Sziget Fesztivál 1-2

Sziget 2009 – Első nap (szerda, augusztus 12.)
 
Tegnapelőtt éreztem, hogy nem fog semmi jó kisülni a dologból. Jó érzékkel nem mentem el a nulladik napra meghirdetett, nagy csinnadrattával beharangozott és sokak által érthetetlenül tök komolyan vett rasszizmusellenes koncertre.
 
Túl azon, hogy nem tudtam volna kaján vigyor nélkül állni az erőltetett ideológiai nevelést, én meg merem vallani: cukorból vagyok; a szemerkélő eső sem tett volna jót a hangulatomnak, így csak a Sziget első napjával kapcsolódtam be az idei zenekavalkádba, és nem bántam meg a várakozást.
 
A kora délutáni órákban még kellemes nyugdíjas tempóban lézengő tömeg és a napsütés mellett mindig ott figyelő sár rögtön Sziget-hangulatba ringatott, korábbi csüdig sáros nyarakat, eszméletlen(ül végighallgatott) koncerteket felidézve.
 
Hamar csatlakoztam néhány, már kint szolgáló bajtársamhoz, hogy hozzájuk csapódva, igazi flaneur-ként bolyonghassak a sziget utcáin, nem zavartatva magam programfüzetek, előre megtervezett útvonalak és lekésett zenekarok miatt.
 
Első körben a Nagyszínpad környékén vetettük bele magunkat a sűrűnek éppen nem mondható tömegbe, hogy a brit I Am X zenéjét tegyük magunkévá.
Persze, jól esett bólogatni a posztpunk szintetizátoros dalokra, míg az illően elszabadult együttes tagjai lázba hozták a közönséget, de nem szolgáltak túl sok vérpezsdítő élménnyel. Még el se gondolkodtam rajta, hogy érdemes-e ugrálnom vagy csápolnom.
 
Ezek után viszont nagyon reménykedve vártam, hogy a Nouvelle Vague végre megteremti a mobilvécéken és a sörrel leöntött pólón túl is a Sziget-hangulatot.
 
Kevés nagyobb zenei csalódásra emlékszem az elmúlt évekből. Hiba volt feltenni őket a Nagyszínpadra.
A hivatalos műsorújságban ígért füstös kiskocsma-légkört a legkevésbé sem tudták hozni a francia csapat tagjai, e helyett viszont egy felpörgetett, táncolhatóbb népboldogító zenét kaptunk.
Ez viszont csak Nouvelle Vague-bőrbe bújt Moorcheeba, amit biztos sokan pozitív változásként könyveltek el, de nekem csak a lounge idétlen partitempóval elegyített, újabb fájó és szükségtelen keresztezésének tűnt.
 
Egy fél-háromnegyed óra után magára is hagytuk a kiábrándító zenebonát, és egy újabb adag fröccs és hotdog magunkhoz vétele alkalmából le is telepedtünk a pécsi Amfiteátrum színpad előtt húzódó dombságra.
Ekkor már nem reméltem semmi jót, egyedül azt szerettem volna, hogy minél kevesebb kultúrsokkal ússzam meg a szerdai napot.
 
Az éppen akkor kezdő Braca Teofilovici & Balkan Strings párosítás első fele nyugtatólag hatott rám.
A balkáni folklórban ma is fontos szerepet betöltő népdalkincs megelevenítését a Teofilovic testvéreknek sikerült a lehető legizgalmasabb köntösbe burkolniuk: hol egymást kiegészítve, hol unisono, de mindig balkáni méltóságot és a térség egyedülálló kedélyét sugározva énekeltek és gyűjtötték maguk köré a közönséget.
 
Mire a Balkan Strings tagjai a húrokba csaptak, addigra már egész pofás közönség verődött össze az Amfiteátrum előtt, ami különösen dicséretes, ha tudjuk, hogy ebben az időben 30Y-ék, az Oi Va Voi és cOp is belekezdett már a szigetjárók megtáncoltatásába.
 
Ami ezután következett, az a gitárzenét kedvelő ember számára csakis széles mosolyok, modorosan lehunyt szemmel bólogatás és térdcsapkodás kíséretében lehetett kibírni.
 
Piszok jó zenével kényeztették el hallgatóságukat, noha meg kell vallani, Brahms amúgy ropható Magyar táncai mellé sajnos bekerült a Zorba, a görögből és last minute görög utakról unalomig ismert szirtaki is.
Ezt (a tánckórosokon túl) aki csak tehette, eleresztette a füle mellett, és kisvártatva már újra az a játékos hangzás tért vissza, ami miatt a „nap legjobb koncertje” megtisztelő címre jelölöm.
 
Őket követően Oana Catalina Chitu román tangóénekesnőnek kellett volna a hamelini patkányfogót megszégyenítő táncra perdítenie minket, de a román tangó, mint műfaj, csak nyelvében különbözik a dél-amerikai országokból megismert tánctól; az argentin válfajához képest kicsit kesergősebb hangulata pedig nem tüzelte fel társaságunkat.
 
Jó barátom még a mozgásszínház világában szeretett volna megmerítkezni, amihez készségesen asszisztáltam, de magam hamar rájöttem, hogy a kortárs performansz művészet nem vált kevésbé öncélúvá és hatásvadásszá, mint öt éve volt.
Ebből következően a történettől megfosztott nézők csak furcsa tekintettel szemlélték a sötétből elővilágló idegen mozdulatsorokat, műélvezetről nem lehetett igazán beszélni.
 
Végső kétségbeesésünkben a katalán La Fura dels Baus csoport nagy utcaszínházához terelődtünk ki, hátha ott megtaláljuk a mindannyiunk kedvére való szórakozást. Meglepő módon így is lett.
Akár hatalmas kerekeken, akár égbe emelkedő eleven emberi drótkerítést formázva vagy a nyári napfordulón boszorkányszertartást ülő pogányok képében jelenjenek meg, a La Fura dels Baus és magyar önkéntesei mozgalmas, látványos, közhelyektől óvakodó előadásban ünnepelték meg első Szigetes fellépésüket.
 
Tűzijátékkal záródó produkciójuk után kis csapatunk elcsigázottan, de elégedetten távozott az első napról, reménykedve, hogy az elkövetkező négy nap programja azért még többet tud nyújtani a szerdainál.
 
 
Sziget 2009 – (csütörtök) augusztus 13.
 
A tegnapi nap a meglepetések napja volt: a legszokatlanabb helyeken bukkantam izgalmas megoldásokra vagy csak egyszerűen jó tánczenére.
„Reggel,” azaz délután háromkor persze még semmit sem sejtettem ebből. Csak a felhők mögül egy-egy rövid pillanatra előbújó napot csalogattam magamban, míg megszokott kis csapatommal a hol illemtudó, hol pedig igen is bárdolatlan biztonsági őrök gyűrűjébe érkeztem meg.
 
Szerencsére csak a tömeg akasztott meg minket, semmilyen nemkívánatos dolgot nem akartunk behozni a Sziget területére, az ellenőrzés pedig hamar megvolt.
 
A tervem nagyon egyszerű volt: némi téblábolás után a Világzenei Nagyszínpadot betámadni, ahol sok táncos zene vár majd rám; ha pedig megunnám, a közeli Jazz színpad kecsegtetett fejbólogatásra ingerlő szólókkal. Nos, majdnem így is történt.
 
Először a brit The Ting Tings nagyszínpados fellépésébe kóstoltunk bele, de annyira reménytelenül hallgathatatlannak bizonyultak az első néhány taktus után, hogy nemsokára továbbálltunk. 
A dicstelen britek után magamat az eredeti tervre emlékeztetve a Világzenei Nagyszínpad felé vettük az irányt, hogy a katalán eredetű 08001 zenekar koncertéjébe hallgassunk bele.
 
Rögvest minőségi ugrásként könyveltük el, hogy, ha nem is kiugró, de legalább hallgatható zenét játszott a nevét a barcelonai postai irányítószámáról kapó együttes.
Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy eleven erejükkel elragadjanak, mert csak a szokásos világzenei közhelyek szólaltak meg: egy kis „Get up, Stand up,” egy csipetnyi kapitalizmusellenesség, egy falatka szabadságvágy, mindez a kornak megfelelő színvonalon, mikróval felmelegítve.
 
Ah, durvább ének kell nekünk, sóhajtottunk fel, és át is gyalogoltunk a fél Szigeten, hogy az A38-WAN2 színpad legszínesebb fellépőit, a Blasted Mechanism legendás felállását hallgassuk meg.
A portugál Rózsa Sándorok Kissbe oltott produkcióját viszont nem hallhattam, ugyanis a második napra már elért minket is minden Sziget egységes átka; a fellépő zenekarok egymásba csúsztak, és mire a meghirdetett hat óra helyett háromnegyed hétkor belekezdtek volna a gitártépésbe, én már némileg elkámpicsorodottan battyogtam a Budapest Jazz Club sátra felé.
 
Megbízott kémeim később jelentették, hogy a megszokottan látványos jelenségnek számító együttes hozta a maga formáját, csak igazi ember kellett a gátra, ha túl akarta élni a végletekig felpumpált basszus okozta zsigeri átrendeződést.
 
Feldúlt lelkiállapotomnak viszont a lehető legjobbat tett a BJC színpadán a hét óra környékén kezdő Balázs Elemér Group zenéje.
Sosem a technikai tudásra, hanem az élvezetes együttzenélésre helyezve a hangsúlyt, a BEG olyan megnyugtató, meditatív állapotba ringatott, hogy olykor-olykor minden belém diktált ajzószer (egy liter tejes tea és némi ébredéskor kotyvasztott tejeskávé) ellenére csak le akartam hunyni a szememet, és kikapcsolni a gondolataimat.
 
Még jó, hogy nem aludtam el úgy igazán, mert nem sokkal utána következett az angol Liane Carroll Triója, akik viszont igazi vérpezsdítő dzsesszt játszottak, mesterségbeli tudásukat megcsillogtatva, énekesnőjük pedig leénekelte a holdat is az égről.
 
Ez után következett a valódi meglepetés: némi inspirációt csöpögtetve magamba úgy döntöttem, hogy fesztiváljáró társaságot váltok. Ennek következtében olyan számokra roptam, amilyenekre életemben se gondoltam volna, hogy ropni fogom.
Így jutottam el a Fatboy Slim barázdahasító elektronikájára, később pedig a nekem csak a Massive Attack-ból ismerős Tricky-re.
 
Abban a néhány órában pontosan ezek a zenék kellettek. A jazz után különösebb odafigyelést nem igénylő, kizárólag a testet megmozgató dalok sokasága, szervetlen zenei panelek egyvelege, melyek segítségével az előadók mégis úgy játszanak a hallgatóságukon, mintha a táncosok lennének telepatikusan mozgatott hangszereik. Nagyon jólesett mindkét ugrálás.
 
Szememben az FBS koncert külön hősei azok a szigetlakók voltak, akik felmásztak a hangosítók mögötti kivetítő-képernyő elé, és ott táncoltak, amíg le nem szedték őket onnan a biztonságiak.
 
Trickyről kiszédelegve pedig más nem is maradt hátra számomra, mint hogy biciklire pattantva kievickéljek a Szigetes tömegből, és a Duna budai partján végigkerekezve átjussak a Megyeri hídon csendes Székesdűlőmbe.
A lomha víz zaja és a sás embertelen sustorgása pihentető volt a benti kavalkád után. Mégis, egyre jobban érzem, hogy kezdi felvenni a szokásos ritmust kedvenc, legnagyobb szabású fesztiválom.