Főkép

A 18. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál záróeseménye amolyan igazi slágerkoncertnek ígérkezett, és ahogy az a zenekar és a szólista tehetségét, szorgalmát és kitartását ismerve várható volt, a hangverseny ugyanolyan tökéletesre sikeredett, mint annak a jó néhány, immár nemzetközi szinten is számon tartott magyar borásznak a borai, akik magas fokú élvezetet adó íz-harmóniákat képesek kihozni szőlőjük kipréselt nedűjéből.
 
A műsor nyitányaként felcsendülő „Felhívás keringőre”, Carl Maria von Weber híresen kellemes hangulatú zongoradarabja, a Hector Berlioz-féle nagyzenekari hangszerelésében csendült fel, üdítő frissességgel töltve meg a koncerttermet.
 
Ezt követte Felix Mendelssohn legönfeledtebben vidám, a komponista napfényes olasz útjának benyomásait hangokban visszaadó szimfóniája. Ahogy a zenekar megszólaltatta a lenyűgözően könnyed és légies hangulatú első tételt, rögtön érezni lehetett, hogy sikerült megfogniuk a mű – s általában Mendelssohn muzsikájának – lényegét.

Az áradó, teljesen mesterkéletlennek tűnő dallamok és a néha természetességükben is meghökkentő, tündéri harmóniák áttetsző jellegét a zeneszerző formalista képzésének öröksége biztosítja.
 
A nápolyi vallási menet impresszióit hangokban megfogalmazó, némileg komorabb második, a menüettek könnyedségét szigorú formai fegyelemmel kihangsúlyozó harmadik, valamint a meghökkentő módon mindvégig moll-hangnemben megszólaló, kavargó negyedik tétel ugyanilyen remek interpretációban szólalt meg.

A zenekar maga pedig ezen belül leginkább a zárótételben teljesedett ki, mutatta meg igazán, micsoda dinamikai és zenei érzékenység jellemzi őket és dirigensüket.
 
Pjotr Csajkovszkij zongoraversenye szintén eleve átütő sikert ígért, különösen úgy, hogy a szólista szerepében a talán legígéretesebb magyar zongoraművészt, Bogányi Gergelyt hallhattuk.

Az előadás külön érdekességét számomra az jelentette, hogy először hallhattam nem felvételről megszólalni Fazioli versenyzongorát. A hangszer tónusa eleinte kissé furcsának tetszett nekem, hiszen mintha valamivel fémesebben, egyenesebben szólalt volna meg az általam eddig megszokott márkáknál, azonban hamar hozzászoktam erős és határozott hangjához.
 
Maga a concerto rendkívüli energiával szólalt meg. A forték, fortissimók, s különösen a lassabb crescendók nem mindennapi szépséggel és vitalitással töltődtek meg, a líraibb, játékosabb témákat és futamokat pedig a tőlük megszokott finomsággal tették teljessé a zongorával felelgető hangszercsoportok.

Bogányi Gergely játékát többnyire, különösen az első tételben, a romantikus szabadság jellemezte, ám amikor az kellett, az abszolút precizitás és fegyelem sem hiányzott belőle.
 
Ha az elején slágerkoncertet emlegettem, lezárásként meg kell állapítanom, hogy még a legnépszerűbb komolyzenei „slágerek” is csupán a megfelelő előadásban hatnak ellenállhatatlanul, andalítanak, mozgatják meg fantáziánkat, simogatják zenei szépérzékünket.

Ettől az estétől pedig mindent megkaptunk, amit e téren megkívánhatunk egy zenekartól. A kiváló szólista már csak hab a tortán, vagy – egy, a borfesztiválhoz inkább kacsolható metaforával élve – a pezsgő valódi zamatát kihozni hivatott, friss eper.
 
Műsor:
Weber–Berlioz: Felhívás keringőre
Mendelssohn: IV. A-dúr „Olasz” szimfónia
Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny
 
Előadók:
Óbudai Danubia Zenekar
 
Héja Domonkos – karmester
 
Közreműködött:
Bogdányi Gergely – zongora