FőképIfjúkorom óta kedvelem a U2 zenéjét, de az utóbbi lemezeikkel valahogy hiába próbálok megbarátkozni.
Számomra az utolsó emlékezetes megmozdulásuk az egyik korai Batman-film soundtrackjén található daluk volt („Hold me, Thrill me, Kiss me”), amihez egy remek videoklipet is készítettek.

Azt persze nem állítom, hogy azóta semmi értékeset nem alkottak (amit megerősíteni látszik a csapat töretlen sikere is), csakhogy az újabb műveik valahogy mégis kicsit jellegtelenebbek a korábbi munkáiknál.

Úgy vagyok ezekkel a lemezekkel, hogy újdonságként szívesen hallgatom őket, később azonban meg is feledkezem róluk, a dalok pedig (az ideig-óráig népszerű világslágerektől eltekintve) rövid idő után a feledés homályába vesznek. Az új lemezzel érzésem szerint ugyanez a helyzet.

Még az All That You Can’t Leave Behind című korong hallgatása során merült fel bennem a gondolat, hogy a zenekarból kiveszett a tűz és inkább a világbéke gondolata járja át zenéjüket, mint a rockos, vagy a jellegzetesen ír lázadó, forradalmi életérzés.

Nos, ez kicsit talán túlzás, hiszen a U2 zenéje ma is inkább rock-, mint popkategória és még azt sem mondhatom biztosan, hogy erőltetik, viszont úgy tűnik, az ambíció, vagy a motiváció már kiveszett belőlük.
Igazából még ezt sem róhatjuk fel nekik, hiszen ők már bizonyítottak, nevüket beírták a zenetörténelembe, s talán nem is akarnák felülmúlni régi sikereiket.

A botrányosan minimalista borítóval és csomagolással rendelkező No Line on the Horizon már első hallgatásra is a U2 utóbbi lemezeire jellemző visszafogott zenei világot képviseli, sőt, néha olyan érzése van a hallgatónak, hogy ezt vagy azt már hallotta korábban.

A lemezen szokás szerint vannak rajta slágergyanús poprock dalok, mint például a címadó „No Line On The Horizon” vagy a „Magnificient”, rockosabb pillanatok, mint a „Breathe”, aztán van szomorkás, melankolikus szerzemény, mint a kissé elnyújtott „Moment of Surrender”, játékosabb-vadócabb pillanatok, mint a „Get On Your Boots” és sajnos van felejthető töltelékdal is (például a „White as Snow”).

Az új lemez tehát egy bárki számára könnyen fogyasztható termék lett, ami csupán szórakoztatni akar, nem akarja megváltani a világot, nincsenek nagy megfejtések és újítások rajta.

Fontosnak tartom azonban kiemelni Edge teljesítményét, aki remek játékával némileg felülmúlja zenésztársait. Egyértelmű, hogy az ő egyéni stílusa, ötletes témái nélkül a U2 megszűnne rockzenekarnak lenni.
Az előző korongokhoz képest is kifejezetten jobb hallgatni, amit és ahogyan játszik.

Kedvencem a „Stand Up Comedy” Hendrixre hajazó alaptémája, vagy a „Breathe”-ben nyújtott teljesítménye.
Ezzel ellentétben viszont Bonoval van egy kis gondom. Általában ő is hozza ugyan a legjobb formáját, de a sok „óóóóó-zás” egy idő után kezd unalmassá és önismétléssé válni.

Összességében elég jó kis lemez lett a No Line on the Horizon, ami ideális munka közben hallgatva, vagy háttérzenének egy nyugodt autókázáshoz.
Ami engem illet, most még elvagyok vele, de néhány hét, vagy hónap múlva szinte biztos, hogy elfelejtem és valószínűleg nem is fog hiányozni.

Az együttes tagjai:
Bono – ének 
The Edge – gitár, háttérvokál
Adam Clayton – basszusgitár
Larry Mullen Jr. – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. No Line On The Horizon
2. Magnificent 
3. Moment Of Surrender
4. Unknown Caller
5. I`ll Go Crazy If I Don`t Go Crazy Tonight
6. Get On Your Boots
7. Stand Up Comedy
8. Fez (Being Born) 
9. White As Snow
10. Breathe
11. Cedars Of Lebanon
 
Diszkográfia:
Boy (1980)
October (1981)
War (1983)
Under A Blood Red Sky - live (1983)
The Unforgettable Fire (1984)
Wide Awake In America - live (1985)
The Joshua Tree (1987)
Rattle and Hum (1988)
Achtung Baby (1991)
Zooropa (1993)
Melon – remixek (1995)
Pop (1997)
The Best Of 1980-1990 (1998)
All That You Can`t Leave Behind (2000)
Best of 1990-2000 (2002)
How To Dismantle An Atomic Bomb (2004)
18 Singles (2006)
The Joshua Tree 20th anniversary (2007)
No Line on the Horizon (2009)