Sziget 2009 – Negyedik nap (szombat, augusztus 15.)
Írta: Makai Péter Kristóf | 2009. 08. 17.
Azért a negyedik napra legalább illik egy picit elfáradni. Idáig rettentő koncentrációban ontotta látogatóira a Sziget a jót: Véget ért a Die Toten Hosen? Futás 808 State-re! Az AB4 utolsó hangjai is elcsendesültek? A Blind Myselfet még pont eléred! Egy jót roptál Yomra? Ott lohol a sarkában DJ Click.
Világsztárok balra, világsztárok jobbra, mindent szabad, csak levegőt venni nem. Abszurd mennyiségű basszus és por mindenütt, nem csoda, ha egy kicsit tüsszögök és köhögök.
Szombaton összesen kettő (összeget számmal kiírva: 2) koncertet hallgattam meg teljes egészében, és még egynek lemaradtam az elejéről. Ennyi elég is volt. És nem csak azért, mert eddigre már zenemérgezésem lett, hanem azért is, mert mind a kettő fantasztikus volt a maga nemében.
Bár fél hatra értem ki, örülhettem, hogy valamivel hat után még sikerült odaérnem a Világzenei Nagyszínpadhoz; a csúcsra járatott „teltsziget” nyilvánvaló volt mindenki számára.
Már a negyed hétkor kezdődő Muzsikás és a Woven Hand közös fellépésére is betelt a színpad előtti tér, ami példaértékű, mert ilyen korán még sosem láttam ennyi embert egy helyen a Nagyszínpadon kívül.
Csodálkozni azonban fölösleges, mert a két előadó egymástól eléggé elütő hangzásvilága már önmagában is garantálta, hogy egyedi, zeneileg is izgalmas koncert lesz, amire érdemes majd odafigyelni.
Így is lett: egyfajta modern felelgetős volt ez a két együttes között: a Muzsikás és a Woven Hand felváltva játszották számaikat, sokszor egymás zenei világából építkezve. Nem véletlen hát, hogy pont a legjobb számok azok voltak, amikor a két zenekar egyszerre játszott, hangzásvilágukat ötvözve a másikéval.
Utóbbi frontemberének, David Eugene Edwardsnak ez már nem járatlan út; mind motívumaiban, mind hangszerelésében gyakran nyúl vissza az amerikai kontinens country gyökerekhez közel eső folkzenéjéhez, az old-time musichoz, és ezért tud kihozni annyit a magyar népzenei kincsből is.
Ha, és amikor akar. Kár, hogy ritkán használták ki egymás jelenlétét, és csak alig egy-két szám erejéig volt igazi közös zenélés. Mégis csodálatos élmény volt, örültem, hogy ott lehettem.
Ez után a már jól bejáratott Pécsi Amfiteátrumhoz gyalogoltunk társaságunkkal, ahol Ana Moura már elkezdte a továbbképzést fadoból. Meg is próbáltam ráhangolódni a búsongásra, de nem voltam abban a hangulatban.
Egyszerűen hidegen hagyott. Abban a pillanatban viszont egész jó lett, hogy elkezdtem háttérzeneként hallgatni. Nem is biztos, hogy jól jártam volna, ha minden figyelmemet erre az egyébként tehetséges énekesnőre szentelem.
Figyelni ugyanis az utána következő Al di Meolára, a klasszikus gitárzene egyik legnevesebb figurájára kellett, minden idegszállal. Sosem gondoltam volna, hogy élőben fogom hallani a John McLaughlinnal és Paco de Lucíával a Guitar Trióban együtt játszó gitárművészt.
Mindenhol elmondták már, hogy amit ő nem tud megcsinálni az akusztikus gitárral, az nincs is benne a hangszerben, de ezt élőben hallani merőben más.
Rajtam kívül ezt még sokan gondolták így, a szólásmondás gombostűje a levegőben lebegett, annyian voltunk a koncertjén. Tiszta technikai tudása viszont nem feltétlenül kápráztatta el azokat, akik a zenében nem az egyedi teljesítményt nézik, hanem az örömzenét keresik.
Nos, ha volt is di Meola produkciójában ilyen, az jól elbújt. Engem speciel nem zavart, mert tökéletesen kielégített az, amit nyújtani tudott, és a barokkos, nagyszabású profizmusnak is megvan a maga szépsége.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annál fenségesebb, mint amikor a „Mediterranean Sundance” első néhány akkordja csendül fel. Akkor tényleg azt gondoltam, hogy már nem éltem hiába. Aztán átadtam magam a zenének.
Világsztárok balra, világsztárok jobbra, mindent szabad, csak levegőt venni nem. Abszurd mennyiségű basszus és por mindenütt, nem csoda, ha egy kicsit tüsszögök és köhögök.
Szombaton összesen kettő (összeget számmal kiírva: 2) koncertet hallgattam meg teljes egészében, és még egynek lemaradtam az elejéről. Ennyi elég is volt. És nem csak azért, mert eddigre már zenemérgezésem lett, hanem azért is, mert mind a kettő fantasztikus volt a maga nemében.
Bár fél hatra értem ki, örülhettem, hogy valamivel hat után még sikerült odaérnem a Világzenei Nagyszínpadhoz; a csúcsra járatott „teltsziget” nyilvánvaló volt mindenki számára.
Már a negyed hétkor kezdődő Muzsikás és a Woven Hand közös fellépésére is betelt a színpad előtti tér, ami példaértékű, mert ilyen korán még sosem láttam ennyi embert egy helyen a Nagyszínpadon kívül.
Csodálkozni azonban fölösleges, mert a két előadó egymástól eléggé elütő hangzásvilága már önmagában is garantálta, hogy egyedi, zeneileg is izgalmas koncert lesz, amire érdemes majd odafigyelni.
Így is lett: egyfajta modern felelgetős volt ez a két együttes között: a Muzsikás és a Woven Hand felváltva játszották számaikat, sokszor egymás zenei világából építkezve. Nem véletlen hát, hogy pont a legjobb számok azok voltak, amikor a két zenekar egyszerre játszott, hangzásvilágukat ötvözve a másikéval.
Utóbbi frontemberének, David Eugene Edwardsnak ez már nem járatlan út; mind motívumaiban, mind hangszerelésében gyakran nyúl vissza az amerikai kontinens country gyökerekhez közel eső folkzenéjéhez, az old-time musichoz, és ezért tud kihozni annyit a magyar népzenei kincsből is.
Ha, és amikor akar. Kár, hogy ritkán használták ki egymás jelenlétét, és csak alig egy-két szám erejéig volt igazi közös zenélés. Mégis csodálatos élmény volt, örültem, hogy ott lehettem.
Ez után a már jól bejáratott Pécsi Amfiteátrumhoz gyalogoltunk társaságunkkal, ahol Ana Moura már elkezdte a továbbképzést fadoból. Meg is próbáltam ráhangolódni a búsongásra, de nem voltam abban a hangulatban.
Egyszerűen hidegen hagyott. Abban a pillanatban viszont egész jó lett, hogy elkezdtem háttérzeneként hallgatni. Nem is biztos, hogy jól jártam volna, ha minden figyelmemet erre az egyébként tehetséges énekesnőre szentelem.
Figyelni ugyanis az utána következő Al di Meolára, a klasszikus gitárzene egyik legnevesebb figurájára kellett, minden idegszállal. Sosem gondoltam volna, hogy élőben fogom hallani a John McLaughlinnal és Paco de Lucíával a Guitar Trióban együtt játszó gitárművészt.
Mindenhol elmondták már, hogy amit ő nem tud megcsinálni az akusztikus gitárral, az nincs is benne a hangszerben, de ezt élőben hallani merőben más.
Rajtam kívül ezt még sokan gondolták így, a szólásmondás gombostűje a levegőben lebegett, annyian voltunk a koncertjén. Tiszta technikai tudása viszont nem feltétlenül kápráztatta el azokat, akik a zenében nem az egyedi teljesítményt nézik, hanem az örömzenét keresik.
Nos, ha volt is di Meola produkciójában ilyen, az jól elbújt. Engem speciel nem zavart, mert tökéletesen kielégített az, amit nyújtani tudott, és a barokkos, nagyszabású profizmusnak is megvan a maga szépsége.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annál fenségesebb, mint amikor a „Mediterranean Sundance” első néhány akkordja csendül fel. Akkor tényleg azt gondoltam, hogy már nem éltem hiába. Aztán átadtam magam a zenének.