Főkép[1] Kotorásznak a bugyellárisomban

Becsapnám olvasóimat, ha azt állítanám, hogy miközben a fürdőkádban ültem, mélázón szappanozva a Wooster-lábfejet, és - ha jól emlékszem - az „Ó, ti szívemnek kedves fehér kacsók”-at énekelve, túltengett bennem a jókedv. Az előttem álló este ugyanis azon rázós esték egyikének ígérkezett, amelyek nem tartogatnak semmi jót se embernek, se állatnak. Dahlia nénikém azt a személyes szívességet kérte tőlem a levelében, melyet vidéki rezidenciájából, a worcestershire-i Brinkley Courtból írt, hogy vigyem már el megvacsoráztatni valami ismerőseit, bizonyos Trotter nevű házaspárt.
Mindkettő, írta a néni, eszméletlenül fárasztó figura, és halálra untatnak majd engem, mindamellett okvetlenül fontos, hogy pedálozzak náluk, mivel a néni egy roppant kényes üzleti alkudozás kellős közepén tart a duó férfi tagjával, és ilyenkor minden kis apróság segíthet. „Nehogy cserbenhagyj, ó, én szépséges, jóságos Bertie-kém” - fejezte be levelét a szívhez szóló esdeklés hangján.
Nos, ez a Dahlia az én derék és érdemes nagynénikém, semmiképp sem tévesztendő össze Agatha nénémmel, aki a fogával szétharapva öl meg patkányokat, és felfalja önnön kicsinyeit, úgyhogy amikor Dahlia néni azt mondja: „Nehogy cserbenhagyj”, én a világért se tennék így. Azonban, mint már említettem, semmilyen értelemben se tűnt kecsegtetőnek a küszöbönálló tivornya. Olyanformán ítéltem meg a dolgot, hogy átok ül szegény fejemen.
És ráadásul ez egy olyan pillanatban történt, amikor lelkileg már amúgy is meg voltam roggyanva, éspedig ama tény folytán, hogy az utóbbi néhány héten Jeeves nyári szabadságon volt. Július elején minden évben leteszi a szerszámot az ebadta lógósa, és elpályázik Bognor Regisbe garnélarákra halászni, nagyjából ugyanolyan állapotban hagyva ott engem, mint amilyenben a költők leledzenek, akiket a suliban kellett olvasnunk: folyvást holmi gazellák elvesztésén keseregnek. Mert hát e bizalmi ember nélkül az oldalán Bertram Wooster puszta árnyékává válik korábbi önmagának, és semmiképp sincs abban a lelkiállapotban, hogy képes legyen nyüves Trotterekkel megbirkózni.
Miközben sötéten méláztam Trotteréken, akárkik legyenek is, s éppen elkezdtem lecsutakolni a bal könyököt, s átváltottam az „Ah, élet, te édes titok” című opuszra, merengésemet a hálószoba felől érkező lágy léptek nesze szakította félbe. Felültem; füleim, ahogy mondani szokás, valósággal kagylóztak, s a szappan mintegy beledermedt a markomba. Ha puha léptű lábak szelik át a hálótermet, ez, úgy véltem, csupán azt jelentheti (hacsak, természetesen, nem egy betörő teszi nálam tiszteletét), hogy a létesítmény pillére tért vissza szabadságáról, kétségkívül bronzszínűre sülve és életerőtől duzzadóan.
Egy halk köhintés tudatta velem, hogy éles elméjűen következtettem, s kiszóltam:
- Maga az, Jeeves?
- Igen, uram.
- Újra itthon, mi?
- Igen, uram.
- Isten hozta a Berkeley Mansions 3-ba, London W.1-es postakörzetébe - mondtam, úgy érezvén magam, mint a pásztor, midőn egy elkószált barikája viszszatalál a nyájba. - Jól érezte magát?
- Egészen kitűnően, köszönöm, uram.
- Mindent el kell majd mesélnie.
- Hogyne, uram, amikor csak alkalmas önnek.
- Lefogadom, elbűvöl majd vele. Mit csinál odabent?
- Épp most érkezett önnek egy levél, uram. A toalettasztalra tettem. Itthon ebédel, uram?
- Nem, házon kívül, hogy a nyavalya essen bele. Holmi dögunalmas házaspárral van randim, Dahlia néni jóvoltából. Úgyhogy ha be akar menni a klubjába, csak rajta.
Mint e memoárjaimban más helyütt már említést tettem róla, Jeeves egy meglehetősen flancos klub tagja, név szerint Az Ifjú Pincérfiúé, mely komornyikokat és urasági inasokat vár a sorai közé, s valahol a Curzon Streeten található, és tisztában voltam vele, hogy a metropolisztól való távolléte után a pasas már ég a vágytól, hogy nyomban odavágtázzon és eliddogáljon a fiúkkal, fölvéve az elejtett fonalat meg minden effélét. Jómagam valahányszor egy-két hétig vidéken vagyok, utána mindig első dolgom, hogy nyílegyenesen a Parazitába vegyem az irányt.
- Fogadni mernék, hogy a tagság lelkes üdvrivalgással, ihaj-csuhajjal meg hopszaszával fogadja - mondtam. - Jól hallottam, hogy az imént valami nekem szóló levelet emlegetett?
- Igen, uram. Egy perccel ezelőtt érkezett, expressz küldönc útján.
- Gondolja, hogy fontos?
- Az ember csupán a sejtésére tud hagyatkozni, uram.
- Legjobb lesz, ha felbontja és elolvassa a tartalmát.
Körülbelül egyperces felvonásközi szünet következett, melynek folyamán - borongós kedélyem immár jócskán fölengedvén - a „Gurítsd ki a hordót”, a „Szeretek egy lányt” és a „Mindennap ibolyát hozok néked” című dalokat tűztem repertoárra, a felsorolás sorrendjében. Kisvártatva Jeeves hangja átszűrődött a nyílászárón.
- A levél meglehetősen terjedelmes, uram. Ha netán összefoglalhatnám önnek a lényegét.
- Tegye meg, Jeeves. Csupa fül vagyok.
- Egy bizonyos Mr. Percy Gorringe-től jött, uram. A tárgyra szorosan nem tartozó részleteket kihagyva,  s csupán a lényegre összpontosítva: Mr. Gorringe ezer fontot kíván kölcsönkérni öntől.
Hevesen összerezzentem, miáltal a szappan kilövellt kezemből, s tompa
puffanással a fürdőszőnyegen ért földet. Minthogy a sokkhatást nem
enyhítette előzetes figyelmeztetés, Jeeves szavai átmenetileg teljesen
elgyöngítettek. Nem gyakran fordul elő, hogy az ember ilyen irdatlan mértékű
pumpolási kísérlettel találja magát szemben, általában egy jövő szerdáig
kért ötös lévén a megszokott tarifa.
- Hogy… micsoda-a, Jeeves? Ezer fontot? De hát ki ez az istentől elrugaszkodott? Nem ismerek semmiféle Gorringe-ot.
- A leírtakból úgy ítélem meg, hogy ön és az illető úr még nem találkoztak, uram. Azonban megemlíti, hogy a mostohafia bizonyos Mr. L. G. Trotternek, akivel Mrs. Travers a jelek szerint ismeretségben áll.
Bólintottam. Persze nem sok értelme volt, mivel Jeeves nem láthatott.
- Igen, ez ügyben csakugyan szilárd talajon áll az  ürge - ismertem be. - Dahlia néni ugyanis valóban ismeri Trottert. Ő az a muki, akit a néni kérésének megfelelően ma este meg kell abrakoltatnom. Eddig rendben is volnánk. Az viszont már nem világos, miből gondolja ez a Gorringe: az a tény, hogy a mostohafia Trotternek, feljogosítja arra, hogy az ölembe üljön
és magáévá tegye a bugyellárisom tartalmát. Vagyis úgy értem, itt most nem az az eset forog fenn, mely szerint "Az ön bármely mostohafia, L. G. Trotter, nekem is a mostohafiam." A fenébe is, Jeeves, elég, ha csupán egyszer hagyja magát megvágni mostohafiúktól, és máris hová jut? Végigfut a híre a családi körben, hogy maga egy nagylelkű adakozó, és legott fölkerekedik az összes nővér és kuzin és nagynéni, meg unokaöcs meg nagybácsi, hogy ők is benyújtsák igényüket, jó néhányan közülük súlyos sérüléseket szerezve a nagy tolongásban. A helyszín valóságos vágóhíddá válik.
- Sok igazság van abban, amit mond, uram, de úgy tűnik, az úr nem annyira kölcsön, hanem inkább befektetés céljából fordul önhöz. Lehetőséget kíván nyújtani önnek arra, hogy a tőkéjével hozzájáruljon a Lady Florence Craye regényéből, a Hullámtaréjból általa készítendő dramatizált változat létrehozásához.
- Ó, tehát innen fúj a szél, mi? Értem. Na igen, így már kezdem követni a gondolatmenetet.
Ez a Florence Craye. nos, azt hiszem, afféle mostohakuzinomnak vagy első fokú unokatestvéremnek, vagy valami ilyesminek lehetne őt nevezni. Lord Worplesdon leánya ugyanis, és W. tata nemrégiben, az átmeneti elmezavar egy pillanatában, feleségül vette Agatha nénikémet, en secondes noces, ahogy, ha jól tudom, a franciák mondják. Ama bizonyos intellektuális leányzók egyike, azaz kobakja durrpontig van tömve kis szürke cellákkal, és körülbelül egy évvel ezelőtt - nagy valószínűséggel azért, mert fennen lobogott benne az isteni tűz, de még inkább valószínű, hogy amiatt, mert kellett neki valami, ami eltereli a figyelmét Agatha néniről - megírta ezt a regényt, s kedvező fogadtatásra talált az intelligencia körében, mely közismerten  a legrémesebb szemétben leli élvezetét.
- Maga olvasta már a Hullámtaréjt? - kérdeztem, visszaszerezvén a szappant.
- Csupán átfutottam, uram.
- Na és mi volt róla a véleménye? Rajta, Jeeves, ki vele, csak semmi kertelés. A szó, amelyre célzok, esz-szel kezdődik.
- Nos, uram, bár jómagam nem mennék el odáig, hogy azt a főnevet alkalmazzam rá, melyre sejtésem szerint ön gondol, mindamellett nekem kissé éretlen alkotásnak tűnt, mely nélkülözi a jelentékeny formátumot. Az én ízlésemnek inkább Dosztojevszkij meg a többi nagy oroszok felelnek meg. Mindazonáltal a történet nincs teljességgel híján az érdekességnek, és nagyon valószínű, hogy a színházlátogató közönség tetszéssel fogadná.
Kissé eltűnődtem. Valamire megpróbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam rájönni, mi is az. Végül beugrott.
- De én ezt nem értem - szóltam. - Világosan emlékszem, amint Dahlia néni elmesélte, hogy Florence azt mondta neki, valami impesszárió átvette a darabot, és műsorra készül tűzni. „Szegény, szerencsétlen tökfej” - emlékszem, ezt a megjegyzést tettem. Nos, ha viszont így áll a helyzet, miért rohangászik Percy összevissza, azon igyekezve, hogy ily módon lejmoljon le hapsikat? Mire kell neki ezer font? Ez nekem magas, Jeeves.
- Erre nézve az úr levele magyarázattal szolgál, uram. A jelek szerint a vállalkozást finanszírozó szindikátus egyik tagja, aki megígérte a kérdéses összeget, képtelen eleget tenni kötelezettségének. Úgy hiszem, ez a színház világában nagyon is gyakran megesik.
Megint eltűnődtem, hagyván, hogy a szivacsból távozó víz végigcsurranjon felsőtestemen. Újabb szempont merült fel.
- De Florence miért nem mondta meg Percynek, hogy menjen és próbálkozzék meg Stilton Cheesewrightnál? Mármint annak okán, hogy a lány jegyben jár vele. Az ember azt gondolná, hogy Stiltonhoz, akit a szerelem kötelékei fűznek Florence-hoz, automatikusan fordulnak efféle ügyekben.
- Vélhetőleg Mr. Cheesewright nem rendelkezik ezer fonttal, uram.
- Ez igaz lehet. Értem, mire céloz. Én viszont rendelkezem vele, így érti?
- Pontosan, uram.
A helyzet némiképp világosabbá vált. Most, hogy birtokába jutottam a tényeknek, átláttam, hogy Percy indítéka szilárd alapokon nyugodott. Ha ezer fontot akarsz előteremteni, természetesen a legelső lényegbevágó teendőd az, hogy olyasvalakit keress föl, akinek van ezer fontja, és semmi kétség, a srác Florence-től megtudta, hogy nálam kazalszámra áll a dohány. Csak épp abban tévedett, hogy a balekok balekjának képzelt engem, aki pelyva módjára szór szét hatalmas összegeket boldog-boldogtalannak.
- Maga finanszírozna egy színdarabot, Jeeves?
- Nem, uram.
- Hát én sem. Határozott nemmel válaszolok a pasasnak, és a pénzt megtartom a jó öreg cihában, egyetért?
- Magam is bizonyosan ezt tanácsolnám, uram.
- Helyes. Tehát Percy mehet a búbánatba. És ha nem tetszik, kösse fel magát. Most pedig egy sürgősebb dologról: amíg felöltözöm, lesz szíves keverni nekem egy erősítő koktélt?
- Hogyne, uram. Martinit parancsol vagy inkább a specialitásaim egyikét?
- Az utóbbit.
Hangomban nyoma sem volt bizonytalanságnak. E döntésemben nem csupán az a tény vezérelt, hogy nehéz estének néztem elébe egy házaspárral, akiket Dahlia néni, a mindenkor kitűnő emberismerő mint fárasztó figurákat jellemzett. Egy másik okból is szükségem volt az erősítésre.
Az utóbbi néhány napon, amikor is bármely pillanatban várható volt Jeeves visszatérése, nem kevéssé nyomasztólag hatott rám a tudat, hogy midőn elérkezik az ideje, hogy szemtől szemben álljunk egymással, valami fenemód hathatós szíverősítőre lesz majd szükségem, hogy megacélozzam szívemet az elkerülhetetlenül embert próbálónak ígérkező találkozás előtt, amely minden unciányi határozottságomat és akaraterőmet megköveteli majd. Ha győzedelmesen szándékoztam kikerülni belőle, minden lehetőt el kellett követnem s minden követ megmozgatnom.
Tudják, hogy van, amikor két erős férfiú él szoros közelségben, már ha egyáltalán a "szoros közelség" rá a megfelelő kifejezés. Nézeteltérések adódnak. Akaratok ütköznek meg. Civódások alapjául szolgáló indokok támadnak. És hát nálam gyötrőbben senki sem volt tudatában annak a ténynek, hogy épp egy ilyetén indok készült most debütálni abban a szent pillanatban, mihelyt beúszom a pasas látókörébe, ezért úgy éreztem, hogy puszta martinik, dacára számos erényüknek, aligha lehetnek elegendők ahhoz, hogy átsegítsenek a rám váró megpróbáltatáson.
Ilyenformán jócskán feszült idegállapotban láttam hozzá, hogy szárazra töröljem és ruhába bújtassam a porhüvelyt, és bár azt azért talán túlzás lenne állítani, hogy mikor úgy negyedórával később beléptem a nappaliba, cidriztem az izgalomtól, bizonyos drukknak kétségkívül tudatában voltam. Amikor Jeeves bejött a koktélkeverővel, úgy vetettem rá magam, mint kacsa a nokedlire, s egy gyors pohárral legott le is döntöttem, még egy „csirió!”-ra is alig vesztegetve időt.
A hatás varázslatos volt. A szorongás tovatűnt, hogy nyugodt erőérzetnek adja át a helyét. Jobban aligha tudnám érzékeltetni a dolgot, mint ha elmondom, hogy amint a tűz végigfutott ereimen, Wooster, a félénk őzgida egy szempillantás alatt Woosterré, a vasakaratú férfiúvá változott át, aki bármire készen áll. Hogy Jeeves milyen adalékkal bolondítja meg e különlegességét, mindeddig nem tudtam még kipuhatolni, de a lelkierőt növelő hatása egészen rendkívüli. Fölébreszti az alvó tigrist az emberben. Nos, hogy némi fogalmat alkothassanak róla: emlékszem, egyszer egyetlen adagnyinak az elfogyasztása után ököllel vertem az asztalt, és arra kértem Dahlia nénit, hogy ugyan ne beszéljen már baromságokat. És nem vagyok benne biztos, hogy nem a „bődületes baromságokat” kifejezést használtam-e.
- Ez egyike a legprímább és legfelpezsdítőbb csodaszereknek, melyeket valaha is kikevert, Jeeves - mondtam. - Látom, a garnélarákok közt töltött hetek nem fosztották meg a kézügyességétől.
Jeeves nem válaszolt. Mintha csak letörölték volna a beszédet ajkáról, s miként számítottam is rá, láttam, hogy pillantása a szám felső lejtőjére szegeződik. Hűvös, helytelenítő pillantás volt, olyasféle, amilyet egy kényes ebédelő irányzott volna a salátájában fölfedezett hernyóra, és tudtam, hogy az akarat-összeütközés, mely ellen fölvértezni igyekeztem magam, felütni készül rút fejét.
Nyájasan, de erélyesen beszéltem. Efféle alkalmakkor mi sem hathatósabb a nyájas erélyességnél, és hála az éltető varázsitalnak, olyannyira nyájasan erélyes hangot sikerült megütnöm, hogy csak no. A szalonban nem volt tükör, de ha lett volna, s benne egy pillantást vetettem volna magamra, kétségkívül valami olyasmit láttam volna, ami élénken emlékeztet egy régi rezsimbeli hűbérúrra, aki éppen leteremteni készül a házi személyzetet.
- Valami megragadni látszik a figyelmét, Jeeves. Talán maszatos az orrom?
A pasas modora továbbra is fagyos maradt. Vannak pillanatok, amikor pont úgy néz ki, mint egy nevelőnő, és ez a pillanat is ilyen volt.
- Nem, uram. A felső ajkán van egy sötét folt, mintha sűrű ráklevestől származna.
Könnyedén bólintottam.
- Á, igen - szóltam. - A bajuszom. Arra céloz, nemde? Azalatt növesztettem, amíg maga oda volt. Egészen takaros, nem gondolja?
- Nem uram, nem így gondolom.
Megnedvesítettem ajkamat a specialitással, még mindig a nyájasság élő szobraként. Erősnek és határozottnak éreztem magam.
- Netán idegenkedik tőle?
- Igen, uram.
- Nem érzi úgy, hogy egyfajta sikket biztosít nekem? Hogy afféle. miként is fogalmazzak csak?… szilajságot kölcsönöz a megjelenésemnek?
- Nem, uram.
- Megbánt és csalódást okoz nekem, Jeeves - kortyoltam bele az italba, másodpercről másodpercre nyájasabbá válva. - Akkor még csak meg tudnám érteni a viselkedését, ha a szóban forgó objektum holmi bozontos valami volna, a két végénél viasszal kifenve, mint egy kiképző őrmesteré, ám itt csupán egy leheletfinom kis szőrkezdeményről van szó, amilyennel David Niven hosszú évek óta váltja ki milliók tetszését. Ha maga David Nivent látja a filmvásznon, tán csak nem hőköl vissza elszörnyedésében, vagy igen?
- Nem, uram. Az ő bajusza nagyon is illik Mr. Nivenhez.
- Az enyém viszont nem illik énhozzám?
- Nem, uram.
Ezek azok a pillanatok, amikor az ember fölismeri, hogy ha meg akarja őrizni az önbecsülését, az egyetlen járható út számára az, ha előhúzza a bársonykezet a vaskesztyűből, azaz hogy éppen fordítva. Ilyenkor bárminemű gyengeség végzetes.
Úgy értem, léteznek határok, ráadásul igen élesen megvont határok, és úgy éreztem, Jeeves most ezeket hágta át körülbelül egy és egynegyed mérföldnyivel. Nálam nagyobb tisztelettel senki sem viseltetik a pasas értékítélete iránt zoknik, cipők, ingek, kalapok és kravátlik dolgában, de akármi legyek, gondoltam, ha hagyom, hogy ő akarja megtervezni a Wooster-fizimiskát. Felhajtottam az éltető nedű maradékát, és csöndes, nyugodt tónusban így szóltam:
- Sajnálom, Jeeves. Habár számítottam a rokonszenvére és együttműködésére, de ha egyszer képtelen rábírni magát a rokonszenv-nyilvánításra és együttműködésre, hát úgy is jó. Én mindenesetre tartom magam a status quóhoz. Ugye, status quo az, amihez az emberek tartani szokták magukat?
Jelentékeny fáradságomba és aggodalmamba került, mire megnövesztettem ezt a bajuszt, és nem szándékozom lenyesni csupán azért, mert bizonyos előítéletes személyek, akiket most nem kívánok megnevezni, nem ismerik föl, ha valami jó. J`y suis, j`y reste, Jeeves - mondtam, egy hangyányit párizsiba átmenve.
Nos, az elszántság e részemről történt pompás kinyilvánítása után, úgy hiszem, a pasas  aligha mondhatott volna egyebet, mint hogy „Igenis, uram” vagy valami effélét, ám úgy esett, hogy még ennek a kimondására se volt ideje, mert alig hagyta el ajkamat az utolsó szó, amidőn felharsant a bejárati ajtó csengője. Jeeves kiáramlott, majd egy perccel később visszaáramlott.
- Mr. Cheesewright - jelentette be.
És masszív testével, döngő léptekkel betrappolt a fent nevezett. A legutolsó olyan személy, akinek a megjelenésére számítottam volna, illetve, ha már itt tartunk, körülbelül ugyancsak a legutolsó, akiére vágytam volna.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza