Főkép Úgy gondolom, a Csodaidők az utóbbi évek egyik legizgalmasabb jelensége a magyar underground (vagyis magas irodalmi- illetve hivatalos támogatást élvező körökben nem elismert) irodalomban.
Jelenség, mert nem „csak” maguk a regények izgalmasak, de az is, aki írja őket, és az is, ahogy a kiadása alakul.
 
Merthogy a négy részesre tervezett sorozatból az első kettőt még a Harry Potter magyar kiadója, az Animus hozta ki (úgy, hogy sem elsőkötetes szerzőt, sem magyar írót nem adtak ki korábban!), ám nem tudták felvállalni a továbbiakat is.
 
Görgey Etelka (ez az írónő valódi neve) végigjárt számos kiadót, ám végül arra jutott egy barátjával, hogy a legjobb megoldás a magánkiadás, feltéve, ha az olvasók hajlandóak megelőlegezni nekik egy bizonyos összeget.
És az olvasók, akik már eddig is tanúbizonyságát tették annak, hogy nekik tényleg fontos a Csodaidők, már elővételben csaknem annyi könyvet vettek, hogy kijöjjön a nullszaldó!
 
Nyugaton nem szokatlan az ilyesmi, az internetes letöltések által sokkal jobban sújtott zenei világban olyan, nagy nevű zenekarok is így adják ki lemezeiket, mint például a legendás brit progresszív rock csapat, a Marillion.
 
És mivel a nyomtatott irodalmat is veszélyezteti a technika fejlődése, nem beszélve a hazai nagykereskedők jobbára értelmetlen és az egész szakmának meg az egyszeri olvasónak is csak ártó vetélkedéséről, meg a kiadóktól levett iszonyatosan magas árrésekről, elképzelhetőnek tartom, hogy ez a megoldás lehet a jövő egyik útja.
 
Igaz, ahhoz olyan író és olyan könyvek kellenek, mint amilyen Eta és a Csodaidők. (Aki a kiadás körülményeiről szeretne többet megtudni, nézze meg a hivatalos honlapot, illetve ezt az interjút.)
 
Az írónőről röviden csak annyit, hogy civilben Pálfán (egy kis tolnai faluban) református lelkész, teológus. Van férje és van gyereke is, és olyan hite meg elvei, amik a mai világban ritkán tapasztalt tartást adnak mind személyének, mind írásainak.
A legkevésbé sem celeb-alkat, ám valóban érdekes egyéniség, aki szoros kapcsolatot tart fenn az olvasóival.
 
A Csodaidők maga pedig egy családregény, ami a 3900-as évekbeli távoli jövőben játszódik. Ám itt nem a sci-fi elemek vannak előtérben, legalábbis nem a technikai vonal.
Az egész sorozat alapját az adja, hogy egykor egy nagy csoportnyi ember eltűnt a világűrben, s míg évszázadokkal vagy évezredekkel később újra találkoztak a földi civilizációval, kultúrájuk, nyelvük, vallásuk óriási változáson ment keresztül.
 
Emberek maradtak, ám olyan sajátos és erőteljes rendszert építettek ki mindennapi életükben, ami messze emelkedettebb, összetartóbb, vallásosabb, de egyúttal bizonyos értelemben merevebb, szigorúbb is a miénknél (aminek egyenes ági folytatását jelenti a regényben külsősnek nevezett népek kultúrája).
 
A két eltérő kultúra közti konfliktus már az első kötetben (Az ogfák vöröse) megkezdődött, a Kiszakadtak című másodikban a főszereplők családjában visz végre borzalmas pusztítást, a harmadikban pedig már szerte az ember lakta világegyetemben háború dúl.
 
Továbbra is a három főszereplő között váltakoznak a fejezetek, és itt válik igazán nyilvánvalóvá, miért is emblematikus figurák ők.
 
Judy árvaházban nőtt fel, mígnem kiderült, ő a nagy hatalmú Raas család neves sarjának, a Kaven-en belül (tehát a „belsős” világban) hatalmas befolyással bíró politikusnak és vallási vezetőnek, Giin-nek a lánya.
 
Judy unokatestvére, Yaan viszont kiszakadt, elhagyta családját, és a külsős világban lett kiváló katonai vezető, akinek csillaga a háborús időkben egyre emelkedik, miközben sajátjai ellen kell felvennie a harcot.
 
Közülük Giin és Yaan óriási hatással van a világban zajló eseményekre, míg Judy karakterén keresztül mindezeknek az átlagember életében lecsapódó hatásait mutatja be a regény (bár ő is hozzáteszi a magáét a történelem fordulataihoz).
 
Cselekmény szempontjából ez a harmadik kötet leginkább bonyolításnak tűnik. Az a rengeteg szál, ami az első két részben elindult, itt sokszor nehezen követhetően gubancolódik össze, és néha, a különféle terrorakcióknál, gyilkosságoknál olyan érzésem van, hogy az írónő úgy old meg ezt-azt, ahogy Nagy Sándor a gordiuszi csomót.
Bár a végére tartogat meglepetéseket, pusztán a sztorit nézve ez a könyv az, amiben minden korábbi részlet felforr, és aztán mindenki megeheti, amit megfőzött…
 
Kb. olyan sötét és fenyegető, mint a Csillagok háborújából a Birodalom visszavág (amihez egyébként épp úgy semmi köze, mint a Gyűrűk Urához vagy a Potter szériához). De biztos vagyok benne, hogy a tavaszra remélt befejező kötetben mindenre fény derül.
 
Mindezt persze lehet, hogy csak azért érzem így, mert a memóriám nem elég jó, és képtelen vagyok egy évvel a második rész olvasása után minden névre, apró momentumra és eseményre emlékezni.
Komolyan, lassan jól jönne egy áttekintő aloldal a Csodaidők honlapjára, ahol az egyes részek eseményeit felsorolják. Lehet, hogy az Idővonal menüpont ez volna, de az regisztrálás után sem elérhető…
 
A másik, amivel gondom van, az az, hogy annyira kevés a leírás. Ez már a harmadik vaskos kötet, amiben minden mondatra oda kell figyelni, mert előbb-utóbb kiderül, hogy mi volt az az apróság, amit a teljes egész történethez hozzátett, de hogy ki hogy néz ki, arról alig kapunk információt, pedig hát például Judy a sztori elején 11 éves volt, most meg már felnőtt nő.
 
Viszont más tekintetben nagyon is átjönnek a korral és megélt élményekkel járó változások, és épp ez a Csodaidők legnagyobb erőssége: a jellemek és azok fejlődésének ábrázolása. Hol van már Yaan attól az elkényeztetett, hajmeresztően buta döntéseket hozó ifjonctól, akit az olvasónak néha kedve lett volna megrázni amúgy emberesen, hogy térjen már észhez?!
 
Sőt, bizonyos szempontból ő a legizgalmasabb karakter: ahogy szembesül cselekedeteinek, múltbéli tévedéseinek hatásaival (amik sokszor bizony mérhetetlenül iszonyatosabbak, mint amit ő valaha is akart), ahogy megtapasztalja a háború borzalmait, és saját körében is tragédiák érik, úgy válik egyre emberségesebb, egyre inkább a kaveni elveket követő hadvezérré, még akkor is, ha ezzel sajátjait illetve a pályáját is veszélybe sodorja.
 
Nemes ellenféllé lesz, míg azok, akikkel együtt harcol, céljukért (ami ugye a világegyetem egy birodalommá kovácsolása) jobbára bármire képesek, legyenek bár körmönfont politikusok vagy nagy hatalmú, véres kezű hadurak.
 
Giin javarészt marad, aki volt, akkor is a Kavenért harcol, ha az ki akarja vetni magából. Bár annyit azért elárulhatok, hogy ebben a regényben végre a Kaven konzervatív, minden erőszakot elvető vezetői is felfogják, hogy kénytelenek felvenni a harcot a külsős kormány ellen, akik már-már úgy irtják a fajtájukat, hogy ha módszereikben nem is, hatékonyságukban a II. világháború zsidóüldözéseit idézik…
 
Giinnél inkább az jelent változást, hogy olyan helyzetekbe kerül, amikre bölcs mazdraként sem érzi felkészülve magát, úgy személyes, mint politikai szinten.
 
Judy pedig, aki túlélte a második rész végi mészárlást, időközben kitanulta az orvosi szakmát, és hamarosan a front azon oldalán találja magát katonai orvosként, ahol ha kiderül, ki is ő, vagy azon nyomban kivégzik, vagy vele fogják zsarolni Giint...
 
De rajtuk kívül mások is fontos szerepet játszanak az események forgatagában, és a könyv alcíme (Árulás) épp eléggé beszédes... És ezen további szereplők java sem sablonos vagy elnagyolt.
 
Mindeközben apró adagokban a kaveni bölcsességet is adagolja Raana Raas, s egy pillanatig sem vitás, hogy ez az ő saját elveinek tükröződése, de a kijegyzetelni, idézni való mondatok mellett legalább ennyire fontos számos szereplő becsületessége, tartása, emberségessége.
 
Mert végeredményben a minden nehézség és tragédia ellenében való emberi helytállás és kitartás a Csodaidők valódi főszereplője, s ennek ábrázolása mellőz minden pátoszt.
Sőt, sokszor annyi bajt és szenvedést zúdít Eta a Raas család tagjainak és a többi pozitívabb figura nyakába, hogy az már túlzásnak is tűnik (pedig végül is csak arról van szó, hogy ilyen az élet).
 
Ilyen szempontból sokkal inkább hasonlítanak ezek a regények a nagy ókori, illetve shakespeare-i tragédiákra, netán a Biblia számos történetére, mint bármely sci-fire.
 
Épp ez az emberközpontúság az, ami miatt nem illik a Csodaidők a sci-fi skatulyába: míg a legtöbb science fiction mű a jelen problémáit elsősorban technikai illetve történelmi szempontok szerint vetíti ki a jövőbe (és próbál rájuk esetleg megoldást találni), addig Eta főleg arra koncentrál, hogy miként lehet a nehézségek közepette embernek maradni, akként helytállni.
 
És ehhez mérve szinte még az is mellékes, hogy a kaveni közösségek milyen másként fejlődtek az évezredek alatt, illetve hogy a külsősök világa mennyire hasonlít a mi nyugati civilizációnkéra.
 
Nehéz olvasmány a Csodaidők, a legapróbb részletekig kidolgozott, bonyolult történet, a sokszor szikár, mosolytalan stílus, az immáron 1200 oldalra rúgó hossz miatt is, s leginkább a tartalom súlya miatt.
De épp az teszi értékessé, hogy tényleg van mondanivalója, tényleg adhat valamit az embernek, aki úgy érzi, nehéz időkben él, és nem tudja, mi lenne a jó út.

Kapcsolódó írás:
Interjú Görgey Etelkával, azaz Raana Raas-szal, a Csodaidők sorozat írójával, 2008. július