Főkép Luxemburgi Zsigmond halála után zűrzavaros helyzet alakult ki az országban, amit részben az utód, Albert király korai halála (1439. október 27.), valamint Zsigmond feleségének hatalomvágya okozott.
Továbbá megérkeztek a törökök is a határra, s jelenlétük nem csak a következő évtizedeket, hanem a következő évszázadokat is meghatározta.
 
Ezekben a zűrös időkben ívelt magasra a Hunyadiak szerencsecsillaga, hiszen a kormányzó János, és fia, Mátyás korábban elképzelhetetlen módon uralta az országot.
A kötet nem csak ezeknek az éveknek a krónikája, hanem számos, a Hunyadiakhoz fűződő tévhitet is igyekszik eloszlatni.
 
Ilyen például a törökverő Hunyadi János mítosza, ami, mint kiderül, nem egészen megalapozott.
Bár nyilvánvaló tény, hogy több ízben győzedelmeskedett (1443, 1456) azonban súlyos csatavesztései (1444, 1448) nyilvánvalóvá tették, hogy az ország önmagában nem képes hatékonyan fellépni a jóval nagyobb haderővel bíró szultán felett.
 
A pápa és a katolikus uralkodók által magasztalt győzelmek általában a török főerők távollétében történtek, s egyetlen alkalommal sem eredményezték az elfoglalt területek megtartását, hiszen a menetrendszerűen érkező válaszcsapás mindig visszaállította az eredeti állapotot.
 
Sőt, éppenséggel Hunyadi bírvágya (és az őt bujtogató pápai legátus) miatt nem jött létre az a kedvező béke a negyvenes évek közepén, ami esetleg időt adott volna a komolyabb felkészülésre és a nélkülözhetetlen nemzetközi szövetség létrehozására.
 
Apjához hasonlóan, Mátyás sem boldogult a törökökkel. Igaz, ő nem is igazán akart háborúskodni délen, mivel tudta, nyílt csatában nem győzhet.
Uralkodása alatt két komolyabb hadjáratot vezetett, amelyek közül főként a második eredménytelensége még jobban elvette a kedvét az ilyen vállalkozásoktól. A kenyérmezei csata pedig inkább kényszerhelyzet szülte válaszlépés volt, mintsem előre kitervelt megmozdulás.
 
Zsoldosserege – amelyet akkoriban még senki sem említett fekete sereg néven – létszámát tekintve jóval alatta maradt a törökének, mivel a király jövedelmei nem tették lehetővé komolyabb haderő kiállítását.
 
Nyugati hódításainak okát (Szilézia, Csehország egy része valamint Alsó-Ausztria elfoglalása) viszont a mai napig senki nem érti. Valószínűsíthetően olyan birodalom lebegett a szeme előtt, ami kellően nagy és erős ahhoz, hogy megfelelő ellenfele legyen az oszmánoknak.
 
Trónörökös nélküli halála (törvénytelen fiát senki sem ismerte el utódként) a Hunyadiak korának végét jelentette, s egyben a középkori Magyar Királyság hanyatlásának kezdetét is.