Főkép

Valahogy nem kegyesek az istenek, vagy a koncertszervezők, vagy a sors (vagy, egy bizonyos Sziget-reklámra utalva: a popszakmát kezükben tartó akárkik) a Hollywood Rose-hoz. A múltkor, amikor a ZP-ben léptek fel, a majdnem leszakadt az ég, ráadásul éppen aznap játszott a Depeche Mode, meg azt hiszem, a Down is.
Aztán most, augusztus 11-én már beindult a Sziget, amikor a HR fellépett az Orczy kertben.
 
De annak ellenére, hogy a potenciális közönség egy része a múltkor a PeCsában, most kedden pedig a Szigeten volt, érdekes módon mindkét alkalommal elég szép számmal összegyűltünk a HR-koncerten: a ZP-ben voltunk vagy 1500-an, most, az Orczy kertben pedig… Nagyjából egy-másfél rocktogonnyian, vagyis úgy… Nem tudom. 100-130 fő lehetett jelen.
 
Ez már magában is bizonyít valamit, megmutatja, hogy ez a zenekar olyan dolgot csinál, amire mindig vannak/lesznek „vevők”.
 
Az is érdekes, hogy egy tribute bandáról van szó. Az addig rendben van, hogy a Guns kezd visszaszivárogni a köztudatba, meg az is rendben van, hogy ezeknek a daloknak a többsége tényleg baromi jó, de…
De ez még nem minden esetben garancia arra, hogy a tribute csapat koncertjén összegyűlnek annyian, mint a már-nem-underground, de még-nem-sztárolt együttesek koncertjén. Ez, és a hangulat bizonyít valamit.
 
Mondjuk azt, hogy a HR tagjai kiváló muzsikusok, az frontember pedig (a Jesse James bandájából ismert Jesse) olyan showman, hogy … – egy örökmozgó, aki nem éri be azzal, hogy: „A kezeket akarom látni, a kezeket!”, és azzal sem, hogy „Do you feel all right?”.
 
Nem, ez az ember olyan, hogy eldumálgatsz vele a koncert előtt (mert nem játssza magát, ahogy a HR többi tagja sem), aztán amikor itt az idő, hát fogja a mikrofonját, és megy, mint az elszabadult bulldózer, táncol, pörög-forog, rohangál.
 
A vezeték nélküli cuccnak köszönhetően sokszor azt se tudod, hogy éppen hol van; bámulsz, keresed a színpadon, de nem látod, aztán azon kapod magad, hogy ott áll előtted/melletted, és a képedbe tolja a mikrofont, hogy nesze, énekelj egy kicsit, mert buli van, érezzük már jól magunkat, ha egyszer ide evett minket a fene.
 
A múltkor, szintén az Orczy kertben volt egy lányka, ott ült valahol hátul, meg se moccant, biztos valami baja volt.
Jesse persze látta, odament hozzá, tolta neki a mikrofont, és addig nem hagyta békén, míg el nem nyekeregte, hogy „nákin on hevensz dor”. A lányka utána felállt, és rázta egy kicsit a fenekét, és a végén már vigyorgott is, mint a tejbetök.
 
Erre a koncert közbeni kószálásra egyébként a HR többi tagjai is hajlamos, Luki, a basszusgitáros lazán odasétált a büféhez, kért valamit, és közben végig játszott, ment a dal, nem is tudom, már melyik.
 
Miért tetszik a HR? Nem azért, mert imádom a Gunst – mert nem imádom a Gunst, sosem imádtam. Meghallgattam, aztán annyi. Semmi különösebb. Nem is azért tetszik, mert tényleg profi módon, hibátlanul, és (a tribute zenekaroknál ez a legfontosabb!) egyéni módon játsszák a már ismert dalokat.
 
Azért tetszik, amit ezek a srácok csinálnak, mert a produkciójukból, a lényükből az sugárzik, ami nekem mindig is szimpatikus volt: „Ez vagyok, ezt adom, ha tetszik, jó, ha nem tetszik, akkor sem fogom megjátszani magam.”
 
Jesse mesélte, hogy egyik németországi fellépésük alkalmával vendéglátóik kissé túl sok mindennel kínálták meg őket, de aztán, amikor felmentek a színpadra, minden simán működött: nem voltak tévesztések, lement a koncert, óriási volt a hangulat. A hely tulaja fel is írta a falra: „Drink like Beasts, Play like Beasts”.
 
És ez a lényeg. Akinek ez elfogadható, oké. Akinek nem? Ez van. Egyszerű, allűröktől mentes, óriási szakmai tudással rendelkező srácok, akik nem azért dumálgatnak el koncert előtt és után a közönséggel, mert az milyen menő, meg hogy imidzset építsenek, hanem azért, mert jólesik nekik.
 
Tudom, a világ nem fekete-fehér, hanem szürke, de rendesen, ám nekem, személy szerint mindig is az tetszett, ha valaki azt mondta magáról, hogy fekete, akkor legalább sötétszürke legyen, ne hófehér – és fordítva.
Vagyok, ami vagyok, teszem a dolgomat, lehetőleg élvezem is a „munkát”, aztán majd az idő és a közönség eldönti, mire értékeli a produkciómat. Ennyi.
 
És aki esetleg irtózik a tribute dolgoktól, annak elárulom: a HR-nek van saját lemeze, saját dalokkal, ezeket is szokták játszani a koncerteken. Van, hogy csak ezeket játsszák. Van, hogy csak Gunst (meg Backyard Babiest, meg Velvet Revolvert stb.) játszanak. Számukra az a lényeg, hogy az adott közönség jól érezze magát.
 
Ha az adott közönség éppen a Gunstól indul be, ám legyen. Ha a HR saját dalaitól? Legyen úgy!
Ha az adott közönség egy kicsit elveszti a bulilendületet, miután egy-egy amatőr-félamatőr srác bemutatja a tudását (a HR rendszeresen lehetőséget biztosít arra, hogy egy-egy hangszeres, énekes fiatal egy-egy dal erejéig beszálljon a bandába), akkor a HR képes arra, hogy felpörgesse.
Mondjuk egy reggae-s „Knockin’ on Heaven’s Door”-ral, vagy egy szvingessel, vagy egy bluesossal, vagy… Bármivel. A lényeg: jól érezzék magukat az emberek. Ilyen egyszerű az egész.
 
A poén az lenne, hogy „jövőre, veled, ugyanitt”, de nem, szerencsére nem kell egy évet várni a következő HR koncertre, mert augusztus 25-én (kb. este 8-kor) ismét láthatjuk a csapatot, ismét az Orczy kertben.
 
(A fotókat ifj. Gégény András, a Rocközön – rockozon.com – munkatársa készítette. Köszönet érte.)