Főkép



4. nap
A tegnapi nap, mint az mára már kiderült, teltházas volt. Hetvenezren látogattak ki a rendezvényre.
Mi csak remélni tudtuk, hogy jobban eloszlik majd a tömeg a hétvégén, vagy kevesebben jönnek, mert egy idő után igencsak fárasztó tud lenni az araszolás egyik programhelyszínről a másikra, miközben kerülgetni kell az egy-két napra kilátogató „turistákat”.
 
A szombati nap végül is az első megoldásról szólt, na de menjünk csak szépen sorjában.
 
Az első koncert az MR2 Színpadon ért délután öt óra felé, szikrázó napsütésben, dög meleg közepette.
A Hollywoodoo lépet a deszkákra, akiket egy ideje nem láttam már egyetlen általam sűrűbben látogatott szórakozóhelyen sem, ezért úgy gondoltam, itt az ideje, hogy végre ismét meghallgassam őket és megfelelően felpörgessem a napot.
 
Az első meglepetés akkor ért, amikor a srácok székekkel és akusztikus gitárokkal kezdték meg a beállást. „Na, akkor itt most egy csendes-ülős koncert lesz” – gondoltam mindjárt.
 
Aztán jött a kettes számú meglepetés: a zenekar az összes nótát áthangszerelte. Így az alapvetően funkys, rockos zenéből semmi nem maradt, viszont lett helyette ska, sanzon illetve néhol mulatósra hajazó zene.
 
A harmadik nóta után már elég furcsán néztem össze a mellettem ülő vadidegen sráccal és csak egyszerűen „Ezek nem normálisak!” felkiáltással kommentáltuk az eseményeket mindketten.
És aztán persze egy jót röhögtünk. És ezután már szinte minden nótánál így mentek a dolgok.
 
Nem tudom, mi volt a terv, de ha az, hogy önmagukat parodizálják, akkor ez sikerült. Ha az, hogy megmutassák, nagyon másképpen is elő lehet adni a muzsikájukat, akkor ez sikerült.
 
A közönség egyébként hasonlóan reagált; elsőre kicsit értetlenkedtek az első sorok – gondolom ők is egy jó pogóra vágytak –, de aztán megbékéltek a sorsukkal és a végén azért vastapssal jutalmazták a Hollywoodoo-t.
 
Az MR2-ről gyorsan átsiettünk az MTV Headbangers Ball – Rock Színpadra, ahol ismét egy rég nem látott zenekart kaptam csővégre, a Sex Action-t. Már csak azért is kíváncsi voltam a produkcióra, mert új énekese, Áfonya (Vékony Sándor) és basszerosa (Bense Sándor) lett a bandának.
 
Sajnos viszonylag kevesen voltak a koncerten, de ez azt hiszem annak is betudható, hogy viszonylag korán kezdődött az őrület.
A ritkás soroknak köszönhetően simán tíz méterre tudtunk landolni a színpadtól, ami azért azt a „veszélyt” magában hordozta, hogy bele kerülünk a pogó közepébe. Mert hát ahogy a húrok közé csaptak a srácok, mindjárt beindult a közönség egy része, hogy kicsit „bántalmazzák” egymást.
De jó gyerekekhez méltón vigyáztak egymásra és durvulás sem volt, mert azonnal leállítottak mindenkit, aki esetleg vérszemet kapott.
 
A fentiekből kitűnik, hogy egy remek hangulatú koncertnek lehettünk szem és fültanúi, amin minden meghatározó nóta szerepelt a repertoárból. Az már kevésbé tetszett, hogy ráadásra nem nagyon volt idő.
Az meg végképp nem tetszett, hogy a jól ismert „EEEEKSÖN – EEEEKSÖN” skandálásnak nyoma nem volt, mindössze tucatnyian próbáltuk rávezetni a nagyérdemű többi tagját, de hiába.
 
Az viszont elmondható, hogy a zenészváltás szinte semmilyen fennakadást vagy változást nem okozott: Áfonya tökéletes választásnak bizonyult Szasza helyére, Sanyi pedig már Matyi csapatában (Mátyás Attila Band) bizonyított párszor.
 
A Sex Action koncert után mindössze egy sörnyi pihenőnk volt és máris kocogtunk vissza a műanyag dobozba megnézni a Cadareves fellépését.
A névből talán sejthető, hogy a srácok a Cadaveres De Tortugas zenei örökségén haladva kezdetek bele a zenélésbe. Leginkább koncertbandaként tekintenek rájuk – nagyjából minden rangosabb és számos kisebb rendezvényen találkozhatunk velük –, bár a 2005-ös megalakulás óta két nagylemezük is napvilágot látott.
 
Hasonlóan a Sex Action-höz, a közönség most is azonnal elkapta a ritmust. Ugyan a megjelentek száma észrevehetően nagyobb lett, de most is simán az első sorokban találtuk magunkat. Megint a pogó szélén.
Akárcsak a Sex Action, a Cadareves is mindent megtett annak érdekében, hogy lebontsuk a sátrat, amiben a koncertjük zajlott.
 
Itt jegyezném meg, hogy persze most sem tudott a hátsó traktusokban normálisan szólni a cucc, az ember rá volt kényszerítve, hogy a keverőpult elé jusson, ha normális hangot akart hallani.
 
A MTV Headbangers Ball – Rock Színpados kiruccanás után, kisebb pihenőt beiktatva és a többieket összekaparva, a Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Placebo fellépése várt ránk.
Ide megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy jóval kevesebben kíváncsiak ma a fő helyszín eseményeire, mint tegnap.
 
Tegyük persze hozzá, hogy most jóval erősebb is volt a konkurencia: Al Di Meola, Khaled, Turisas, Bëlga, hogy csak néhány nevet említsek, kik léptek fel egy időben a Placebo-val.
 
Az angol zenekar nemrég jelentette meg hatodik lemezét Battle For The Sun címmel. Így talán mondanom sem kell, hogy a koncert gerincét – bár nem ezt ígérték a srácok – az új album nótái képezték.
Én speciel jobban örültem volna, ha betartják, amit megfogadtak, mert nem igazán tartom olyan jó lemeznek a Battle For The Sun, mint az előző Meds címűt.
 
Mindettől függetlenül a koncert telítve volt energiával és lendülettel, amely egy az egyben át is ragadt a közönségre. Akár csak tegnap este, most is szinte mindenki egyszerre mozdult; kezek a magasban, csáp, integetés, ugrálás, tánc ahol és amikor csak lehet. Amikor pedig egy „sláger nóta” került terítékre, persze robbant a közönség azonnal.
 
Mivel most jóval előrébb jutottunk a színpad irányába, mint tegnap, sokkal jobban is szólt minden. Így semmi okunk nem lehet panaszra: nagyon profi koncertet hallhattunk a Placebo-tól.
 
 
5. nap

Utolsó nap. Ilyenkor a Szigetlakók egy része már igen erősen a túlélésre koncentrál. Így voltam vele én is; az ember mindig kicsit meghal egy hét bulizás után. Pláne, ha a Szigetről van szó, ahol most sem sikerült torokgyuszi nélkül megúsznom a port.
 
Az idei év legjobb meglepetéskoncertje számomra egyértelműen a kínai Hanggai fellépése volt az Amfiteátrum – Pécs2010 színpadon.
 
Rögtön az elején azt tisztázni kell velük kapcsolatban, hogy nem tradicionális kínai, hanem mongol népzenére építkeznek.
Így nagyjából számítottam rá, hogy számos esetben az európai fül számára talán szokatlannak tűnő torokhangú éneket fogok hallani. Az meg nekem mindig is tetszett. Számaikat egyébként szintén tradicionális népi hangszereken, illetve a rockzenében használatos zeneszerszámokon adják elő.
 
Ahogy elkezdődött az előadás és a furcsának ható mongol melódiák felcsendültek, úgy kezdtek el áramlani az emberek a színpad elé.
Valami hihetetlen és megfoghatatlan varázslat folytán aki csak meghallotta a Hanggai zenéjét, egyből elindult a forrás irányába. A fotós kollegák is sejtettek valamit, mert a harmadik dalra többen álltak a színpad előtt vakuikat kattogtatva, mint egy Nagyszínpados előadó esetén.
 
Aztán pedig ahogy hatott a varázs, úgy kezdett el mindenki szépen, lassan közeledni a deszkák felé és táncolni. A koncert derekára már több száz fős tömeg került szinte extázisba a furcsa dallamoktól és a zenekar pedig nem győzött hálálkodni és megköszönni a feléjük áramló rajongást.
 
A Hanggai után pedig az idei év leginkábban várt koncertje következett a Nagyszínpadon: az idén újra összeállt Faith No More lépett a publikum elé.
Az már ma is látszott, hogy a nézőszámot tekintve győzött a The Prodigy. Most is viszonylag könnyedén lehetett közelebb férkőzni a „tűzhöz”, vagy éppen kijutni onnan.
 
A beharangozott fél tizenegyes kezdés csúszott kicsit, ezért aggódni kezdtem, hogy rövidített műsort kapunk.
De aztán ahogy Mike Patton és a csapat a húrok közé csapott, minden gondot és bajt elfelejtett mindenki és arra koncentrált, hogy átadhassa magát a ’80-as és ’90-es évek egyik meghatározó metal (hard rock, heavy matal, rap, funk keverék, hogy kicsit pontosítsunk) bandája zenéjének.
 
Szerintem nagyjából ott folytatta a csapat, ahol 1998-ban, a feloszláskor abbahagyták. Oké, pár év eltelt azóta, de ez mintha meg sem látszott volna rajtuk.
Iszonyú energiával tolták végig a koncertet, Patton sorra üvöltötte végig a számokat úgy, hogy a hangja nem ment el vadászni – erre, ha jól emlékszem pont az egyik Szigeten volt anno példa –, a közönség pedig végigtombolta a koncertet.
 
Persze volt közönség-énekeltetés, valamint az énekes pár magánszámmal is kedveskedett nekünk. Előbb egy piros bugyival a fején dalolt, majd egy fél pár tornacsukából kiszedte a fűzőt és némi küzdelem árán szépen meg is ette azt. Majd felöklendezte. Majd behajította a közönségnek.
 
Tizenegy magasságában aztán lementek a színpadról. Mindenki azt hitte vége, a környék italmérései persze azonnal benyomták a szerintük nagyon fontos saját zenéiket. Így kissé mókásan hatott, amikor a zenekar visszatért a színpadra, hogy a ráadást lejátssza, nagyjából magasról tojva a csendrendeletre.
 
De hát mégiscsak a Faith No More-ról volt szó, felőlem simán játszhattak volna hajnalig. De aztán amennyivel később kezdtek, csak annyit húztak rá, így kitöltve a nekik szánt másfél órát.
 
A koncert után Z barátommal még utoljára sétáltunk egy nagy kört a fesztiválon, mintegy búcsúképpen a 2009-es Szigettől, majd szépen, lassan elindultunk a kijáratot jelentő K-híd irányába…