Főkép Mozart Don Juanja című esszéjében Soren Kierkegaard az operák koronájának nevezi a bécsi klasszicizmus e remekét.
 
A zenéhez csupán műkedvelőként és esztétaként, s nem zenetudósként közelítő filozófus, aki köztudottan a Don Giovanni nagy csodálója volt, s annak egyetlen előadását sem szalasztotta volna el, tételét arra alapozza, hogy kizárólag Mozartnak ebben az operájában testesül meg tökéletesen és maradéktalanul a zenei érzékiség – másképp, más esztétikai elvekből vett kifejezéssel élve, itt tapasztalhatjuk meg a tartalom és a forma abszolút összhangját.
 
Mert miről is szól a Don Giovanni? Egy ösztönöktől hajtott szerelemvadászról, akinek a nemes hölgyek és a közönséges fehérnép elcsábítása nem elsősorban – voltaképp egyáltalán nem – ledér szórakozás, önigazolási kísérlet, valamiféle komplexus vagy mélyen rejlő nőgyűlölet kompenzálása, hanem létének lényege: maga az élet.
Hiszen nem csupán kedves minden nőnemű lényhez, hanem valódi, olthatatlan tüzű szerelmet is képes ébreszteni Donna Elvira kebelében.
 
Viselkedése, életmódja azonban elfogadhatatlan a társadalom szemében, és ezért bűnhődnie kell. Voltaképp mégsem ezért lakol szörnyű halállal, hanem Donna Anna édesapjának meggyilkolásáért.
A halált ugyanis a leánya tisztességét védeni igyekvő kormányzó képviseli, aki az irodalomban máshol is felbukkanó kővendégként jön el, hogy iszonyatos bosszút álljon a tettesen.
 
Közben cselekmény és zene egyaránt azt sugallja nekünk, hogy Don Giovanni nem velejéig romlott gonosztevő, csupán egy nem e világra való, megnyerő modorú, ellenállhatatlan csábító, akit kizárólag a pillanat érdekel.
 
Sorsa az első perctől fogva megpecsételtnek mondható, hiszen a megtévesztésért, a szívtelennek tűnő továbblépésekért, s különösen Donna Elvira csúfos cserbenhagyásáért nem elég szóval, tettel vezekelnie; a számára mindent jelentő létet kell feladnia.
 
De elég Leporellóra gondolni, hogy belássuk, látszólagos aljassága nem kegyetlenséget takar, inkább irigylésre méltó könnyedségnek tetszik, és bárki, ahogy Leporello rövid időre meg is teszi, szívesen átvállalná a szerepét.
 
Épp összetettsége, erkölcsiségének bizonytalansága miatt olyan nehéz megfelelő színvonalon tolmácsolni ezt a zenei-érzékiségi tökélyt.

A számtalan létező, és számos egészen nagyszerű felvétel közül sokáig Carlo Maria Giulini interpretációja tűnt a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásnak, melyet Solti György híres és kifejezetten hatásos lemezfelvétele legfeljebb a hangzás minőségében múlhatott felül.
 
Ám 1989-ben a két, addig talán legsikerültebb értelmezés-változat erényeit vegyítve rögzítette az operát Nikolaus Harnoncourt, a régizene egyik legkiválóbb mestere, és ezzel valóban felülmúlhatatlan, véglegesnek mondható Don Giovanni került ki a kezei közül.
 
Karmester és zenekar egyaránt mély átéléssel és rendkívül beszédes dinamikával adja át a partitúra legapróbb hangulatbeli árnyalatát is.

A szólisták, akik közül már csak hazafiúi büszkeségből is érdemes kiemelni a Leporellót megformáló Polgár Lászlót, egytől egyig tökéleteset nyújtanak. Minden részlet a helyére kerül, minden hang önálló életre kel; zene, érzékiség és technika végre egymásra talál.
 
Ha Kierkegaard ismerhette volna Harnoncourt felvételét, kétségkívül maga is úgy tartotta volna, hogy ennél értőbb, hiánytalanabb, nagyszerűbb tolmácsolásban meg sem szólalhatna ez az örökérvényű remekmű.
 
Előadók:
Thomas Hampson – Don Giovanni
Robert Holl – Il Commendatore
Edita Gruberova – Donna Anna
Hans Peter Blochwitz – Don Ottavio
Roberta Alexander – Donna Elvira
Polgár László – Leporello
Barbara Bonney – Zerlina
Anton Scharinger – Masetto
 
Koor van De Nederlandse Opera
Royal Concertgebouw Orchestra
 
Nikolaus Harnoncourt – karmester

Életrajz