FőképElső fejezet

Mondják, hogy megszabadulása után ötvenhárom évvel visszatért az Aranyfelhőből azért, hogy újra felvegye a Mennyország kesztyűjét, hogy szembeszálljon az Élet Rendjével és az istenekkel, akik azt elrendelték. Követői imádkoztak visszatéréséért, bár maga az ima bűnnek számított. Nem szabadna imával zavarni azt, aki a nirvánába jutott, akármik is odajutása körülményei. A sáfrányszín köntöst viselők azonban imádkoztak, hogy Mandzsusrí, a Lángoló Kardú újra eljöjjön közéjük. A bóddhiszattva pedig állítólag meghallotta…

Akire semmi sem hat már, egykedvűen táplálkozik, a kötődésektől szabad Szabadulás a lakhelye, annak nem tudni célját, mint elröppenő madarakét.
Dhammapada (93)

Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha- meg hogy -atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az. Az adott körülmények között egyik állítás sem vált volna javára. A hallgatás ellenben igen.
Így aztán titokzatosság lengte körül.
Az esők évszakában történt…
A nagy nedvesség idejében jártak…
Az esős napok során szállt fel imájuk, ám nem az olvasófüzér szemeit morzsolva vagy az imamalmokat hajtva, hanem a nagy imagépből Ratri, az Éj istennőjének kolostorában.
A nagyfrekvenciás imákat az atmoszférába küldték ki, és még azon is túl, bele abba az egész világot övező aranyfelhőbe, melyet az Istenek Hídjának neveztek: ez az, ami éjjelente bronzszivárványként parázslik, és ez az, ahol délidőben a vörös nap narancssárgára sápad.
Egyes szerzetesek kétségbe vonták ennek az imatechnikának a kellően ortodox voltát, csakhogy a gépet Jama-Dharma készítette és működtette, az Égi Város száműzöttje; és azt beszélték, hogy számtalan korral ezelőtt ő építette Lord Siva hatalmas viharszekerét: azt a szerkezetet, mely tűzgömböket böfögött maga után, ahogy robogott az ég boltozatán.
Noha Jama kegyvesztett lett, továbbra is a leghatalmasabb mesterembernek tartották – igaz, senki nem kételkedett benne, hogy a Város Istenei bizony igazi halálra szánnák, ha tudomást szereznének az imagépről. Sőt ami azt illeti, abban sem kételkedett senki, hogy igazi halálra szánnák az imagép ürügye nélkül is, ha a kezükbe kaparinthatnák. Hogy hogyan rendezi ezt el a Karma Uraival, az az ő dolga, noha fogadni lehetett rá, hogy ha elérkezik az ideje, majd csak kitalál valamit. Vén volt, akár maga az Égi Város, márpedig annak építésére az istenek közül talán tízen ha emlékeztek még. Az Egyetemes Tűz ismeretében még Lord Kuberánál is bölcsebbnek tartották. Ám ezek pusztán a kisebb attribútumai voltak. Másvalamiről volt igazán ismert, noha beszélni kevesen beszéltek róla. Magas, de nem túlságosan; nagydarab, de nem súlyos; a mozgása lassú, de gördülékeny. Vörös öltözéket hordott, és szűken mérte a szót.
Gondját viselte az imagépnek, s az óriási fémlótusz, melyet a kolostor tetejére szerelt, csak forgott-forgott a talpazatán.
Könnyű eső szemerkélt az épületre, a lótuszra és a dzsungelre a hegyek lábánál. Jama hat napja már sok-sok kilowatt imát küldött égnek, de a sztatikus zörej miatt Odafent nem hallották meg. Halkan dörmögte maga elé a soros termékenységi istenek leghírhedtebbjeinek nevét, legfeltűnőbb jellegzetességük révén idézve meg őket.
Mennydörgés válaszolt a petícióra, és a kismajom, akit segítőnek használt, felkuncogott: – Az imáid és átkaid ugyanannyit érnek, Lord Jama. Vagyis semmit.
– És tizenhét inkarnáció kellett neked, hogy erre az igazságra rájöjj? – kérdezte Jama. – Már értem, miért vagy még mindig majomtestben.
– Nem így van – tiltakozott a majom, akit Taknak hívtak. – Bár a bukásom kevésbé volt látványos, mint a tiéd, azért szerepet játszott benne a személyes bosszú, mégpedig olyasvalakitől, aki…
– Elég! – fordított neki hátat Jama.
Tak rájött, hogy érzékeny pontra tapintott. Hogy más témát keressen, odament az ablakhoz, felugrott a párkányra, és felfelé bámult.
– Van egy rés a felhőtakaróban nyugatra – közölte.
Jama is odament, követte a pillantását, majd a homlokát ráncolva bólintott.
– Valóban. Maradj itt és közvetíts.
Egy műszerfalhoz ment.
A tetőn a lótusz megállt a forgásban, majd arra a csupasz égfoltra irányult.
– Remek – mondta Jama. – Valamit fogok.
Keze egy másik kapcsolótáblára vándorolt, amelyen felkattintott egy sor kapcsolót, és finoman elforgatott két tárcsát.
Alattuk, a kolostor barlangszerű pincéiben vették a jelet, és megkezdődött a fogadótest felkészítése.
– A felhők összezáródnak! – kiáltott fel Tak.
– Már nem érdekes. A hal bekapta a horgot. Már jön is: ki a nirvánából, be a lótuszba.
Ismét mennydörgött, az eső úgy kopogott a lótuszon, akár a jégverés. A hegycsúcsok fölött kék villámkígyók tekergőztek sziszegve.
Jama zárta az utolsó áramkört is.
– Szerinted mit szól majd hozzá, hogy megint testet kell viselnie? – kérdezte Tak.
– Inkább menj és hámozz banánt a lábaddal!
Tak ezt elbocsátásnak vette és távozott a kamrából, hadd kapcsolja ki Jama maga a gépet. Végigment egy folyosón, le egy széles lépcsőn. A lépcsőfordulóra érve megtorpant, és ahogy ott állt, egy másik folyosóról közeledő hangokat és szandálcsoszogást hallott.
Habozás nélkül felmászott a falon, az egyiken faragott párducokat, a másikon elefántokat használva kapaszkodónak. Felhágott egy gerendára, majd ott árnyékmélybe bújt, és mozdulatlanul várt.
Egy boltíven át két sötét köntösű alak lépett be.
– Ő miért nem tudja nekik megtisztítani az eget? – kérdezte az első.
A második, egy idősebb, erőteljesebb testalkatú férfi vállat vont. – Nem vagyok olyan bölcs, hogy erre válaszolni tudjak. Az nyilvánvaló, hogy izgatott, különben nem adott volna nekik itt menedéket, se Jamának ezt a bánásmódot. De ki tudja megjelölni az éjszakai határait?
– Vagy egy nő hangulatait – bólintott az első. – Azt hallottam, hogy még saját papjai sem tudtak a jöveteléről.
– Lehetséges. Akárhogy is, jó jelnek tűnik.
– Annak tűnik.
Eltűntek egy másik boltív mögött, és Tak addig fülelt, míg csak a csend maradt utánuk.
Ám még akkor sem szállt le.
A szerzetesek valószínűleg magáról Ratri istennőről beszéltek, hisz őt imádta ez a rend, mely menedéket adott Nemes-lelkű Sam, a Megvilágosodott követőinek. Na most, Ratri is azok közé számított, akik kibuktak az Égi Városból és halandó bőrt viseltek. Minden oka megvolt rá, hogy keserű legyen emiatt, és Tak értette, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy menedéket ad nekik, sőt fizikailag is jelen van a vállalkozás közben. Ha híre megy, és az a hír a megfelelő fülbe jut, veszélyeztetheti a jövőbeni visszahelyezését. Tak emlékeiben sötét hajú, ezüstszemű szépségként maradt meg, elefántcsontból és krómból készül holdszekerét fekete és fehér csődör húzza, melyeket szintén fekete-fehér testőre hajt, így halad a Mennyei sugárúton, pompáját még Szaraszvatí is megirigyelhetné. Tak szíve nagyot dobbant szőrös mellkasában. Újra látnia kell őt. Egy éjjel, sok-sok évvel ezelőtt, boldogabb időben és jobb alakban táncolt is vele egy balkonon a csillagok alatt. Pár pillanatot csupán, de emlékezett rá, és nem könnyű ilyen emlékkel majomnak lenni.
Lemászott a gerendáról.
Állt egy torony, egy magas torony a kolostor északkeleti sarkában. Abban a toronyban volt egy kamra, és abban a kamrában állítólag az istennő testben lakó lénye. A kamrát naponta takarították, áthúzták az ágyat, friss tömjént égettek és fogadalmi felajánlást helyeztek el az ajtón belül. Az ajtót általában zárva tartották.
No persze voltak ablakai is. Az a kérdés, hogy egy ember bármi módon behatolhatott-e volna ezeken, immár elméleti marad. Tak viszont bebizonyította, hogy egy majom képes erre.
Felhágott a kolostor tetejére, onnét indult felfelé a tornyon, egyik síkos tégláról a másikra ugrott, kiszögeléstől kidudorodásig lendült, miközben az égbolt úgy morgott-kuhogott fölötte, akár egy vérmes kutya. Végül ott lapult a falon a külső párkány alatt. Az eső lankadatlanul mosta. Bentről madárdalt hallott. A párkányon egy nedves, kék kendő szélét látta.
Elkapta a párkány peremét, és addig húzódzkodott, míg be nem látott.
Az istennő háttal állt neki. Sötétkék szárit viselt, s egy kis padon üldögélt a kamra túlsó végében.
Tak felmászott a párkányra és torkát köszörülte.
Azonnal megfordult. Fátyol volt rajta, így vonásait nem lehetett kivenni. A fátylon keresztül megnézte magának Takot, majd felállt és feléje indult.
Tak nem volt lenyűgözve. Egykor nyúlánk alakja derékban kiterebélyesedett; ringó járása kacsázássá folyt szét; a bőre túlontúl sötét lett; orra és álla még a fátyol dacára is túlságosan nagy hangsúlyt kaptak.
Tak fejet hajtott. – „Hát közel jötték hozzánk, te, ki azzal, hogy jötték, hazatértél – dalolta –, mint a madár fészkére a fán.”
Az istennő csak állt, akár a szobra lent a főcsarnokban.
– „Védj meg minket a farkasoktól, védj meg a tolvajoktól, ó, Éj, légy oly jó, és engedj minket át.”
Lassan kinyúlt és kezét Tak fejére helyezte.
– Áldásomat adom, csöppség – mondta aztán. – Sajnos ennél többet nem tudok. Nem ajánlhatok védelmet, se szépséget, mert ezt a luxust magam is nélkülözöm. Hogy hívnak?
– Tak.
Az istennő megérintette a homlokát. – Egyszer ismertem egy Takot, a letűnt napokban egy távoli helyen…
– Én vagyok az a Tak, úrnőm.
Az istennő letelepedett az ablakpárkányra. Tak egy idő múlva ráébredt, hogy sír a fátyol mögött.
– Ne sírj, istennő. Tak itt van. Emlékszel Takra, az Irattárosra? A Fényes Lándzsásra? Most is kész teljesíteni minden óhajod.
– Tak… – töprengett. – Jaj, Tak! Hát te is? Én nem tudtam, nem hallottam, hogy…
– A kerék majd megint fordul, úrnőm, és akkor ki tudja? Talán még annál is jobb lesz minden, mint valaha volt.
Ratri válla rázkódott. Tak nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
Az istennő odafordult és megfogta a kezét.
Nagy sokára megszólalt: – Az események rendes folyása minket nem helyez vissza, és semmit nem rendez el, Fényes Lándzsás Tak. Magunknak kell utat vágnunk.
– Hogy érted? – kérdezte Tak. – Sam?
Bólintás.
– Ő a kiválasztott. A mi reményünk az égiekkel szemben, kedves Tak. Ha őt vissza lehet hívni, mi is esélyt kapunk.
– Ezért vállaltad ezt a kockázatot, ezért ülsz te magad az oroszlán szájában?
– Mi másért? Ha nincs igazi remény, magunknak kell kovácsolni. Ha a pénz hamis, attól még tovább lehet adni.
– Hamis? Te nem hiszed el, hogy ő volt Buddha?
Az istennő kurtán felnevetett. – Sam volt a legnagyobb sarlatán az emberi vagy akár isteni emlékezet során. Ugyanakkor a legméltóbb ellenfél, akivel a trimúrti valaha szembenézett. Ne vágj olyan döbbent képet, Irattáros! Te is tudod, hogy történelem előtti, tiltott forrásokból lopta a doktrínájának anyagát, az ösvényt és a megvilágosodást, az egész mindenséget. Csak egy fegyver volt, semmi több. A legnagyobb ereje az őszintétlensége volt. Bárcsak vissza tudnánk őt szerezni…
– Szent vagy sarlatán, úrnőm, bizony visszatért.
– Ne ugrass, Tak.
– Istennőm és úrnőm, most hagytam ott Jamát, aki már az imagépet kapcsolta ki, és a sikertől volt ráncos a homloka.
– A vállalkozás sikerére olyan elenyésző volt az esély… Lord Agni egyszer azt mondta, ilyesmi elképzelhetetlen.
Tak felállt.
– Ratri istennő, ki tudna ezekről többet Jamánál, legyen bár isten, ember, vagy bármi a kettő között?
– Erre a kérdésre nem tudom a választ, Tak, mert nincs is rá válasz. De hogyan állíthatod bizonyosan, hogy behálózta a halunkat?
– Úgy, hogy ő Jama.
– Akkor add a karod, Tak, és légy kísérőm, mint annak idején. Nézzük meg együtt az alvó bóddhiszattvát.
És Tak kivezette az ajtón, le a lépcsőn, be az alsó kamrába.

A barlangot fény töltötte be, de nem fáklyák, hanem Jama generátorainak fénye. A dobogóra helyezett ágyat három oldalról spanyolfalak övezték. A legtöbb gépet is álló vagy függő vásznak takarták el. A segédkező sáfrányszín köntösű szerzetesek némán tettek-vettek a nagy kamrában. Jama, kézügyességben a legnagyobb az ágy mellett állt.
Ahogy közeledtek, a fegyelmezett, rendíthetetlen szerzetesek közül többen hökkent hangokat hallattak. Tak erre a mellette lépdelő nőre nézett, és egy lépéssel önkéntelen lemaradt, még a lélegzet is bennakadt a torkában.
Ratri már nem az a kövér matróna volt, akivel az imént beszélt. Ismét a halhatatlan Éj állt mellette, akiről azt írták: „Az istennő megtöltötte a tágas teret, mélységét és magasát. Ragyogása elűzi a sötétet.”
Tak egy pillanatra nézte csak, aztán eltakarta a szemét. Az istennő körül még ott lengett a távoli aspektusa.
– Istennő… – hebegte.
– Az alvóhoz – mondta ő. – Ébredezik.
Az ágyhoz mentek.
Később falfestményeken ábrázolták számtalan folyosó végén, templomok falára faragták és tömérdek palota mennyezetére festették annak ébredését, akit olyan neveken ismertek, mint Mahasamatman, Kalkin, Mandzsusrí, Sziddhártha, Tathágata, Megkötő, Maitréja, a Megvilágosodott, Buddha és Sam. Balján állt az Éj istennője; jobbján állt a Halál; az ágy lábánál pedig Tak, a majom kuporgott, örök kommentár állati és az isteni együttéléséről.
Átlagos, közepes magasságú és korú, sötét testet viselt; vonásai szabályosak és jellegtelenek; s amint kinyitotta a szemét, látszott, hogy sötét.
– Üdvözlünk, Fény Ura!
Ezt Ratri mondta.
A szem pislogott. Nem fókuszált. A kamrában senki nem mozdult.
– Üdvözlünk, Mahasamatman… Buddha! – mondta Jama.
A szem előre meredt, vakon.
– Helló, Sam – mondta Tak.
A homlok enyhén meggyűrődött, a szem hunyorgott, Takra nézett, majd sorban a többiekre.
– Hol…? – kérdezte suttogva.
– A kolostoromban – felelte Ratri.
Kifejezéstelen arccal nézte az istennő szépségét.
Aztán lehunyta a szemeit, szorosan így tartotta, a sarkukban ráncok gyűrődtek. Száját fájdalmas vigyor hajlította íjba, összeszorított fogai a nyilak.
– Valóban az vagy, akit megneveztünk? – kérdezte Jama.
Nem válaszolt.
– Te vagy, aki megállította a mennybéli seregeket a Védra partján?
A száj elernyedt.
– Te vagy, aki szerette a Halál istennőjét?
A szem hunyorgott. Halvány mosoly suhant át a szájon.
– Ő az – jelentette ki Jama. Majd: – Ki vagy, ember?
– Én? Semmi vagyok – felelte az. – Talán egy örvénybe sodródott levél. Egy madártoll a szélben…
– Az kár – vágott közbe Jama –, mert elég levél meg toll van már a világon, hogy ennyit dolgozzak csupán a számuk növeléséért. Nekem egy ember kellett, aki folytatni tudja a harcot, melyet a távolléte akasztott meg; hatalmas ember, aki hatalma révén dacol majd az istenek akaratával. Azt hittem, te vagy.
– Én… – hunyorgott ismét – Sam vagyok. Sam vagyok. Valaha… régen… valóban harcoltam, ugye? Sokszor…
– Te voltál Nemes-lelkű Sam, a Buddha. Emlékszel?
– Talán az voltam…
Lassan tűz éledezett a szemében.
– Igen – mondta aztán. – Az voltam. A legalázatosabban büszke, a legbüszkébben alázatos. Harcoltam. Egy ideig az Utat tanítottam. Megint harcoltam, megint tanítottam, próbálkoztam politikával, mágiával, méreggel… Harcoltam egy olyan szörnyű csatában, hogy maga a nap is eltakarta arcát a mészárlás elől, emberekkel és istenekkel harcoltam ott, állatokkal és démonokkal, föld és lég, tűz és víz szellemeivel, varázslókkal és lovakkal, kardokkal és szekerekkel…
– És vesztettél – fejezte be Jama.
– Vesztettem, ugye? De jól megmutattuk nekik, nem igaz? Te, halálisten, te voltál a szekérhajtóm. Már emlékszem. Elfogtak minket, és a Karma Urai voltak a bíráink. Te az akarathalállal menekültél el a Fekete Kerék Útján. Én nem tudtam.
– Úgy van. A múltadat kiterítették maguk előtt. Ítéletet mondtak feletted. – Jama a szerzetesekre nézett, akik lehajtott fejjel ültek a padlón, és halkabbra vette a hangját. – Ha igazi halálra ítélnek, azzal mártírrá tettek volna. Ha engedik, hogy a világot járd bármilyen alakban, azzal nyitva hagyták volna az ajtót a visszatérésednek. Ezért ahogy te elloptad egy másik tér és idő Gautamájának tanításait, ők úgy lopták el az ő emberek közt töltött utolsó napjainak meséjét. Nirvánára méltónak ítéltek téged. Az átmanod nem egy másik testbe került, hanem a bolygót övező nagy mágneses felhőbe. Ez fél évszázada történt. Most hivatalosan Visnu megtestesülése vagy, akinek tanácsait leglelkesebb hívei közül páran félreértelmezték. A személyiséged csak önbeálló hullámhosszon létezett tovább, amit most sikerült elkapnom.
Sam lehunyta a szemét.
– És volt merszed visszahozni?
– Volt bizony.
– Egész idő alatt tudatában voltam az állapotomnak.
– Sejtettem.
Kinyitotta izzó szemét. – Visszamerészeltél hívni onnét?
– Vissza.
Sam lehajtotta a fejét. – Joggal neveznek halálistennek, Jama-Dharma. Elloptad tőlem a végső tapasztalást. Megtörted akaratod sötét kövén azt, ami túl van minden megértésen és halandó pompán. Miért nem hagyhattál úgy, ahogy voltam, a létezés tengerében?
– Mert a világnak szüksége van az alázatodra, az ájtatosságodra, a tanításodra és a machiavellis ármányodra.
– Vén vagyok, Jama. Annyi idős, mint az ember ezen a világon. Az Elsők között voltam, te is tudod. A legelsők között, akik idejöttek építeni, letelepedni. Az összes többi már vagy halott, vagy isten, dei ex machini… Nekem is megadatott az esély, de szándékosan hagytam elillanni. Többször is. Sosem akartam isten lenni, Jama. Igazán nem. Csak később, amikor láttam, mit csinálnak, akkor kezdtem sejteni, hogy milyen erőm lehet. De már késő volt. Túl erősek voltak. Most már nem akarok mást, mint az idők álmát álmodni, megismerni újra a Nagy Pihenést, az örök gyönyört, hallani a dalokat, melyeket a csillagok énekelnek a nagy tenger partjain.
Ratri előrehajolt és a szemébe nézett: – Szükségünk van rád, Sam.
– Tudom, tudom. Az örökösen visszatérő anekdota. Van egy kezes lovad, hát hajtod még egy mérföldet. – De ezt mosolyogva mondta, és Ratri homlokon csókolta.
Tak felugrott az ágyra.
– Az emberiség örvendezik – jegyezte meg Buddha.
Jama köntöst adott neki, Ratri pedig papucsot húzott a lábára.
Időbe telik kiheverni azt a békét, amely túlmutat a megértésen. Sam aludt és közben álmodott, álmában pedig fel-felkiáltott, néha sírt. Nem volt étvágya, de Jama olyan testet talált neki, amely erőteljes és tökéletesen egészséges volt, hogy kibírja az istenség-elvonás pszichoszomatikus átalakulását.
Egy óráig is elüldögélt, mozdulatlanul, egy kavicsot, magot vagy levelet bámulva. És ilyenkor nem volt szabad megzavarni.
Jama veszélyt látott ebben, s beszélt is róla Ratrival és Takkal. – Most nem jó, hogy így visszavonul a világtól. Beszéltem vele, de mintha a szélhez beszéltem volna. Nem tudja visszaszerezni azt, amit hátrahagyott. A puszta kísérlet is felemészti az erejét.
– Talán félreértetted, mire törekszik – vetette fel Tak.
– Hogy érted?
– Látod, hogy nézi azt a magot, amit maga elé tett? Látod a ráncot a szeme sarkában?
– Látom. Mi van vele?
– Hunyorog. Lehet, hogy romlott a látása?
– Nem lehet.
– Akkor miért hunyorog?
– Hogy jobban tudja tanulmányozni a magot.
– Tanulmányozni? Ez nem az Út, ahogy annak idején tanította. Pedig tényleg tanulmányozza. Nem meditál, nem keresi a tárgyban azt, ami az én szabadulásához vezet. Nem bizony.
– Akkor mit csinál?
– Az ellenkezőjét.
– Az ellenkezőjét?
– Tanulmányozza a tárgyat, felméri minden szempontból, így próbálja megkötni önmagát. Ürügyet keres benne az élethez. Újra Májá anyagába akarja csavarni magát, a világ illúziójába.
– Igazad lehet, Tak! – szólalt meg Ratri. – Hogyan segíthetünk neki ebben?
– Nem tudom biztosan, úrnőm.
Jama bólintott, sötét haja csillogott a fénynyalábban, mely a keskeny tornácra vetült.
– Rámutattál arra, ami nekem elkerülte a figyelmemet – ismerte el. – Még nem tért vissza teljesen, pedig testet visel, emberi lábon jár, úgy beszél, ahogy mi. Gondolatai még a mi látókörünkön kívül kószálnak.
– Mit tehetünk hát? – tette fel a kérdést újra Ratri.
– Hosszú sétákat teszünk vele odakint – felelte Jama. – Finomságokkal etetjük. Költészettel és dallal kavarjuk fel a lelkét. Keressünk neki erős italt… a kolostorban nincs ilyen. Élénk színű selyembe öltöztetjük. Hozunk neki kurtizánt, akár hármat is. Újra alámerítjük az életbe. Csak így szabadíthatjuk meg az isteni láncoktól. Milyen ostoba voltam, hogy nem láttam meg előbb…
– Nem ostobább, mint máskor, halálisten – mondta Tak.
Jama szemében táncra perdült a fekete tűz, majd szája mosolyra húzódott. – Most visszakapom a megjegyzéseket, amiket, talán meggondolatlanul, hagytam, hogy szőrös füleid elcsípjenek. Elnézést kérek, majomtestű. Valóban ember vagy, méghozzá okos és fogékony.
Tak meghajolt felé.
Ratri kuncogott:
– Mondd meg nekünk, eszes Tak, hisz tán túl régóta vagyunk istenek, s ezért nincs meg a megfelelő rálátásunk, hogyan folytassuk a vissza-emberesítését, hogy az a lehető legjobban szolgálja érdekeinket?
Tak meghajolt Jamának, majd Ratrinak.
– Ahogy Jama javasolta. Ma, űrnőm, elviszed egy sétára a dombok közé. Holnap, Lord Jama elkíséri egészen az erdő széléig. Utána én megyek vele a fák és füvek, virágok és indák közé. És aztán meglátjuk. Meglátjuk.
– Úgy legyen – mondta Jama. És úgy lett.


A következő hetekben Sam eleinte udvarias érdeklődéssel várta ezeket a sétákat, majd mérsékelt lelkesedéssel, végül lángoló mohósággal. Mind hosszabb és hosszabb időre ment el kísérő nélkül: először több órára délelőtt, aztán már délután is. Később egész nap elvolt, és néha még éjjel is.
A harmadik hét végén egy kora reggel Jama és Ratri a tornácon beszélték meg a helyzetet.
– Megmondom, mi nem tetszik – mondta Jama. – Nem sérthetjük meg azzal, hogy rákényszerítjük a társaságunkat most, amikor nem óhajtja. Csakhogy odakint veszély leselkedik, főleg egy olyan újraszületettre, mint ő. Bárcsak tudnánk, mivel tölti az idejét.
– Akármit csinál is, segít neki a felépülésben – nyelt le egy bonbont Ratri, és legyintett húsos kezével. – Már nem olyan zárkózott. Többet beszél, sőt viccelődik. Iszik a borból, amit viszünk neki. Az étvágya is kezd visszatérni.
– Ám ha találkozna trimúrti egy ügynökével, az végzetes lenne.
Ratri tűnődve rágott. – Nem valószínű, hogy olyasmi járná ezt a vidéket manapság – mondta aztán. – Az állatok gyermeknek látják, és nem bántják. Az emberek szent remetének hiszik. A démonok régóta félik, nagy ívben kerülik.
Jama azonban a fejét ingatta. – Nem ilyen egyszerű ez, úrnőm. Igaz, hogy szétszereltem a gépemet, és darabjait több száz mérföldre innét rejtettem el, de az a hatalmas energiamennyiség, melyet alkalmaztam, nem maradhatott észrevétlen. Előbb-utóbb megtalálják ezt a helyet. Használtam ernyőket és terelőreléket, de a térség maga biztosan feltűnt bizonyos helyeken, mintha maga az Egyetemes Tűz táncolt volna a térképen. Nemsokára tovább kell állnunk. Szívesen várnék, amíg teljesen felépül, de…
– Természetes erők nem produkálhatták ugyanazt az energiát, amit a te működésed?
– De, és elő is fordulnak a környéken, éppen ezért választottam ezt a bázist, úgyhogy lehetséges, hogy nem lesz semmi. De kétlem. A kémeim a falvakban egyelőre nem jelentenek szokatlan tevékenységeket. Azonban éppen visszatérése napján egy vihar taréján egyesek szerint a viharszekér hajtott át az égen. Messze történt innét, ennek ellenére nehezemre esne azt hinni, hogy ne lenne kapcsolat a kettő között.
– Mégsem tért vissza a viharszekér.
– Legalábbis nem tudunk róla. De attól félek…
– Akkor induljunk azonnal. Túlságosan tisztelem a megérzéseidet. Több erőd van, mint a Bukottak közül bárkinek. Nekem nagy erőfeszítés még egy kellemes alak felöltése akár csak pár percre is…
– Az én erőm azért érintetlen – töltötte meg Ratri csészéjét Jama –, mert nem abba a rendbe tartozik, mint a tiéd.
Aztán elmosolyodott, hosszú, ragyogó fogakat villantva ki. Mosolya megérintett egy heget a bal orcáján, majd felkunkorodott a szeme sarkáig. Kacsintott, hogy lezárja, és így folytatta: – Az erőm nagy része olyan tudás formáját ölti, amit még a Karma Urai sem csikarhattak ki tőlem. Viszont a legtöbb isten ereje különleges fiziológián alapul, amit részben elvesztenek, amikor új testbe szállnak. Az elme valamiképp emlékezik, és egy idő után minden testet átformál kicsit, új homeosztázist szül, ekképp engedi az erő fokozatos visszatérését. Az enyém mindenesetre gyorsan tér vissza, és immár teljesen velem van. De még ha nem volna is, a tudásomat fegyverként használhatom, és az is egyfajta erő.
Ratri belekortyolt a teába. – Akármi a forrása az erődnek, ha azt mondja, menjünk, akkor bizony mennünk kell. Milyen hamar?
Jama kinyitott egy dohányzacskót, és beszéd közben cigarettát sodort. Sötét, finom ujjai, tűnt fel Ratrinak, mindig ilyenek voltak: úgy mozogtak, mintha hangszeren játszanának.
– Azt mondanám, ne időzzünk itt egy hétnél, de legfeljebb tíz napnál tovább. Addig el kell választanunk őt ettől a vidéktől.
Ratri bólintott. – Aztán hová?
– Talán egy kis déli királyságba, ahol zavartalanul jöhetünk-mehetünk.
Rágyújtott, letüdőzte a füstöt.
– Jobb ötletem van – mondta Ratri. – Tudod, hogy halandó név alatt Káma Palotájának úrnője vagyok Khaipurban.
– A Paráznapagodáé, madám?
Ratri fintorgott. – A közönséges emberek gyakorta így nevezik, tudom. De ne nevezz madámnak, már régi vicc. Pihenés, öröm, szentség helye az, és jövedelmem jó részének forrása. Úgy vélem, megfelelő rejtekhely lenne, amíg ő felépül, és amíg mi elkészülünk a tervekkel.
Jama a combjára csapott: – Valóban! Ez az! Kinek jutna eszébe Buddhát egy bordélyban keresni? Jó. Remek! Irány hát Khaipur, kedves istennő, Khaipur és a Szerelem Palotája!
Ratri felállt, és szandáljával a kövezetre toppantott: – Nem tűröm, hogy így beszélj róla!
Jama leszegte a tekintetét és nem kis kínnal lehámozta arcáról a vigyort. Felállt és meghajolt: – Elnézésedet kérem, kedves Ratri, de a reveláció olyan váratlanul jött… – Elfúlt a hangja, elfordította a fejét. Amikor visszafordult, maga volt a megtestesült komolyság és illendőség. – Magával ragadott az ötlet nyilvánvaló abszurditása. Most már látom a dolog bölcsességét. Tökéletes álca, emellett biztosítja az anyagi helyzetedet, és ami még fontosabb, lerakatként szolgál olyan információknak, melyek csak a kereskedők, harcosok és papok között ismertek. Nélkülözhetetlen létesítmény a közösség számára. Státuszt biztosít neked, és szólásjogot a közügyekben. Istennek lenni az egyik legrégibb szakma a világon. Ebből következően úgy illik, hogy mi, Bukottak egy másik tiszteletre méltó hagyomány keretein belül bújjunk meg. Meghajolok előtted. Hálát adok a bölcsességedért és előrelátásodért. Nem becsmérlem egy jótevő és összeesküvőtárs vállalkozását. Sőt, alig várom a látogatást.
Ratri elmosolyodott és visszaült. – Elfogadom a szépen olajozott bocsánatkérést, ó, kígyó fia. Különben is olyan nehéz tartósan haragudni rád. Tölts még teát, kérlek.
Ratri teát kortyolgatva, Jama dohányozva pihent. A távolban a kilátás felét viharfelhő függönyözte el. Rájuk azonban még sütött a nap, és hűs szellő kerengett a tornácon.
– Láttad a gyűrűt? A vasgyűrűt a kezén? – kapott be egy újabb bonbont Ratri.
– Láttam.
– Tudod, hol szerezte?
– Nem tudom.
– Én sem. De úgy érzem, jól lenne kiderítenünk.
– Úgy van.
– Hogyan lássunk neki?
– Takra bíztam a feladatot, aki nálunk otthonosabban mozog az erdőben. Éppen nyomon van.
– Jó – bólintott Ratri.
– Azt hallottam, hogy az istenek még mindig látogatják Káma hírhedtebb palotáit szerte a vidéken, általában álruhában, de néha erejük teljében. Igaz ez?
– Igaz. Alig egy éve, hogy Lord Indra jött el Khaipurba. Olyan három éve a hamis Krisna tett egy látogatást. Az összes égiek közül Fáradhatatlan Krisna okozza a legnagyobb aggodalmat a háznépnek. Egy lármás hónapig maradt, ami alatt sok bútor összetört és sok orvos szolgálatára támadt szükség. Kis híján kiürítette a borospincét és az éléskamrát. Aztán egy éjjel úgy játszott a sípján, hogy a régi Krisna szinte mindenért bocsánatot nyerhetett volna. De nem az igazi varázslatot hallottuk akkor éjjel, mert csak egy igaz Krisna van: napbarnított és szőrös, a szeme pedig vörös és lángoló. Ez meg az asztalon táncolt, nagy felfordulást csapott, és a zenei kíséret elégtelen volt.
– Fizetett a kárért a dalon kívül mással is?
– Ugyan, Jama – nevetett Ratri. – Hagyjuk a költői kérdéseket.
Jama füstöt fújt ki.
– Szúrja, a nap, mindjárt körül lesz véve – nézett felfelé Ratri –, és Indra lemészárolja a sárkányt. Bármelyik pillanatban nekieredhet.
Szürke léghullám borította el a kolostort. A szellő széllé erősödött, a falakon táncolni kezdtek a vizek. Az eső gyöngyfüggönyként fedte be a tornác nyitott felét, ahonnan kifelé nézegettek.
Jama teát töltött. Ratri evett még egy bonbont.

A kiadó engedélyével.