FőképFéltávhoz érkezve a szigetlakók is megérezték, hogy két-három napja egy földnyelvnyi nagyságú ereszd-el-a-hajam buliban ugrálnak és táncolnak.
 
A pénteki nap volt az első igazi, nagy tömeget vonzó nap, de ezek többségét a csak hétvégére szabaduló dolgozók tették ki.
Barátaim, társaim és egyéb üzletfeleim józanabbul gondolkodtak (már amennyire egy Szigeten ezt lehet), és csak éppen, hogy kinéztek, jól tudván, hogy a hétvégére való tekintettel pihenőnapot kell beiktatni.
Voltak, akik otthon is maradtak, ami nem csoda: a borult ég, a szemetelő eső engem is délután ötig otthon tartott, és csak a késő délutáni napsütésben kerekeztem be a fesztiválra.
 
Este hattól bőven volt időm átgondolni az életem. Húsz percet álltam sorban az egyik, központi helyre kihelyezett bankautomatánál.
A sorban az euroatlanti térség összes fontosabb nemzetéből akadt egy pár: a német, olasz, francia és angol társalgások mellett kicsit úgy éreztem magam, mintha ötéves kisgyerekként a szüleim elvittek volna „a nagyok” valamelyik bulijára, és azt mondták volna: „Játssz szépen a többiekkel!” Nem nagyon van mit, és nem tudom, hogy kell.
 
A pénztárcámat viszont jó alaposan fel kellett töltenem. Amióta Szigetre járok, tudom, hogy mindig is a legdrágább fesztiválok egyike volt, de ezért korábban adott valami egyedit cserébe, valami hamisítatlanul szigetest, fellépni pedig a világ legnagyobb hírű zenekarai léptek fel.
 
Most, hogy minden könnyűzenei fesztiválon meg vagyunk sorozva környezettudatos és civil sátrakkal, extrémsport-promókkal, a nagyobb színpadok zenekarainak döntő többsége meg egyáltalán nem érdekel, a háromszáz forintos deci bor savanyúbb a számban.
Ilyen árak és szolgáltatások mellett nem érzem már magaménak ezt a fesztivált. A régi, jól megszokott helyen, de már más közönségnek szól.
 
Azért megpróbáltam még annak a közönségnek a részévé lenni. Héttől Elsa Vallét és testvérkéit hallgattam, akik kellemes karib hangulatú dzsesszt játszottak, majd a koncert végével az odáig elhallatszó Pendulum csalogatott át egy fröccs (negyven perc) erejéig, hogy még időben visszaérjek a Budapest Jazz Orchestra minden lábat megdobogtató zenéjére.
 
Ezután a Gáyan Uttejak Orchestra formációval zenélő Hortobágyi László meditációs gyakorlatnak is beillő indiai lüktetését hallgattuk befutó barátaimmal. Végül még belenéztünk az Erik Sumo Band ft. Kiss Erzsi produkciójába, de nagyon hamar elvonultunk onnét.
 
Valamikor kettő magasságában búcsúztunk el egymástól, és magamra maradva ismételten elkapott a zavaró gondolatok gépszíja. Aztán más is.
 
Történt ugyanis, hogy a Szigetről HÉV-hez tolva biciklimet a nagy tömegben egyszer csak elkezdett rám kiabálni tört angolsággal egy kivagyi magyar, akinek valami nem tetszhetett a képemen.
No, gondoltam, azért ez még nem a világ vége, akkor én is beleléptem a külföldi szerepébe, és ékes angolsággal kértem bocsánatot létezésemért, majd meggyorsítottam lépteimet.
 
Már épp azt hittem volna, hogy leráztam magamról, amikor a biciklimet előbb megragadta, majd egy nagyot taszított rajta emberünk, engem is vele sodorva, indoklásképp pedig egy „Áj liv hír, in Budapest, mádörfákör!”-rel szolgált.
 
Nem tudom hova tenni az esetet, több okból sems. Mert lehet, hogy egyszerűen valakinek részegen eldurrant az agya, és ilyet azért már számtalanszor láttunk, nem kellett hozzá kimennünk a Szigetre.
 
Ugyanakkor érthetetlen számomra, hogy miért pont engem szúrt ki a tömegből, mivel hívtam fel magamra a figyelmet, és ami még fontosabb: miért gondolta volna, hogy külföldi vagyok?
 
Van abban valami félelmetes, hogy Magyarország (és ha hinni lehet a szóbeszédnek, Közép-Európa) legnagyobb könnyűzenei fesztiválján, ahol már egyszeri ember számára megfizethetetlen áron csapolják a sört, és magyar szót alig hallani, valakibe pont azért kötnek bele, mert tévesen vélik „idegennek”.
 
Valószínűleg ugyanannak az idegenkedésnek a kifejeződése ez, ha mégoly sután is artikulálva, mint amit én éreztem, amikor nem találtam régi megszokott helyeimet, de ettől biztosan nem fogom magam otthon érezni.