Főkép Hello. Ez itt a tizenhetedik Sziget. Nagy várakozásokkal néztem a dolgok elébe, hiszen számos változást harangoztak be a szervezők. Nos, én úgy éreztem, minden jó úgy, ahogy van és a legkevésbé sem kell ráncfelvarrás ide - de a szervezők teljesen másként látták ezt a dolgot.
 
Az első pozitív csalódás egyből a kapuban ért. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kicsit átszervezték a beléptetési rendszert – hátrébb került a csomagellenőrző padsor, így majdnem dupla annyi embert tudnak ellenőrizni egy időben, mint tavaly – ami a mostani formájában sokkalta gördülékenyebbé tette a bejutást.
 
Gazdasági válság. Nos, ez itt is érzékelhető sajnos. Ha a tavalyi fesztiválra azt mondtuk, hogy a magyar ember számára drága, akkor az idei fesztivál az ultradrága kategória: 450 Ft egy korsó sör (tiszta rablás), az élelmiszerek meg nagyjából duplájába kerülnek, mint a felkapottabb helyeken.
 
Már tavaly is sokan kritizálták a Szigetet, hogy a külföldieknek szól csak. Akkor még azt mondtam, hogy dehogy, nagyon nem erről van szó. A mostani tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy nagyon nem nekünk, magyaroknak szól már ez a dolog: kb. kilenc külföldire jut egy magyar.
 
Nos, ilyen „előhangokkal” sikerült megkezdeni a 2009-es Szigetet, amelynek mínusz egyedik napján a Tankcsapda ünnepelte huszadik születésnapját.
Alapvetően szeretem őket, és gyúrtam is erre a produkcióra, ám sajnos az idén nyári EFOTT-hoz képest nagyon nagy újításokkal nem sikerült előrukkolniuk.
 
Persze minden „kötelező nóta” elhangzott, meg volt pirotechnika is, de olyan „hűber” nem volt az összhatás, mint amilyet vártam. Ettől függetlenül még mindig Magyarország legjobb rock/metal zenekara a Csapda, és remélem, az is marad még húsz évig.
 
A „nulladik nap” a rasszizmus elleni küzdelem jegyében telt. Mi spontán az alkohol ellen indítottunk hadjáratot. Kedvenc törzshelyünkön, a Présházban ütöttünk tanyát, és nagyjából innen néztük/ittuk végig a napot.
 
Meg nem tudom mondani, hány együttes lépett fel a délután egytől tartó koncerthalmon, de az biztos, hogy jó páran okoztak kellemes csalódást nekem.
 
Délután kettő felé a Fish! lépett színpadra. Bár nem másztam be az első sorokba, azért megfordult a fejemben, hogy mégiscsak be kéne menni és üvölteni nekik, hogy „NAGY-SZÍN-PAD”. Merthogy végre oda jutottak, ahová – szerintem már réges-régen – kellett volna nekik.
 
Aki még – és most tényleg bocs mindenkitől, de nem nagyon nem fér ide mindenki – egy-két sort érdemel, mert a produkciója belopta magát a szívembe, következzen alant.
 
Quimby. Nos, ők régi és nagyon nagy kedvencek. Igaz, hogy csak 3-4 számot tudtak tolni, de a fiúk nagyon odatették magukat, nem csoda, hogy a „Nice Day” nem csak a magyar közönségnek, de a külhoniaknak is nagyon bejött és kisebb vastapssal jutalmazták érte a zenekart.
 
Nagy Feró és a Beatrice. Nem tudom, ki hogy van vele, de Feró szerintem mindig is egy szerethető ember volt és aki netán most „bukkant rá”, az is bele fog szeretni a „nemzet csótányába”.
Így ugye nem véletlen, hogy mindenki végigüvöltötte és csápolta a számaikat. Ferónak van egy olyan kisugárzása, amely korra, nemre, felekezetre tekintet nélkül képes magával ragadni mindenkit, aki csak hallgatja.
 
Isolated. Ha visszagondolok szegény megboldogult ifjú koromra, akkor a Joy Division-nak elég meghatározó szerep jutott szellemi „degenerációm” rögös ösvényén.
És most, 2009-ben összeállt egy kupac nagy hírű zenész – Szakcsi, Müller, Magyar Péter, stb. – olyan, korszakokat meghatározó zenekarokból, mint a Sziámi, Európa Kiadó, stb. és ennek az angol bandának nyomják a számait a maguk sajátságos felfogásában. Azt hiszem ez az a kategória, amit látni/hallani kell.
 
Ez most itt csak egy kis szeglete annak, amit tegnap kaptunk, tényleg volt itt még vagy negyven zenekar. De egyszerűen lehetetlen felsorolni és értékelni mindegyiket. Azt valami on-line okossággal lehetne csak. De végül is mindenki „jó volt” és odatette magát.
 
Egyetlen szívfájdalmam – szerintem a szervezőké is –, hogy nagyon-nagyon kevesen vannak a fesztiválon. Már a Tankcsapdán is feltűnt, hogy szellősek a sorok, de az, hogy a „Zene a rasszizmus ellen” rendezvény alatt bármikor be lehetett jutni az első sorba, kicsit gáz.
 
Még nem alkotnék sommás véleményt, de azt sejtem, hogy a jegyárak, valamint az idebent lévő árak elég keményen visszaütnek a látogatószám tekintetében. Ettől függetlenül csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, jöjjön, végül is „kell egy hét együttlét”. Mindenkinek.