytalan megítélésben volt része eddig a Jagellóknak a magyar történelemben. Tringli István meglehetősen részletesen mutatja be II. Ulászló és II. Lajos uralkodását, amely alapján talán megváltozik a véleményünk.

Mátyás folyamatos háborúskodásai után beköszöntött a „boldog békeidő”, amelyet csak kisebb határvillongások és az 1514-es felkelés zavartak meg. II. Ulászló békepárti volt és csak a legszükségesebb esetben nyúlt hadserege után.
Mindennek sajnálatos folyománya, hogy továbbra sem tették meg a török fenyegetés elleni óvintézkedéseket és ellenlépéseket, valamint nagymértékben leromlott az ország harci ereje.

Ugyan X. Leó pápa több alkalommal is keresztes háborút hirdetett bulláiban a török ellen, a valódi fellépés az oszmán birodalom ellen mégis kudarcba, pontosabban a Dózsa-féle parasztfelkelésbe fulladt.

Tringli István az 1514-ben lezajlott felkelés történésit ismertetve elénk tárja annak tényleges kiváltó okait (nem a jobbágyság saját helyzetével szembeni elégedetlensége szülte). Tovább boncolgatva a témát, lassan körvonalazódnak előttünk a tizenkét év múlva bekövetkező katasztrófa okai.

Ahhoz, hogy mindezt még jobban megértsük, a szerző nagyon aprólékosan ismerteti előttünk II. Ulászló és azon túl a Jagellók dinasztikus törekvéseit Európában. Megpróbál minden tényezőt elénk tárni, amelyek által komplex képet kaphatunk Ulászló politikájáról.

Ugyan eleinte a török elleni fellépés volt az egyik kulcsszereplő a cseh-magyar és a lengyel-litván királyok kapcsolatában (ezeken a trónokon ültek Jagellók), a későbbiek során Ulászló mégis a német császári trón felé fordult (cseh királyként a legbefolyásosabb választófejedelem volt).

Fia, II. Lajos apja 1516-ban bekövetkezett halála után, gyermekként került a magyar trónra. Akárcsak Ulászló esetében, a szerző itt is sokkalta tágabb, nem kizárólag az országhoz szorosan kapcsolódó összefüggéseiben tárja elénk az ifjú király uralkodásának esztendeit.

Külön fejezet fogalakozik az oszmánokkal és Moháccsal, hiszen I. Szulejmán az 1520-as trónra lépését követően szinte azonnal változtatott az addigi hódítások irányán, és immáron a Magyar Királyság került a birodalom célkeresztjébe.
A mohácsi vész ismertetése során számos tévedést és félremagyarázást tisztáz a szerző. Emellett igyekszik a lehető legpontosabb adatok alapján a harc körülményeit és lefolyását objektíven elénk tárni.

A Mohács felé 1490-1526 nem csupán bemutatja hazánk történelmének egy újabb részletét, hanem a keresztény világ minket érintő eseményeit is részletekbe menően ismerteti, ezzel pedig sokkalta árnyaltabb és komplexebb összképet kapunk a Hunyadiakat követő harminchat évéről.