Főkép

A kezdetek

Ez a történet az emlékezetről szól. És mindenki emlékszik arra, hogy…
…a Korongvilág Halála sajátos körülmények között egyszer megmentett egy leánycsecsemőt, akit haza is vitt magával dimenziók közti otthonába. Hagyta, hogy a lány betöltse a tizenhatot, mert úgy gondolta, hogy az idősebb gyermekekkel sokkal könnyebben el lehet boldogulni, mint a fiatalabbakkal – ami egyébként nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy még a halhatatlan antropomorfikus megtestesüléseknek is lehetnek haláli nagy tévedéseik…
…később a Halál felfogadott egy Mortimer nevű inast, akit Mortnak szólítottak. Mort és Ysabell az első pillanattól fogva ki nem állhatták egymást, és mindenki tudja, mit jelent ez hosszú távon. A Kaszás helyettesének szerepében Mort csúfos kudarcot vallott, és olyan problémákat okozott, amelyek a valóság egyensúlyvesztéséhez, és a Halállal vívott párbajhoz vezettek. Amit a Halál inasa elveszített…
…a maga kifürkészhetetlen okainál fogva a Halál megkegyelmezett Mortnak, és Ysabellel együtt visszaküldte a világba.
Senki nem tudja, mi keltette fel a Halál tevőleges érdeklődését az emberi lények iránt, akikkel oly régóta dolgozott. Valószínűleg puszta kíváncsiságról volt szó. Még a leghatékonyabb patkányirtó is érdeklődni kezd előbb-utóbb a patkányok iránt. Figyelni kezdi, hogy élnek és halnak, és még az is előfordulhat, hogy feljegyzi a patkánylét viszontagságainak legapróbb részleteit is, noha ő maga soha nem fogja megtapasztalni, milyen a labirintusban rohangálni.
De ha igaz, hogy a megfi gyelés ténye megváltoztatja a megfigyelés tárgyát, akkor ez még fokozottabban érvényes a megfigyelőre.
Mort és Ysabell összeházasodtak.
Született egy gyermekük.

Ez a könyv ezenkívül a szexről, a drogokról és a kövekről elnevezett zenéről is szól.
Vagyis hát…
…háromból egy, az nem is rossz arány.
Ami azt illeti, nem is jobb harminchárom százaléknál, de végeredményben megteszi.

Hol fejezzük be?
Hideg az éjszaka, esik a hó. Egy kocsi, lovak nélkül, áttöri a roskatag, semmi védelmet nem nyújtó védőkorlátot, és a mélybe zuhan. Egyetlenegy kiálló sziklapárkányhoz sem ér hozzá hosszú útján, ami a kiszáradt folyómederben végződik, ahol a kocsi szilánkokra robban.

Miss Kaska idegesen megzörgette a papírokat.
Itt van egy a hatéves leánygyermektől:
Mit Csináltam A Nyáron: Aszt csináltam a nyáron hogy a nagyapámnál voltam neki van egy nagy fehér lova és csupa Fekete a kertje. Tojást ettünk és Sültkrumplit.

Majd a kocsi lámpájának olaja is lángra lobban, és újabb robbanás következik be, amiből kigurul – mert a szabály az tragédia esetén is szabály – egy égő kerék.

És egy másik papír, egy rajz a leány hétéves korából. Minden fekete rajta. Miss Kaska ingerülten szipákolt. Nem arról volt szó, hogy a leánynak csak fekete zsírkréta állt volna rendelkezésére. Az Ifjú Hölgyek Kvirmi Leánykollégiuma messze földön híres arról, hogy csúcsminőségű zsírkrétát tart, az összes létező színben.

És akkor, miután az utolsó parázs is felpislákol, majd kialszik, eljő a csend.
És a megfigyelő.
Aki megfordul, és odaszól valakinek a sötétben:
Igen. Tehettem volna valamit.
Majd ellovagol.

Miss Kaska ismét megzörgette a papírokat. Szétszórt volt és ideges, mint mindenki, aki hosszabb időt töltött a leány közelében. A papíroktól az igazgatónő általában jobban érezte magát. A papírok kiszámíthatóbbak voltak.
És akkor ott volt az az ügy a… balesettel.
Miss Kaskának nem először kellett ilyen jellegű hírt közölnie. Ha az ember egy nagy kollégium igazgatója, óhatatlanul előfordul az ilyesmi. Sok lánynak utaznak külföldre a szülei ilyen vagy olyan okból, és időnként olyan okról van szó, ami bár gazdag jutalommal kecsegtet, jelentősen megnöveli a rosszindulatú személyekkel való találkozás esélyét.
Az igazgatónő tudta kezelni az ilyesfajta dolgokat. Az ilyesmi fájdalmas, de megvan a maga lefutása. Először jönnek a megdöbbenés és a könnyek, utána meg, hát, egyszer csak elmúlik az egész. Az embereknek megvannak az eszközeik arra, hogy túltegyék magukat az ilyesmin. A fejükben ott van ennek a dolognak a forgatókönyve. Az élet megy tovább.
De ez a gyermek csak ült ott. Az udvariassága hozta a frászt Miss Kaskára; aki nem volt minden érzéstől mentes, annak ellenére, hogy életét az oktatás tüzében aszalódva töltötte. Ám lelkiismeretes lévén, s mivel mindig aggályosan igyekezett tartani magát a megfelelő eljáráshoz, azt gondolta, tudja, mi a menete az ilyesfajta eseményeknek. Ezért kissé bosszantotta, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy illene.
– Ööö… ha szeretnél egyedül maradni, hogy kisírhasd magad… – indítványozta, hátha ezzel minden visszatér a rendes kerékvágásba.
– Az segítene? – kérdezte Zsuzsa.
Miss Kaskán segített volna. Ám így csak annyit tudott kinyögni: – Nem vagyok benne biztos, de talán nem értetted meg teljesen, amit mondtam.
A gyermek úgy meredt a plafonra, mintha egy bonyolult algebrafeladatot kapott volna, majd kijelentette: – Szerintem meg fogom.
Olyan volt, mintha már előre tudta volna, és valamiképpen túl is tette volna magát az egészen. Az igazgatónő megkérte a tanárokat, hogy figyeljenek oda Zsuzsára. A tanárok azt felelték, hogy az nem lesz könnyű, mert…
Visszafogott kopogtatás hangzott fel a szoba ajtaján, mintha a túlsó oldalt álló illető szívesebben vette volna, ha nem hallják meg. Miss Kaska visszatért a jelenbe.
– Szabad – mondta.
Az ajtó kitárult.
Zsuzsa mindig nagyon halkan mozgott. Ezt minden tanár megemlítette. Kiborító, mondták. Mindig ott terem az ember orra előtt, amikor az a legkevésbé sem számítana rá.
– Ó, Zsuzsa – köszönt az igazgatónő, és feszes kis mosoly szaladt át az arcán, akár ideges kullancs egy aggodalmaskodó birkán. – Foglalj helyet!
– Köszönöm, Miss Kaska.
Az igazgatónő megsuhogtatta a papírokat.
–Zsuzsa…
– Igen, Miss Kaska?
– Sajnálattal értesültem róla, hogy megint elmulasztottál megjelenni néhány órán.
–Nem értem, Miss Kaska.
Az igazgatónő előrehajolt. Kicsit haragudott magára, de… volt valami mélyen ellenszenves ebben a gyermekben. Jegyek szempontjából persze brillírozott az érdeklődési körébe eső tárgyak terén, de ennyi; ugyanúgy volt briliáns, mint egy gyémánt, vagyis csupa él és hidegség jellemezte.
–Már megint… azt csináltad? Megígérted, hogy abbahagyod azt a butaságot.
–Tessék, Miss Kaska?
–Már megint láthatatlanná változtál, ugye?
Zsuzsa elpirult. Miss Kaska is, csak ő sokkal visszafogottabb rózsaszínnel. Mármint, gondolta, ez nevetséges. Ellentmond a józan észnek. Ez… jaj, ne…
Elfordult, és lehunyta a szemét.
– Igen, Miss Kaska? – szólalt meg a leány, közvetlenül azelőtt, hogy az igazgatónő azt mondta volna, Zsuzsa.
Miss Kaskán végigfutott a hideg. Ezt is említették a tanárok. Zsuzsa időnként már azelőtt kimondja a választ, mielőtt elhangzana a kérdés…
Az igazgatónő kihúzta magát.
–Még mindig ott ülsz, igaz?
–Természetesen, Miss Kaska.
Nevetséges.
Nem láthatatlan, magyarázta magának. Csak eltereli magáról a figyelmet. Ő… ki is…
Az igazgatónő összeszedte magát. Írt magának egy kis emlékeztetőt pont erre az esetre, és a cetli ott is volt az aktán.
Elolvasta.
Sto Heliti Zsuzsival beszélgetsz. Próbálj meg nem megfeledkezni róla!
–Zsuzsa? – kockáztatta meg.
– Igen, Miss Kaska?
Ha az igazgatónő összpontosított, Zsuzsa ott ült előtte. Ha nagyon figyelt, még a leány hangját is hallotta. Csak azt az erőteljes meggyőződést kellett legyőznie magában, hogy egyedül van.
–Attól tartok, hogy Miss Csököny és Miss Nyalka panaszt tettek – sikerült kinyögnie.
– Én mindig jelen vagyok az órákon, Miss Kaska.
– Ezt el is hiszem. Miss Vamzer és Miss Toporz azt mondják, hogy mindig látnak. – Ez a téma meglehetősen nagy vitát váltott ki a tanáriban.
– Ez azért van, mert a logikát és a matematikát szereted, a nyelvtant és a történelmet pedig nem?
Az igazgatónő összpontosítani próbált. A gyermek biztosan nem hagyta el a szobát. Ha nagyon megerőltette az elméjét, akkor mintha hallotta volna, hogy egy távoli hang azt
mondja, „nem tudom, Miss Kaska”.
–Zsuzsa, tényleg nincs annál idegesítőbb, mint amikor…
Az igazgatónő elhallgatott. Körbenézett a szobában, majd rápillantott az előtte lévő papírok tetejére tűzött cetlire. Elolvasta, egy másodpercre mintha zavarba jött volna, majd összegyűrte a papírdarabot, és a szemetesbe dobta. Megfogott egy tollat, és miután egy pillanatig a semmibe meredt, ismét az iskola költségvetésének szentelte minden figyelmét.
Zsuzsa udvariasan várt még egy kicsit, majd felkelt, és a lehető legcsendesebben távozott.

Bizonyos dolgoknak más dolgok előtt kell megtörténniük. Az istenek tényleg játszanak az emberek sorsával. De először ki kell rakniuk a játék összes elemét az asztalra, és mindent fel kell túrniuk a dobókockáért.
Llámnednim kicsi, hegyes-völgyes országában esett az eső. Llámnednimben mindig esett. Az eső volt az ország első számú exportterméke. Egész esőbányái voltak.
Imp, a bárd az örökzöldek alatt üldögélt, de inkább csak megszokásból, mint annak reményében, hogy azok majd megvédik az esőtől. A víz végigcsöpögött a tűleveleken, és patakokban egyesült az ágakon, úgyhogy a fák inkább esőgyűjtőként üzemeltek. Időnként nagy esőgöröngyök zuttyantak Imp fejére.
Tizennyolc éves volt, rendkívül tehetséges, és pillanatnyilag haragban volt a világgal.
Felhangolta a hárfáját – a gyönyörű, új hárfáját –, és nézte ez esőt, amelynek cseppjei könnyeivel elkeveredve gurultak végig az arcán.
Az istenek szeretik az ilyen embereket.
Azt mondják, hogy akire az istenek le akarnak sújtani, azt először felbosszantják. Igazából akire az istenek le akarnak sújtani, annak a kezébe nyomnak valamit, ami leginkább a rajzfi lmekből ismerős égő kanócú kis hengerre emlékeztet. Úgy sokkal szórakoztatóbb, és hamarabb is végeznek.
Zsuzsa a fertőtlenítőillatú folyosókon bóklászott. Nem igazán aggasztotta, hogy mit fog az igazgatónő gondolni. Úgy általában nem aggasztotta túlságosan, hogy mit gondolnak az emberek. Nem tudta, miért feledkeznek meg róla, ha úgy akarja, de utána mindig zavarba jöttek, amennyiben felmerült a téma.
Egyes tanárok szinte észre sem vették soha. És ez jól is volt így. Általában vitt magával könyvet az órára, és békésen olvasgatott, mialatt Kleccs főbb exporttermékei történtek más emberekkel.

Kétségkívül kivételesen szép hárfa volt. Nagyon ritkán a kézműveseknek sikerül úgy eltalálniuk valamit, hogy el sem lehet képzelni, miképp lehetne azon a tárgyon bármit is javítani. A hárfa alkotója sem bajlódott a díszítéssel. Azzal csak megszentségtelenítette volna a hangszert.
Ráadásul új is volt, ami Llámnednimben fölöttébb szokatlan. Arrafelé a legtöbb hárfa régi volt. Nem tudtak tönkremenni. Néha új keret kellett nekik, vagy új oszlop, vagy új húrok – de maga a hárfa a régi maradt. Az öreg bárdok azt mondogatták, hogy a korral csak jobbak lesznek, bár az öregemberek a tényektől függetlenül hajlamosak mindenre ezt mondani.
Imp megpendített egy húrt. A hang a levegőben rezgett, majd elhalt. A hárfa vadonatúj volt, de már most úgy szólt, akár egy harang. Hogy milyen lesz száz év múlva, azt el sem lehetett képzelni.
Az apja azt mondta, hogy tűzrevaló, hogy a jövő a kövekben van megírva, nem a hangjegyekben. És ez csak az első két mondata volt.
Azután Imp mondott dolgokat, majd az apja mondott dolgokat, és a világ egyszerre csak vett egy gyökeres, utálatos fordulatot, mert a dolgokat nem lehetett már visszaszívni.
Imp azt süvöltötte: – Te nem is tudsz semmit! Csak egy ostoba vénember vagy! De nekem a zene az életem! És nemsokára egy szép napon mindenki azt mondja majd, hogy én vagyok a legnagyobb zenész a világon!
Ostoba szavak. Mintha egy bárdot valaha is érdekelne bárki más véleménye, leszámítva a többi bárdét, akik az egész életüket a zenehallgatás tudományának elsajátításával töltik.
De ennek ellenére kimondta. És ha az ember elég szenvedélyesen mond ilyesmit, és az istenek éppen unatkoznak, néha az univerzum más fordulatot vesz az efféle szavaktól. A szavaknak mindig is hatalmukban állt megváltoztatni a világot.
Az ember óvatosan kívánjon bármit is. Sosem lehet tudni, ki fogja meghallani.
Vagy mi, ha már itt tartunk.
Mert esetleg előfordulhat, hogy valami csak sodródik az univerzumokon keresztül, és ha egy tökéletlen személy a megfelelő pillanatban mond pár tökéletes szót, akkor esetleg ez a valami letér a pályájáról…

Messze Ankh-Morpork nyüzsgő metropoliszában röviden felszikrázott egy amúgy üres fal, majd…
…megjelent egy bolt. Egy régi hangszerbolt. Senki észre sem vette, hogy megjelenik. Amint ott termett, már mindig is ott volt.

A Halál a semmibe meredt, az állkapocscsontja a kezében nyugodott.
Albert nagyon óvatosan közelített hozzá.
Merengősebb kedvében – márpedig ezúttal ez a helyzet állt fenn – gyakran eltöprengett a Halál, hogy a szolgája miért mindig ugyanazon az útvonalon közelíti meg.
Mármint gondolta, egy ekkora szobában…
…az „ekkora” ebben az esetben végtelenül nagyot jelentett, vagy legalábbis a végtelent megközelítő méretűt. Valójában olyan egy mérföld hosszút. Az nagy szobának számít,
a végtelent meg amúgy sem lehet észrevenni.
A Halál eléggé találomra teremtette a dolgokat, amikor elkészítette a házat. Mivel az időt és a teret olyan dolgoknak tartotta, amelyeket uralni kell, nem pedig engedelmeskedni nekik. A méretekkel így egy kicsit túlságosan nagyvonalúan bánt. Például elmulasztotta a szoba külsejét nagyobbra csinálni, mint a belsejét. És a kerttel is ugyanez volt a helyzet. Amikor kezdett egy kicsit több érdeklődést tanúsítani az ilyesmi iránt, ráébredt, milyen lényeges szerepet játszanak az emberek világában a színek olyan dolgok esetében, mint például a rózsák. Ő viszont csak feketéket készített belőlük. Szerette a feketét. Ment mindenhez. És előbb vagy utóbb minden azzal ment el.
Azok az emberek, akiket közelebbről ismert – és akadt egy-kettő – furcsán reagálták le a szobái lehetetlen méretét: egyszerűen nem vettek róla tudomást.
Vegyük például Albertet. A nagy ajtó kinyílt, és a komornyik, óvatosan egyensúlyozva egy csészét és egy csészealjat, belépett rajta…
…egy pillanattal később pedig már a szoba közepén állt, egy viszonylag kis szőnyeg szélénél, ami a Halál íróasztalát vette körül. A Halál akkor hagyta abba a töprengést azon, hogy miképp győzte le Albert a köztes távolságot, amikor ráébredt, hogy a szolgája számára az a köztes távolság nem létezik…
–Hoztam egy kis kamillateát, uram – szólt Albert.
Hmm?
–Uram?
Bocsánat. Elgondolkoztam. Mit is mondtál?
– Parancsol egy kis kamillát?
Azt hittem, az egy szappanféleség.
– Szappanba is lehet tenni, meg teába is, uram – felelte a komornyik. Aggódott. Mindig aggódni kezdett, amikor a Halál elgondolkozott a dolgokon. Az ő szakmájában nem praktikus, ha valaki sokat gondolkozik dolgokon. Ráadásul nem is csinálta túl jól.
Milyen praktikus. Tisztít kívül-belül.
A Halál megint a tenyerébe ejtette az állát.
– Uram? – szólalt meg Albert kis idő múlva.
Hmm?
– Ki fog hűlni, ha nem issza meg.
Albert…
– Igen, uram?
Azon töprengek…
–Uram?
Hogy mire ez az egész? De tényleg? Ha úgy igazán belegondolunk?
– Ó. Ööö. Meg nem tudnám mondani, uram.
Nem én akartam ezt, Albert. Te is tudod. Most már értem, mire gondolt. Nem csak a térdemmel kapcsolatban.
– Kicsoda, uram?
Nem érkezett válasz.
Albert visszanézett, amikor odaért az ajtóhoz. A Halál megint a semmibe meredt. Senki nem tudott úgy meredni, mint ő.

Az, hogy őt nem látták, nem jelentett túl nagy gondot. Zsuzsát sokkal jobban aggasztották azok a dolgok, amelyeket ő nem volt képes nem meglátni.
Ott voltak például az álmok. Amelyekről persze tudta, hogy a modern elméletek szerint pusztán olyan képek, amiket az agy a nap eseményeinek rendszerezése során dob fel. De sokkal nyugodtabb lett volna, ha a nap eseményei között tényleg szerepelt volna némi repülés nagy, fehér lovakon, hatalmas szobák és rengeteg koponya.
Másfelől ezek legalább csak álmok voltak. Viszont egyéb dolgokat is látott. Például soha senkinek nem említette azt a furcsa nőt a hálóteremben aznap éjjel, amikor Snell Rebeka egy fogat tett a párnája alá. Zsuzsa látta, ahogy a nő bejött a nyitott ablakon, és megállt az ágy mellett. Egy kicsit úgy nézett ki, mint egy tehenészlány, és egyáltalán nem volt ijesztő, annak ellenére, hogy keresztülsétált a bútorokon. Pénz csörrent. Másnap reggelre eltűnt a fog, és Rebeka gazdagabb lett ötven pennyvel.
Zsuzsa ki nem állhatta az ilyesmit. Tisztában volt vele, hogy a szellemileg instabil emberek a fogtündérről mesélnek a gyerekeknek, de ez még nem ok arra, hogy az létezzen is. Az zavaros gondolkodásra utalna. Zsuzsa nem szívelte a zavaros gondolkodást, amely amúgy is komoly vétségnek számított Miss Kaska rezsimjében.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza