Főkép Lucas Davenport, a világ krimi-rajongóinak jól ismert kedvence ezúttal a Bűnmegelőzési Hivatal embereként keveredik bonyolult ügybe: egy gyilkossági eset megoldásához a csendes, sötét kisugárzású „gótok” között kell kutatnia, hiszen az áldozatok – és feltételezhetően a gyilkos vagy gyilkosok is – e szubkultúra tagjai.
 
John Sandford két ügyet mixel egybe a könyvben: a litván bűnöző lekapcsolására való törekvés akciódús pillanatai szinte szöges ellentétét képezik a fő cselekményt adó nyomozás történetének, és adrenalinlökettel szolgáló szünetekként frissítik fel az olvasó elméjét a hosszabb gondolatmenetek között.
 
Davenportkaraktere jól bevált recept alapján született: személyiségében felfedezhető Piszkos Harryugyanúgy, mint az Errol Flynn által megformált Peter Blood(Blood kapitány, 1935), emellett kapott egy a rosszfiús hősökre jellemző ragadozómosolyt, illetve Porschéjaés gyakran európai stílusú öltözködése a Miami Vice detektívjeire emlékeztet.
Ily módon gyakorlatilag többféle olvasó is képes azonosulni vele, beleélni magát a kalandjaiba.
 
Jellemző Sandfordos mozzanat az érzelmi viszonyulással való manipuláció: Davenport ebben a kötetben is személyes kapcsolatban áll az ügy egynémely szereplőjével.
 
Hangsúlyozottan személyes problémám kétrétű a Fantom préda esetében. Egyrészt ugyanaz a bajom vele, mint a Harry Potter első néhány részével: hiába jól megírt mű, valójában jól bevált receptet követő iparosmunka, amitől nekem kissé sablonosnak és kiszámíthatónak tűnik.
 
Sokkal erősebb problémának érzem azt a néhol már-már felszínesnek nevezhető módot, ahogyan az író a mellékszereplőket kezeli.
A Fantom préda erősen alapoz a „gót” szubkultúrára, mind az áldozatok, mind a gyilkos és az őt vezérlő okok tekintetében. Ennek teljesebb megértéséhez viszont nem ártott volna némi betekintést nyújtani ebbe a szubkultúrába…