Főkép1. fejezet

Egy öregember a múltba tekint
Fiatalkori álmaira
Fiatalkori életére
Fiatalkori énjére, aki még a jövőbe tekintett…

Sex Lethal, „Take Time”
Stones From the Wall
Metamorphosis Records, 2027

Aqualung sajátos zenekari árkában üldögélt számítógépek, különféle műszaki ketyerék, alfanumerikus és zeneszerzésre alkalmas billentyűk, apró, pislákoló lámpák, tárcsák, gombok, billenőkapcsolók és csúszkák társaságában. Lába között egy üveg malátawhiskyt dajkált. A férfin kívül más nem tartózkodott a helyiségben. Egyedül a légterelők duruzsolása hallatszott, illetve valahonnan, egy messzi folyosóról beszűrődtek a Deep Purple „Smoke on the Water” című dalának nyitó akkordjai.
Amint Aqualung arcára erősítette a vidimaszkot, életében először megpillantotta a Tengermélyi Arénát, ahol negyvenezer lélek gyűlt össze, hogy hallják játszani. Eltartott pár másodpercig, mire megszokta a kamerák által felvett tömörített, halszemoptikával készült képet, de direkt úgy tervezte meg az interfészt, hogy az információk értelmezhetők legyenek az emberi elme számára is. Bekapcsolta a hangot. Aqualung imádta a koncertre várakozó közönség morajlását.
A Tengermélyi Aréna elnevezés egy műanyag kupolájú helyet takart a Csendes-óceán fenekén. A lenyugvó nap felől érkező sugarak már csak homályosan szűrődtek le ebbe a mélységbe. A borongós vizet inkább a nagy teljesítményű reflektorok fénycsóvái döfködték át, alkalmanként megvilágítva egy-egy halra emlékeztető alakot. A kupola alatt öntött műanyag székek sorakoztak egészen a görbülő falak feléig. A központi hangrendszer az ebből a szemszögből kifordítottnak tűnő kupola tökéletes akusztikájával kifogástalan élményt biztosított még az olcsó székeket választók számára is. A basszus a támpilléreken és a műanyag burkon keresztül érkezett.
Aqualung látómezeje kizárólag a székekre korlátozódott, amiket lassacskán meleg testek kezdtek elfoglalni. Egy kicsit ráközelített, hogy még jobban kiélvezhesse a tömeg alakját, megjelenését és hangját. A vidimaszknak köszönhetően Aqualung úgy érezte, hogy a közönség tagjai a fejében foglalják el a helyüket, és bizonyos értelemben pontosan ez történt. Már közel volt a pillanat, amikor Aqualung is beléphet a fejükbe, ekkor pedig végre létrejönne a közönség és az előadó között elképzelhető legszorosabb kapcsolat. Húsz évvel ezelőtt merült fel benne ez az ötlet, ennyi időt igényelt a megvalósítás. És kis híján nem is sikerült.
A mai volt a Snake Vendors első, igazán nagy bulija. Alig egy héttel ezelőtt hétszáz embernek játszottak egy füstös, lepukkant színházban, most meg negyvenezren várták az Arénában, hogy végre belecsapjanak. Aqualung meggyőzte a Thrasher Records és a Stop Making Sense Productions vezetőit, hogy nyugodtan rájuk bízhatják a koncertet, de a fejesek csak azért is elkezdtek nyüzsögni.
Aqualung először pont egy órával ezelőtt bújt elő a zenekari árokból, és végighallgatta, ahogy a lemezkiadó embere éppen a száját tépi a bandatagoknak, akik egy szétszedhető kanapén henyélnek. Nem a koncerthez öltöztek. Illetve lehet, hogy mégis, egyelőre még nem dolgozták ki a megjelenésüket. Szemben a lemezkiadóval. Felbéreltek valami olasz fazont, hogy egyenszerelést tervezzen a bandának a koncertre. A heverőn fetrengő bandatagok azonban azt viselték, amit mindig, és valószínűleg így is szándékoztak kiállni a színpadra. Fenner, mint rendesen, a fekete mellett döntött. Fekete Doc Martens csizma, fekete farmer, fekete ing és fekete bőrdzseki. A Fenner vállán támaszkodó Sandra egy kasmírmintás, ujjatlan, pántos ruhába bújtatta vékony vállát. Lalo rövid futónadrágot és ujjatlan pulóvert viselt, bütykös térde és csontos könyöke csak úgy meredezett. Sticks a falusi tahó stílust próbálta ötvözni a hippi megjelenéssel, de a siker elmaradt. Britta egy ezüstszínű spandex felsőt és egy vörös, bőrből készült miniszoknyát töltött ki. Ma este ráadásul bemutatta sajátos hozzájárulását a divat világához: a nyakában lógó zsinegen egy otthonról hozott nemibetegségteszt kártyája fityegett. Természetesen negatív eredménnyel.
A társaság öt olyan ember benyomását keltette, akiknek normális körülmények között semmi közük nem lett volna egymáshoz, Aqualung pedig végképp furcsa jelenségnek számított egy ilyen banda közelében. Az ötvenes évei közepén járt, szőrös, túlsúlyos testét szakadt farmerba és Hawaii-ingbe rejtette, szakállából egy gitár pengetője állt ki. Leginkább úgy festett, mint egy korosodó futottak még-/álljunk össze újra-banda technikusa, nem úgy, mint Los Angeles pillanatnyilag vezető csapatának vezéralakja. De úgy mozgott, mintha harminc évvel és tizenöt kilóval könnyebb lett volna, és mindig úgy tűnt, hogy istenien érzi magát.
A lemezkiadó embere elég kis halnak látszott ahhoz, hogy rájuk szálljon a ruházat miatt. Aqualungnak rövid agyalás után eszébe jutott, hogy Oswaldnak hívják a fickót, aki lényegében nem volt több egy gumicsontnál, amit a lemezcég odadobott a bandának. A rossz hírek hozójának szerepét töltötte be, aki a tehetségek és a nagykutyák között közvetít. Pillanatnyilag tisztában volt a pozíciójával, de azzal talán nem, hogy a hozzá hasonlók igencsak gyorsan cserélődtek. Előbb vagy utóbb pedig elkerülhetetlenül kialakít majd magának egy illúziót: hogy ő a banda feje, vagy hogy közéjük tartozik. Bármelyik mellett is dönt, ugyanaz a sors vár rá.
– Aq – kezdte –, még nem kaptuk meg a dalok listáját, és két órán belül kezdünk.
– Kezdünk? Te is feljössz a színpadra, Oswald?
– Szükségünk van a listára.
Aqualung az elmúlt pár napban komolyan fontolgatta, hogy elmondja Oswaldnak az igazságot. Tudta, hogy nem rajtuk fog múlni a koncert. Biztos volt benne, hogy a Snake Vendors képes ennyi ember előtt játszani. Egyedül a Gépezetben, illetve magában a nyitó felvonásban kételkedett. Csak ezért nem tudta, milyen sorrendben fogják előadni a dalokat. Fogalma sem volt róla, hogyan alakul majd a buli nyitójelenete. Ha beüt a krach, akkor szükségük lesz egy kis pihenőre. Egy koncert olyan, mint egy menet a hullámvasúton. Néha a magasban vagyunk, néha a mélyben. Ha túl sok időt töltünk az egyik helyen, akkor a mókának lőttek.
Vagyis ha a nyitó felvonással leégnek, akkor nincs más hátra, elő kell venni az egyik bizonyítottan nagy sikerüket. Volt két vagy három szóba jöhető sláger, meg pár ütős, de kevésbé ismert zsenge, amit bedobhattak. A „Mojo Motorbike”-nál nem találhattak jobb nyitódalt. Ha viszont az első felvonás annyira tragikusan sikerül, hogy mind a negyvenezer ember a vérükért üvölt majd, akkor teljesen mindegy, melyik slágert veszik elő. Aqualung persze ebből egy szót sem akart elmondani Oswaldnak, mert attól tartott, hogy a nagykutyák még a végén egy az egyben kiiktatják a nyitófelvonást.
– Nyugi, Oswald, megkapod a listát.
Fenner felkelt a kanapéról. – Haver, azt hittem, nem listából játszunk.
– Ha Oswald annyira akar egyet, akkor megkapja. Viszont – fordult Aqualung a lemezkiadó képviselője felé – azt ne várd, hogy száz százalékig ragaszkodni fogunk hozzá. Szeretjük kitapogatni a közönség hangulatát, és azt játszani, amit természetesnek érzünk. Ez egy organikus folyamat… – Már több tucatszor megtartotta ezt az előadást, és Oswald tekintete is hamar üvegessé vált. Aqualung elmarta a srác életmentő kézi számítógépét, és fejből összedobott neki egy listát a dalokról, aztán vette a bátorságot, és átfutott pár fájlt, amin megakadt a szeme. Úgy tűnt, a negyvenezer csak szerény becslés volt. A lemezkiadó alaposan megdolgozott a reklámhadjárattal. Ha a promóciónak nem képezte részét, hogy fizettek a közönség tagjainak, akkor szép summára számíthattak. Aqualung meg már elég régi motoros volt ahhoz, hogy tudja, az előbbi milyen rossz taktika lett volna.
– Na és mi a helyzet a konzollal, Oswald?
– Nézd, Aqualung, tudom, hogy valami különlegeset vársz a nyitófelvonástól, de jelenleg a koncert élvezi a legmagasabb prioritást.
– Összesen annyiról van szó, Oswald, hogy ide kell szállítani, ki kell pakolni, és be kell dugni. Most akkor gondold át a választ, mielőtt kimondod. Itt van már a gép?
– A következő vonattal itt lesz, ígérem… – Oswald feltartotta a kezét. – Az történt, hogy a KYGI-nak több cuccot kellett felpakolnia, mint amennyire számítottunk, és az övék az elsőbbség.
– Tányérnyaló vagy, Oswald.
– Mi van?
– Kit én egész a sivalkodásig döngetlek most mindjárt. Egy kis Shakespeare, csak neked. A napi kultúraadag, nem halsz bele. Elmondom, nálam mi élvez prioritást. Egyedül azért vállaltam el ezt a víz alatti koncertet, hogy végre letesztelhessem a művemet. Először fognak ilyesmit átélni az emberek a zene történetében, és nekünk köszönhetik majd az élményt. Te is ott leszel, és egyszer elmondhatod az unokáidnak, már ha a magadfajtát engedik szaporodni, hogy ott voltál a premieren. Ma este nem csak a Snake Vendors 2032-es Csendes-óceáni Térség Turnéját indítjuk el, hanem magunkat is a történelembe. Az aréna negyvenezer vendége döbbenten, szájtátva fog hazamenni, aztán pedig vesznek sok-sok lemezt. A kritikusok nem hisznek majd a fülüknek, mi meg felkerülünk a következő havi Spin borítójára. Téged pedig, Oswald, a feletteseid úgy kezelnek majd, ahogy egy magadfajta szerencsés inashoz illik, és kapsz egy új, elektronikus vezérlésű Lexust, meg egy tengerparti házat Malibuban. Velem vagy még, Oswald? Egyetértünk, hogy egy KYGI-szintű rádióállomás tud várni a következő vonatig, ha ez kell ahhoz, hogy a remekművem épségben érkezzen meg?
Oswaldnak pontosan annyira volt fejlett a fantáziája, hogy ez a monológ egyből be tudta indítani. – Telefonálok egyet.

Elérkezett az idő, hogy a bandatagok bejelentkezzenek. A Snake Vendors zenészei elvegyültek a tömegben: még viszonylag ismeretlennek számítottak, úgyhogy gond nélkül tudtak közlekedni a negyvenezer főt számláló közönség soraiban. Most utoljára engedhették ezt meg maguknak, Aqualung legalábbis nagyon bízott benne, hogy így lesz. Öt zenésztársa az interfészen számokat keretező, villogó négyzetként jelent meg. Fejhallgatót viseltek, és úgy beszélték meg, hogy megpróbálnak különböző pozíciókat elfoglalni az arénában. Ennek ellenére Fenner és Sandra még nem vált szét, Sticks pedig a színpad mellett beszélgetett a technikusokkal.
– Sticks, cimbora, szerintem jobban fogod érezni magad, ha elindulsz a kupola felé, és elmész mondjuk félútig – tanácsolta Aqualung a mikrofonon keresztül.
– Ja, hogy te látsz minket a tömegben?
– Haver, jeladó van rajtatok. Tudnom kell, pontosan hol álltok. A teljesítményt az alapján állítom be, amit tőletek hallok.
– Jól van, indulok.
Aqualung csatornát váltott. – Helló, Fenner, kéne egy kis segítség.
– Na és mi lenne az?
– Látok egy vakfoltot, körülbelül tizenegy óránál, a kupola tetejénél.
– Hogyhogy tizenegy óránál? Csak kilenc van.
Aqualung elfeledkezett róla, hogy az analóg óra nemrég távozott az élők sorából, és hogy ezzel együtt bizonyos szavak is odalettek. – Bocs, kicsit néha régimódi vagyok. Szóval, a színpad központi részétől olyan tizenöt fokkal balra keresd. Látod, hol táboroznak a nacionalisták? – A kupola tetejéhez közel egy kis csoport lengetett különféle transzparenseket olyan feliratokkal, mint „Határok = Választások” meg „Egy világ, sok ember”. Kretének.
– Aha, megvan. Akkor menjünk oda?
– Csak te. Sandra maradjon a helyén. Ne aggódj, a nyitófelvonás után találkoztok.
Aqualung utálta, hogy mindig neki kellett megmondania, mi legyen. Megtett mindent, hogy ne érezze magát öregnek zenésztársai között, és többnyire sikerrel is járt. De azokban a pillanatokban ez elég nehezen ment, amikor szinte szó szerint könyörögnie kellett nekik, hogy talán még ne üssék ki magukat, vagy hogy ugyan egyenek már valamit a koncert előtt. Azt meg különösen rühellte, amikor azzal a „Most mi legyen?” arckifejezéssel meredtek rá. Azért sem rajongott, hogy a műsor alatt végig kellett néznie, ahogyan kicsinálják magukat, de ezzel mindig ráért a koncert után foglalkozni.
Most, hogy kémei elfoglalták a helyüket, Aqualung bekapcsolta az arcfelismerő programot. Az aréna valósággal életre kelt a színektől. A szoftver kiválogatta az arcokat a tömegből, bedigitalizálta őket, majd elemezte a tulajdonosok érzelmi állapotát, a vidimaszkban pedig színek segítségével jelentett Aqualungnak. A piros természetesen a dühöt jelölte. A kék a boldogságot, a fehér az unottságot, a fekete meg az elkeseredettséget. A narancssárga a betépett vendégeket jelölte, a lila szín a félelmet, a zöld pedig az izgatottságot. Az összetett érzelmi állapotok beazonosítása meghaladta a program képességeit, de a maga módján azért próbálkozott, és szükség esetén keverte a megfelelő színeket. Az arénában pillanatnyilag a fakó zöld és a narancssárga uralkodott. A technikusok és a helyi stábtagok fehérrel jelentek meg a vidimaszkban. Az egyik kijárat közelében piros paca formálódott, valószínűleg verekedés tört ki, és Aqualung meglepetten tapasztalta, hogy a folt körül kékeszöld gyűrű világít. Egyes embereket az erőszak hoz izgalomba. Csodás.
A komikus eközben már nyakig benne volt az előadásban. Sam Kinisonnak hívták, és csak dobálta, néha szó szerint visította a káromkodásokat, amikre már senki sem tekintett káromkodásként. Hirtelen egy sörösüveg repült felé a közönségből, és kis híján el is találta.
– Most mi bajod van? Te kis kretén! – üvöltötte Kinison. – Csak egy kurva hologram vagyok, öreg. Váááá! Negyven éve meghaltam, úgyhogy annyi sörösüveget vághatsz hozzám, amennyit nem sajnálsz. Szarok rá! Váááá!
– Nos, Aqualung, úgy tűnik, eljött az idő – szólalt meg a fejhallgatóban egy halk, enyhén déli akcentusú hang.
– Ezredes, nem is tudtam, hogy beugrik ma este.
– A többi vezetővel egy kicsit aggódunk a Gépezet miatt, és úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha úgymond a háta mögül követem az eseményeket.
– Na ne mondja.
– Maga is nagyon jól tudja, hogy a kis gépezete milyen mély hatást gyakorolt a hallgatóságra a stúdióban.
– Pontosan ez volt a cél, ezredes.
– Mi, a Thrasher kiadónál igyekszünk ügyelni arra, hogy a gondjainkra bízott koncertlátogatóknak ne essen baja.
– Na ja, de tegyük hozzá, hogy a magához hasonló fazonokra használjuk azt az elnevezést, hogy mesterséges intelligencia.
– Ez sértés akart lenni, Aqualung? Becsmérlő megjegyzés a fizikai manifesztációm hiányát illetően? Meg vagyok döbbenve.
– Maguk a pertől félnek, ezredes. Ha a Gépezet történetesen lázadást szít, vagy tömeges idegösszeroppanást okoz…
– Nyilván ez a probléma is felmerült. Ezért döntött úgy a bizottság, hogy felhatalmaz a beavatkozásra.
– Ezredes, ki merné jelenteni, hogy érti az embereket?
– Nem. Igazság szerint azt kell mondanom, hogy a maga fajtája újra meg újra ámulatba tud ejteni. Különösen maguk, művészek.
– Akkor tehát nem állítaná, hogy érti a művészetünket.
– Nem állítanám.
– És azt a bölcsességet hallotta már, hogy veszélyes olyan dolgokat piszkálni, amiket nem értünk?
– Igen, hallottam, de…
– Tehát egyetért, hogy veszélyes lenne beleavatkozni ebbe a kis előadásba.
– Hát, ha így akar fogalmazni…
– Ezredes, megígérem, hogy a baj első jelére kihúzom a dugót.
– Rendben van, Aqualung, akkor amint készen áll, lásson neki. Kéz és lábtörést.
– A Gépezet igazából már öt perce be van kapcsolva. Basszushullámot generál, hogy egy kis várakozást keltsen a közönségben. Azt hiszem, működik. Már nem buzerálják a komikust. – Aqualung megnyomott egy gombot a központi vezérlőn. – Lőjétek le a humorheroldot. Készen állok.

Annyi minden máshoz hasonlóan a Gépezet is férfi és nő gyermeke volt, de a férfi hordta ki és szülte meg, és a nő lépett le, ki tudja, hová. A húsz évre visszanyúló történet egy elektronikus készülékeket értékesítő boltban kezdődött, egy fázismodulátor fölött zajló vitával.
A fázismodulátor egyéni rendelésre érkezett, három hét kellett hozzá, hogy kiszállítsák. Már csak erre volt szükség egy véletlenül megpörkölődött szintetizátor újjáépítéséhez, a hangszer pedig létfontosságú elemét jelentette egy közelgő nagyszabású koncertnek. Amikor a férfi benyitott a bolt ajtaján, hogy felvegye a kis alkatrészt, a helyiségben egy nő éppen lefizetni igyekezett az eladót, hogy neki adja el a fázismodulátort. Cathy Woodbridge-nek hívták, és az idősebb férfiak nagy része valószínűleg nyugodt szívvel elküldte volna a fenébe, de most nem ez történt. A nőnek egy kutatáshoz volt szüksége az alkatrészre, hogy egy bizonyos határidő előtt át tudja nézni és le tudja adni a tanulmányát.
– Nekem péntekig be kell szerelnem ezt a kütyüt egy szintetizátorba. A Quetzalcoatl nyitóbulijáról beszélünk. Elég komoly esemény lesz.
– Ne haragudjon rám, ha leereszkedőnek tűnök – válaszolt Catherine –, de a maga rock koncertje nagyon kis hal az én kutatásomhoz képest.
– Nem lehet az annyira fontos. Mondom még egyszer, a Quetzalcoatlról beszélünk.
– Ja, hogy a Quetzalcoatlról. – A nő hangja izzott a szarkazmustól.
– És mennyi időre lenne rá szüksége? Talán megosztozhatunk rajta.
– Kell pár nap, hogy beépítsem a kapcsolótáblába, de maga a kísérlet csak néhány óráig tart.
– Akkor egye fene, holnapig a magáé lehet. Összeszerelni is segítek. Ha holnap végez a kísérlettel, akkor még marad időm, hogy kikapjam és hazavigyem, aztán a pénteki bulira össze tudom rakni a szintetizátort.
– Ez egy nagyon érzékeny elem – méregette a nő a férfit. – Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen látnám, ahogy maga babrál vele.
– Hölgyem, bízza csak rá magát – szólt közbe az eladó. – Arany keze van.
– Nézze, én aztán nem vagyok köteles segíteni magának – jegyezte meg Aqualung. – Én rendeltem, az enyém. Csak szívességet tennék.
A kísérlet sikerrel járt, a tanulmányt publikálták. Woodbridge, et al., 2006.: „A fázismodulált hangrezgés hatása az emberi alanyok hangulatára és kognitív állapotára”. Nature 484, pp. 326-330. A tanulmány elindította a nő karrierjét. Egyből felajánlottak neki valami csinos kis állást a keleti parton, és egy éven belül el is tűnt. Csak egy szégyenletes állapotú díványt hagyott maga után, meg egy ötlet magvait.
A Gépezet első inkarnációi csak egyetlen érzelmet tudtak megbízhatóan generálni az emberi alanyokban: a bosszúságot. A szerkezet később már nyűgössé, unottá, sőt, erőszakossá tudta varázsolni a hallgatóit. Az emberi érzelmek skálája azonban túl szélesnek bizonyult. Egyre nagyobb teljesítményű számítógépet igényelt, és a hangteret is egyre precízebben meg kellett határozni, míg egy idő után a korlátozott anyagi lehetőségek miatt lehetetlennek bizonyult a továbbfejlesztés.
A zeneipar közel kiapadhatatlan forrásokkal rendelkezett. Előbb vagy utóbb viszont muszáj volt pénzt csinálni.

– Szóval, időközben megérkezett a Snake Vendors – kezdett hozzá Kinison a búcsúzkodáshoz. – Azt mondjuk nem tudom, kik ezek az idióták, engem csak beprogramoztak, hogy vidítsak fel minden itt lévő majmot. Szóval, hadd halljam, lelkesek vagytok már, banánevők? Na? Nem mintha érdekelne! Váááá!
A komikus hirtelen eltűnt, és az aréna fényei kihunytak. Az építményt egy ideje átjáró basszushullám egyre erősebben dübörgött, és a távvezérelt hangszórókból lassacskán magas hangok csatlakoztak hozzá. A közönség origó pontjából kiindulva egy ütem, helyesebben ütemek egész mintázata kezdett formálódni. Hanghullámok találkoztak, hogy kiegészítsék vagy kiszorítsák egymást, és lassan létrejött belőlük a muzsika. Ez a zene azonban eltért minden korábbitól: legalább annyira formálta a közönség, mint amennyire a Gépezet. A Gépezet különféle hangmintákat generált az akusztikáját tekintve tökéletesen feltérképezett aréna különböző zónáiban, a folyamatos mozgásban lévő testek pedig a hangok elnyelésével maguk is alakították ezeket. A zene befolyásolta a hallgatóság hangulatát, amit a Gépezet az arcfelismerő programnak köszönhetően hamar fel is dolgozott, és ez alapján formálta tovább a muzsikát.
Egy virtuóz fényjáték vagy sok-sok tömjén persze rengeteget dobott volna a műsoron, nem beszélve a drogokról, ez az este azonban a tiszta zenéé volt.
Tíz percnek sem kellett eltelnie, és Aqualung már tudta, hogy sínen vannak. A színek a vidimaszk kijelzőjén egyre inkább összhangba kerültek. A színpad közepe előtt élénk zöld paca formálódott, körülötte kékeszöld aurával. A hallgatóság maradék része kék és narancssárga színben pompázott. Néha piros, fekete és lila csíkok keresztezték a tömeget, de ezek soha nem maradtak túl sokáig egy helyben. Erre Aqualungnak figyelnie kellett. Ha huzamosabb ideig maradt egy terület piros vagy lila, ott megvadultak az emberek, ha pedig fekete, akkor meg rosszul érezték magukat, és ilyenkor terjeszteni kezdték a haveroknak, hogy pocsék a buli, le kéne lépni. Ha viszont a színek egyáltalán nem változtak, egy idő után fehérré halványultak. A negatív érzelmek tehát segítettek életben tartani a kontrasztot. A Gépezet szíve helyén nyugvó számítógép pontosan érzékelte a tömeg minden rezdülését.
Amint a színvilág helyreállt, Aqualung felkereste a kémeit.
– Szevasz, Lalo. Mit gondolsz, merre vagy most? – Lalo négyzete a zöld paca pereménél világított.
– Apám, ez kész őrültekháza. Ez a küzdőtér, nem?
– Pontosan. Épp a szélénél állsz. Milyen érzés?
– Húúú! Nem semmi, öreg! – Pár másodpercig érthetetlen karattyolás hallatszott. – Ezek csak dobálják egymást össze-vissza. Előbb engem is felkaptak.
– Régen ezt hívtuk közönségszörfnek. Még soha nem vettél részt ilyesmiben?
– Nem én. Mit kéne most csinálnom?
– Engedd el magad.
Aqualung csatornát váltott.
– Na, Britta, milyen a buli?
– Hű.
– Tudod, hol vagy?
– A barlangban.
– Ahogy mondod, baszki. Tetszik?
– Állati.
– Mit csinálnak körülötted?
– Fogdossák egymást. Csókolóznak.
– Ne hülyülj. Te is? – Aqualung ráközelített Britta négyzetére. A lányt három-négy másik ember szenvedélyes ölelése karolta át, férfiaké és nőké vegyesen. Aqualung nem is gondolta volna, hogy a barlangban ez zajlik. Svenkelt egyet a kamerával, és meglátta azt a területet, ahol a barlang és a küzdőtér összeér. A változás szemmel látható volt. Az ölelkezést nyugodt tánc, ezt pedig eszeveszett tombolás váltotta fel. Aqualung visszasvenkelt a barlang másik oldalára. Ott az emberek ölelkezés helyett lóbálták egymást.
Sandra szándékosan a legdurvább helyet, a küzdőtér közepét választotta. Törékeny lánynak tűnt, de Aqualung úgy sejtette, bírja a strapát. Azért csak felhívta.
– Apám, Aqualung, el sem hiszed, mi van itt. Teljesen kicsinálnak. Fel-le ugrálok, pedig én aztán nem teszek érte semmit.
– Ezt hogy érted?
– A tömeg minden irányból támad, állandóan a levegőbe emelnek. Elég húzós.
Jellegzetes koncertélmény. Egy haladó szellemű fizikatanár be is dobhatta volna az egyik óráján a problémát. Milyen sűrűn kell elhelyezkednie az embereknek, és hánynak kell fel-le ugrálnia ahhoz, hogy a középen lévőket akaratuk ellenére felemeljék?
– Mintha nem lenne minden rendben a biztonsággal, Aqualung – szólalt meg az ezredes.
– Ugyan, csak mulatnak. Ahhoz egy focimeccs kell, hogy az emberek komolyabb kárt tegyenek egymásban. Mondjuk eszembe jutott egy tényleges veszélyforrás, ha annyira nem bír magával.
– És mi lenne az?
– Tegyük fel, hogy ezek a srácok az ugrálással egy olyan frekvenciát ütnek meg, amivel pont beletalálnak a kupolaszerkezet érzékenységébe, aztán az egész elkezd rázkódni, mint a Tacoma-híd. Ez azért elég kellemetlen lenne, nem?
– Vagyis arra kér, hogy az aréna szerkezetének adatai alapján számítsam ki ezt a frekvenciát.
– Ráhibázott – mondta Aqualung. Ezzel legalább sikerül levakarnia a hátáról ezt a majmot. Aqualung őszinte fájdalmára azonban az ezredes alig egy perc múlva már jelentkezett is a válasszal. Rohadt számítógépek. Kiderült, hogy szerencsére a közönség tagjai nem ugrálhatnak olyan gyorsan, hogy veszélyt jelentsenek az arénára. Úgy tűnt, a zene ütősebb bármilyen szernél, de a világ összes amfetaminja se lett volna elég hozzá, hogy a fiatalok kritikus sebességgel pattogjanak.
Aqualung újra Sandrára közelített. A lány már feladta az intim teréért folytatott küzdelmet, és teljesen átadta magát a zenének. Már a fejhallgatóját is levette. Kis túlzással vadállattá változott.
Aqualung kémet váltott.
– Mi az ábra, Sticks?
– Minden frankó. Elképesztő, ami itt van. Aq, hol is vagyok pontosan? Mi ez a hely?
– A tisztáson állsz, haver.
– A tisztás. Még a szó is tetszik. Tisztás.
– Örülök, hogy jól érzed magad. – Aqualung visszavett a közelítésből, hogy jobban átlássa a közönséget. Felmerült egy kis probléma. A felső peremnél fekete sáv képződött, és ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Aqualung felkereste Fennert.
– Fenner, mi újság?
– Basszameg.
– Hogy érzed magad?
– Mintha egy három napos, elcseszett nyaralás után lennék.
– Megpróbálom kicsit felrázni az embereket. Addig tarts ki, cimbora.
Aqualung babrált egy kicsit a kapcsolókkal és elindított néhány alprogramot.
– Mi a gond? – bukkant fel az ezredes.
– Emlékszik még, mit mondtam ezzel kapcsolatban két hete, ezredes?
– Hogy számítsunk arra is, amire nem lehet.
– Na, ez most aktuális.
– Komoly helyzetről van szó?
– Nem, csak az olcsó székeknél terjed a depresszió. Megpróbálom egy kicsit felvidítani az elégedetlenkedőket.
– Úgy látom, nem sok sikerrel.
Aqualung lógva hagyta a megjegyzést, és pár percig a problémával foglalta el magát. – Azt hiszem, az imént új tanulságot szűrtem le.
– És mi lenne az? – érdeklődött az ezredes.
– A fekete szín ragadós. Beáll a tehetetlenség állapota. Ha elterjed egy területen, akkor azokat az embereket lehetetlen feldobni. Az ráadásul csak ront a helyzeten, hogy ezek az aréna szélére szorultak. A küzdőtéren előbb vagy utóbb elkezdenek pogózni, bár szerencsére a szélekhez közeledve egyre kevesebben bunyóznak. Mindenesetre radikális lépésre van szükség.
– Talán egyszerűen csak ki kéne húzni a dugót, ahogy maga is mondta.
– A fekete attól még nem tűnik el. Zene nélkül azoknak az embereknek soha az életben nem lesz jobb kedvük.
– Akkor mit akar csinálni?
– Kifordítom a mintázatot. A peremen lévőket a küzdőtérbe irányítom. Sandrára amúgy is ráférne egy kis pihenő, különben nem fogja bírni a gyűrődést. – Aqualung közben elindította az alprogramot, de a változáshoz időre volt szükség. Egy hirtelen érzelmi váltással talán még nincs gond, minden koncerten lezajlik ilyesmi, de nem akart úgy kockáztatni, hogy a válla fölött ott leskelődik az ezredes.
Várta, hogy bekövetkezzen a változás. A feketéből a peremnél zöld lett, a zöldből a középpontban kék. Sikerült meggyőznie magát, hogy bevált az ötlet, így először észre sem vette az új problémát. Valójában az ezredes mutatott rá.
– Úgy tűnik, a lila túlságosan is domináns lett.
– Mi? A francba. – Az egykori barlang körül most lila foltok kezdtek formálódni. Egyre csak terjedtek, összekapcsolódtak egymással, és átszínezte őket a piros.
– Mintha verekedés tört volna ki.
– Nem csak mintha. – Aqualung a kamerával közelített, és végigsvenkelt a közönségen. A negyvenezer ember már nem csak lelkesedésében tombolt. Aqualung egyelőre nem látta, hogy bárki is megsebesült volna, de sokan már üvöltöttek és menekültek. Ez volt a második tanulság, amit leszűrhetett: a félelemérzet gyorsan terjed.
– Akkor lekapcsolja végre?
– Még valamit kipróbálok, és ha nem válik be, akkor igen. – A kísérlet a huszadik percébe lépett.
– Aqualung, ne kelljen közbeavatkoznom.
– Megígérem, hogy erre nem lesz szükség. Lekapcsoltam a zenét. – Fénycsóva fúródott a színpad közepéből a kupola alsó felébe. A fal valamennyit visszavert belőle a közönségre, a sugár többi részét már az óceán nyelte el. Aqualung bekapcsolta a mikrofonját, és karcos, megviselt hangja betöltötte az aréna minden négyzetcentiméterét.
– Üdvözlöm minden útitársunkat ebben az új, tengermélyi világban. Ma este közösen részt vettünk egy víz alatti túrán, ahol az érzelmek hullámai alaposan próbára tettek mindenkit. Eggyé váltatok a Gépezettel, a Gépezet pedig belenézett a lelketekbe. Az elmúlt néhány percben átéltétek az emberileg megismerhető érzelmek teljes skáláját a lelkesedéstől az elkeseredésig. Néhányan biztos megviseltnek érzik magukat a hánykódástól. A Gépezet szétszedett benneteket, és lehetővé tette, hogy újjáteremtsétek magatokat. Vegyetek pár mély levegőt, aztán csatlakozzatok hozzánk egy egészen más kaland erejéig. A Snake Vendors következik.

A kiadó engedélyével.