Főkép

Kíváncsi vagyok, hogy az Agave legújabb sorozata mennyire lesz sikeres, hiszen a rendszerváltás óta több szépreményű vállalkozás igyekezett bepótolni a lemaradást, és megismertetni a hazai rajongókat a világ sci-fi termésének javával – sajnos nem sok sikerrel. Természetesen tiszta szívből drukkolok nekik, hiszen amennyiben sikerre viszik a nemes egyszerűséggel „sci-fi klasszikusok”-nak elkeresztelt sorozatot, talán végre megismerkedhetünk az amerikai aranykor kiemelkedő műveivel és szerzőivel is.
 
Közéjük tartozik A. E. van Vogt. A név nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen a Galaktika annak idején több novelláját is leközölte, a nyolcas Metagalaktikába kizárólag tőle válogattak, no meg pár regénye is megjelent (például a Linn varázslója). Mindezektől függetlenül azt mondom, Vogt esetében még bőven van mit pótolni, s mindez még akkor is igaz, ha az írásai kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy hiányzik belőlük az a plusz, ami a zseniális alkotások védjegye. Jelen könyve kis túlzással kikerülhetetlen, mivel már 1945-ben(!) olyan témákkal foglalkozott, amelyek nem csupán messze megelőzték a kort, hanem azóta úgymond slágerré váltak a sci-fi irodalomban: szuperemberek, az emberek gondolkodásmódjának és szellemi képességeinek átalakulása, galaktikus birodalmak, számítástechnika, klónozás – bizony ez mind ott van a regényben. 
 
Nekem legjobban a gondolkodásmód átalakulása tetszett, amely szakítva az arisztotelészi gondolkodással, a nulla-A értelmezésben látja a világot, de ami még furább, az emberek cselekedeteit is. Itt szó sincs érzelmekről, csak a tények és a logikus gondolkodás marad. Mindeközben azért a szerelem, a szeretet és egyéb érzések is megmaradnak, szóval a regényben nem elembertelenedett világról van szó. Például amikor főhősünkről kiderül, hogy emlékei ellenére mégsem özvegy (mivel sosem volt nős), azonmód képes kilépni a gyászból, és az új helyzetnek megfelelően vizsgálja a környezetét, majd egyetlen logikus lépésként elindul, hogy kérdéseire válaszokat kapjon. Mire eljutunk az utolsó oldalig, nem csupán számtalan fordulattal, hanem a föld 2650-es állapotának víziójával is gazdagabbak leszünk.
 
Összegzésként nem mondhatok mást: remek, de nem tökéletes. A könyv befejezése kissé túlbonyolított, ami ugyan illik a végkifejlethez, de kissé nehezen befogadhatóvá / érthetővé teszi a könyvet. Ettől függetlenül inkább ezt olvassa a műfaj iránt érdeklődő, mert a nagy átlagnál sokkalta kidolgozottabb, eredetibb – igazi klasszikus.

Részlet a regényből