Főkép A sorozat első kötetét olvasva olyan érzésem volt, mintha egy kínai harcművész film képregényesített forgatókönyvét nézném.
Sivatag, homokot fújó szél, lepukkant fogadó, perzselő nap. Két idegen érkezik ide, a lakott világ peremére, ahová a civilizáció söpredékét helyezi minden jóérzésű forgatókönyvíró.
 
A nyilvánvalóan fontos ügyben járó harcosok (kereskedők nem lehetnek, mivel nincs náluk áru, más pedig nem mozogna ilyen öntudatosan ebben a közegben) hamarosan összetűzésbe keverednek a helyi vagány csávókkal.
A film (akarom mondani manhwa – vagyis koreai képregény) ettől kezdve átmegy harcművészeti bemutatóba, ahol megcsodálhatjuk, mire képes puszta kézzel egy jól képzett harcos.
 
Lépteik nyomán a tucatjával közlekedő ellen érett búzakalászként dől jobbra és balra - nyilvánvalóan nem jelentenek fenyegetést hőseinkre. Ám ha soktucatnyian támadnak, érvényesül a „sok lúd disznót győz” effektus, bár Bruce Lee óta tudjuk, ez nem mindig igaz.
 
Aztán feltűnik a rosszfiúk vezére, aki legalább akkora pofozógép, mint a mieink, így a küzdelem jóval tovább tart, és a kimenetele is bizonytalan.
 
Nagyjából ennyi a sztori, legfeljebb némi moralizálással egybekötött múltidézés enged kevés szünetet az olvasónak, a maradék idő nyolcvan-kilencven százaléka az üldözők és hőseink pofozkodásáról szól.
Az érdemi történet majd a folytatásokban kezdődik, elvégre sorozatról van szó, ami angolul már a nyolcadik kötetnél tart. Az első rész ennek megfelelően csupán előszó, felvezetés a későbbiekhez, ennél többet ne is várjunk tőle.
 
Képregény= sok rajz egymás után. Mivel a történet nagy része pofozkodásról szól, értelemszerűen a rajzok többsége is ezt ábrázolja.
Pak Csonggi követve az aktuális filmtrendeket, gyakorta közelről, úgymond belülről ábrázolja a harcjelenteket, aminek eredményeként ezek nehezen követhetőek. Komolyan mondom, időnként néztem a rajzokat, és nem tudtam eldönteni, mit is látok.
 
A helyzetet csak bonyolítja a számtalan hangutánzó szó (úgy mint: Kjáá, shik, hijáá, dzsáá, bááng, dzsobak, stb.), melyek nem minden esetben fokozzák a látványt. Ez biztos valami koreai sajátosság, mindenesetre beletelt némi időbe, mire megszoktam.
 
Viszont van, ahol nagyon hatásosak a kockák, már-már filmszerűen, jól követhetően zajlanak az események (például amikor hőseink elhagyják a hidat), ezért kíváncsi leszek a második részre, hogy ez a stílus merre fejlődik tovább.
A filmszerű hatást csak fokozzák egyébként a váltakozó nézőpontok, nem várt dinamizmussal ruházva fel a jeleneteket.
 
Kimondottan ötletesnek tartom a visszaemlékezések képi ábrázolását, az átmenetek kicsit a Hegylakóra emlékeztetnek, vagyis szinte megállás nélkül haladunk előre, nincsenek törések a történetben.
A másik nyilvánvaló „jellegzetesség”, hogy a rajzoló szemlátomást a karakterekre és nem a hátterekre helyezte a hangsúlyt, ez utóbbiak gyakorta elmosódottak, jelzésértékűen tűnnek fel csupán.