Interjú: Michael Mansfield, a túlélő, 2009. augusztus

Négy év kényszerű szünet után idén nyáron megjelent Michael Mansfield legújabb, hatodik könyve, a Túlélők című kötet, ami több szempontból is különlegesnek mondható. Egyrészt, mert öt regény után ezúttal egy novelláskötettel állunk szemben, másrészt pedig… de ennek leleplezését bízzuk a szerzőre.
 
BSZ: Miért is nevezhetjük rendhagyónak ezt a legújabb „gyermeket”?
 
MM: Elsősorban egyfajta visszatekintésként állítottam össze ezt a művet. A lépcsőfokokat szerettem volna benne láttatni. Azokat a lépéseket és állomásokat az elmúlt egy évtizedből, amelyekkel egyre előrébb, vagy feljebb próbáltam kerülni a műfajban. Remélem, sikerült a lépcsőháztól az első emeletig eljutnom (nevet).
 
Másfelől, szeretném leszögezni, hogy nem értek egyet senkivel a szakmában, aki azt mondja, hogy nem kelendőek a novelláskötetek. Ezt a véleményemet szerettem volna nevesíteni ezzel az antológiával.
Harmadrészt pedig, a Túlélők egy kísérlet része; elektronikus könyv, és csak Interneten kapható.  
 
BSZ: Mikor és miért döntött úgy, hogy a hagyományos kiadás helyett ezúttal inkább a digitális könyvkiadást választja?
 
MM: Egy jó baráttal, Nemere Istvánnal vágtunk bele ebbe a kísérletbe, akinek természetesen szintén letölthetőek a könyvei az Adamónál.
Örömmel rábólintottam magam is a kiadó felkérésére, mert ez az ötlet a korszerűsége mellett környezetkímélő megoldás. Zöld aktivistáknak éppenséggel nem mondhatjuk magunkat, sem István, sem én, de mindenesetre elgondolkodtató ez a dolog.
 
A magam részéről, csodálatosnak tartom a papírkiadást és imádni való egy új kötet illata. De a szívem hasad meg a sok kivágott fáért, melyekből a könyv lapjai készülnek. Könyörületes megoldásnak tartom ezt a mostani lehetőséget, mert a kiadást nem a klasszikus nyomdai formában – erdőket gyilkoló módon –, hanem éppenséggel a huszonegyedik századi bölcs takarékosság szempontjából intézzük.
 
Az Egyesült Államokban ennek már hatalmas kultusza van, és maga Stephen King volt az egyik legnagyobb éllovasa a digitális könyvkiadásnak. Hogy itt mennyire lesz kívánatos és népszerű, hamarosan eldől.
 
BSZ: Ha jól láttam, nem csak a Túlélők vásárolható meg digikönyvként. Az összes könyvét elérhetővé tette ilyen formában?
 
MM: Igen. Az első négy könyvemet ajánlottam fel, melyeknek a jogai visszaszálltak rám. A négy éves terminus, ami egy szerződés keretében a kiadó tulajdonába helyezi a műveimet, már lejárt ezekkel kapcsolatban, kivéve a Falánkságot, ami még kapható a boltokban. Az elsőket tehát továbbadtam az Adamo Booksnak próbaképpen, hogy ne itthon porosodjanak.
 
BSZ: Beszéljünk akkor kicsit erről a legifjabb trónigénylőről. Műfaját és stílusát tekintve megmaradt a régi önmagának, vagy esetleg 2009-ben már egy másik Michael Mansfielddel kell megismerkednünk, mint amilyen 2005-ben utoljára felénk intett?
 
MM: Megfogott a kérdéssel. Nyilván a legifjabb trónkövetelő a Túlélők e-könyv és remélem is, hogy trónra ül. De abban a régi Mansfielddel parolázhat a kedves Olvasó. Bár bevallom, mostanában körbe-körbe kacsintgatok, és újabban megragadnak a sci-fi műfajú témák is.
 
Valójában ezen nem kell csodálkozni, mert annak idején éppen az SF indított az írásra, Asimov és Bradbury. Az „álmodj új világot” felfogás számomra mindig egyfajta felfrissülést, kísérletet jelentett.
De természetesen e műfaj testvére, a misztikum – jelzem – örökké megmarad a lelkemben, és ne féljenek azok a Tisztelt Olvasók, akik ezt a témát szerették meg tőlem. Nem hagyom faképnél őket, ígérem. Ha ez megnyugtatja Önöket, elég sok ilyen témájú kéziratom vár még kiadásra. A labda pedig a kiadóknál van.
 
BSZ: Aki már olvasott Öntől legalább egy művet, két dologra figyelhetett fel igazán: az egyik a borzongatás, vérfagyasztás iránti hajlama, a másik az indiánok iránti vonzalma. A Túlélők egyes történeteiben is felbukkannak Amerika őslakosai?
 
MM: Igen, három novellában is felvetődik ez a kultúrkör, ami e mostani gyűjteményt illeti – „A megtorlás erdejé”-ben, a „Mr. Fleischner bizniszé”-ben (ami a Halál túl kevés és a Falánkság főhősének, John Arnoud-nak a visszatérése) és természetesen, a címadó „Túlélők”-ben.
 
Ez utóbbi, amivel két éve díjat is nyertem, egyfajta egyensúlyozás az éppen előbb említet sci-fi és a hagyományos indiánmisztikus stílusom között. Tervem az, hogy kombinálom a jövőben e két témát, és bezörgetek tisztelt Olvasóimhoz egy új műfajjal, ami ötvözi a misztikát és a science-fictiont.
 
BSZ: A magyar írók többsége csuklóból választja a tengerentúlt regénye helyszínéül, hiszen az angolszász környezet mindig is nagy divat volt a szórakoztató irodalomban. Ön viszont, ha jól tudom, nem csupán a képzeletében járt az Államokban. Mesélne kicsit arról, hogy mikor ismerkedett meg az Újvilággal?
 
MM: Hadd vitatkozzam. Nem csuklóból választják az írók. Arról van szó, hogy abban a világban, ami a tengerentúlt képviseli, ahogyan Ön nevezte, mindig is volt valamiféle titokzatosság.
 
Egy akkora ország, mint az amerikai kontinens, a maga színes közösségeivel, minden államban, vagy nagyvárosban más és más jellegzetességgel, lenyűgöző természeti kincseivel és az őstörténetével, igazán jó lehetőség arra, hogy valamiféle borzongatós, vagy újszerű, elképesztő, európai szemnek furcsa hátteret, illetve, helyzetet teremtsen egy műben.
 
Ráadásul, ne felejtsük el, a misztikus műfaj nagyban kötődik a tengerentúlhoz és amerikai vagy angolszász írók kezdeményezéseinek köszönhető. Poe sem magyar volt, vagy lengyel, esetleg német; Lovecraft sem, Irwing sem; Stephen King, vagy Koontz sem az.
 
Miért is ne tisztelegjünk a tengerentúliak előtt? Miért is ne kövessük azokat, akik ösvényt vágtak a rengetegben és megmutattak nekünk néhány jó szellemi rejtekhelyet, amiről érdemes „képeket festeni”?
Megvetem az irodalmi sznobokat, aki lehurrogják a jó helyszíneket, és témákat, mert méltóságon aluli számukra a működő módszer. Az irigység palántái ők…
 
De azt azért elmondanám, hogy ettől függetlenül Európába is szívesen helyezem a történeteimet. Egyik kiadott könyvem – a Pad – Londonban játszódik, és több kéziratom, ami éppen kiadásra vár, szintén angliai helyszínnel bír.
És még az is lehet, hogy majd egyre beljebb jövök Európába a történeteimmel.
 
BSZ: Mégis az indiánok iránti vonzalma és tisztelete felől faggatnám egy kicsit. Elárulná, hogy mikor és miképp kezdődött ez a különös „szerelem”?
 
MM: Szerettem a Winnetou-t és Cooper csodálatos regényfolyamát, sőt, sok hiteles indián életrajzi művet olvastam (pl., Sánta Őz, Geronimo valós történetét is), mint az olyan kölyök, aki álmodozott és tovább szeretett volna látni a grund focikapuinál.
 
Később tiszteltem Cseh Tamást, aki meghonosította a bakonyi indiánosdit, ami egyfajta kulturális játékot képviselt itthon. Itt álljon egy pillanatig emlékezés és tisztelet az ő életművének és nevének…
 
De nemcsak ez határozta meg az irányultságomat. Minden tiszteletem azoké, akik a Földet nem kiszipolyozni akarják, hanem tisztességgel és arányossággal próbálnak élni. Akik a jövőt is látni akarják, nem csak a jelent. Akik a tisztelet nyelvén beszélnek.
Az európai vagy amerikai nagyvárosi ember az utolsó a ranglistán, aki szóba jöhet, mint a Földbolygó kímélője.
 
De ugyanezen a listán az én hitem szerint mindenképpen az az őslakos áll az élen – és ne nevezzük indiánnak, hanem inkább helyesen amerikai őslakosnak –, aki csak nyomós okkal dönt ki egy fát, és öl meg egy állatot.
És aki ezek után még arra is képes, hogy bocsánatot kérjen az állat lelkétől, hiszen azért volt kénytelen elejteni, mert éppenséggel az egész családja éhes volt. Azt hiszem, ez az ember a Föld gyermeke, és nem azok, akik gátlástalanul és felelőtlenül tönkre teszik ezt a csodálatos bolygót, amit ajándékba kaptunk.
 
BSZ: A magyar olvasók nagy többsége még nem találkozott a digitális könyvvásárlás lehetőségével. Kérem, avassa be őket Ön, mesélje el, mi az előnye az ilyen formában megjelenő irodalomnak, és egy tapasztalatlan érdeklődő miképpen juthat hozzá pl. a Túlélőkhöz.
 
MM: Az előbb éppen arról beszéltem, hogy az amerikai őslakos megkíméli a természetet. Én sem gondolkodom másképpen. Akik ismernek, tudják, milyen örömmel töltöm időmet a hegyekben.
Sajnálatos módon, erdőket, vadonokat látok kiirtani ma, Magyarországon is, pedig igazán nem vagyunk bővében a tiszta levegő e forrásának. Sajnálom őket, minden egyes fát, hiszen apáinkkal, nagyapáinkkal egyidős élőlények ők!
 
Ha rajtam áll, és a könyveim kiadásán, szeretném megkímélni az életüket, hadd magasodjanak és lássanak el bennünket oxigénnel. Nyilván lesznek papír alapú köteteim is, de azokat is igyekszem újra felhasznált anyagból kiadatni.
 
A letöltés technikájáról pedig hadd ne én beszéljek. A honlapomon található Adamo Books-ra kattintva minden letöltési lépést megismerhet a kedves érdeklődő. Nem nehéz ez egy olyan világban, ahol ekkora előnyei vannak a számítástechnikának és az Internetnek.
 
BSZ: Michael Mansfield tehát újra itt van, méghozzá teljes valójában, harcra készen. Úgy is mondhatnánk, túlélte ezt a csöndesebb négy évet, de közben nyilván nem lankadt a munkakedve sem. Mire készül a közeljövőben, illetve mire készülhetnek Öntől az olvasók?
 
MM: Nézze, éppenséggel az elmúlt négy évben sem hallgattam, még csak csendesebb sem voltam. Új ösvényeket vágtam.
Megjelentek novelláim, kisregényeim különböző kötetekben. 2008 tavaszán, az Avana Egyesület Zsoldos Péter-díjasokat bemutató kiadványában – az Új Galaxisban – Nemere Istvánnal együtt szerepeltem egy írással, aki ebben a kötetben az utódjának nevezett meg.
 
Továbbá, ne felejtse el a Tinta-Klubot, ami valóban elvont a saját munkásságomtól, mert hittem a közösség erejében. Egy ideig tényleg nem a magányos író Mansfield voltam, hanem Mansfield, a Tinta-Klub vezetője, közösségi ember.
Így aztán elsődleges feladatom akkoriban az volt, hogy a TK íróinak kiadványát, a Pirkadatra várva misztikus novellás kötetet „megszüljük”, ami végül sikerült is. És abban egy kisregénnyel voltam jelen, ami éppenséggel a kötet leghosszabb darabja, szinte önálló mű.
 
Tehát sohasem hallgattam, bár néha tévútra téved az ember, mert hisz az összefogásban. Azt hiszem, az elmúlt egy-két évben rájöttem, ma, Magyarországon sem irodalmi körökben, sem egyéb módon nem létezik önzetlen ölelő erő. Csak az érdekek.
 
De mindig is hívő lélek voltam, és akivel érdemes együtt dolgozni a továbbiakban, az minden bizonnyal számíthat rám és a Tinta-Klubra, ami – ha át is alakult – természetesen folytatja munkáját.
Ugyanakkor egyéni alkotóként nagy súlyt fogok fektetni arra is, hogy kalandozzak egy kicsit a műfajok között, netán megkevergessem a nagy szórakoztató-irodalmi kondért, hátha sajátos ízek is kijönnek ebből.
 
BSZ: Az elmondottak alapján úgy hiszem, Michael Mansfield egy újabb korszakba lépett. Engedje hát meg, hogy sok sikert kívánjak további munkásságához! Így a végére még annyit szeretnék kérni, üzenjen valamit olvasóinak, azaz nekünk.
 
MM: Minden kedves Olvasómnak azt kívánom, amit magamnak is: ha nehéz időket élünk is meg, ne csorbuljon az a fajta lelki finomság bennünk, ami olvasóvá, a művészetek iránt fogékonnyá és érzékennyé tesz bennünket.
Az igazi ember finom lény, dacára a kőbaltának és az atomrakétának. Az igazi ember nem pusztít, hanem tanul, olvas és önképez, fejlődik. Én ezt kívánom mindenkinek. Sőt, kérem is erre Önöket, kedves Mindnyájukat.
 
BSZ: Köszönöm az interjút!
 
E-KÖNYV – HOGY MEGÍMÉLJÜK A FÁKAT! – mozgalom
 
A Túlélők című kötet letöltési címe: www.adamobooks.info
Michael Mansfield honlapja: www.michaelmansfield.hu