Főkép Kevés olyan művészeti ág létezik, amely olyannyira múlandó lenne, mint a színjátszás. A könyveket akár évtizedekkel később is kézbe veszik, a lemezre rögzített muzsika jóval később is élvezhető, akárcsak a festmények vagy a szobrok látványa.
 
A film már kicsit problémásabb, de köszönhetően a VHS és DVD kornak, ma már ez sem jelent korlátozást. Egyedül a régi idők mozijával van gond, a kiemelkedő filmek mára jószerivel hozzáférhetetlenné váltak (erről már polemizáltam honlapunkon).
 
Nos, az emlékezés szempontjából a legveszélyeztetettebb művészet nyilvánvalóan a színház. Bár az előadás pillanata jó esetben valóban katartikus élményt okoz, ez csak kivételes esetben hat évtizedekig.
A nézők emlékezete, kivált, ha rendszeres színházlátogatókról beszélünk, óhatatlanul megkopik.
 
Még rosszabb a helyzet, ha generációkkal korábbi előadásokról, színészekről, uram bocsá’ rendezőkről, jelmez- és díszlettervezőkről van szó, akiknek még a neve sem marad fenn.
 
Hiszen a színházrajongók szűk rétegén kívül mára jószerivel senkinek nem mond semmit Somlay Artur, Uray Tivadar, Gábor Miklós vagy Blaha Lujza neve, miként a rendezők közül Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Pünkösti Andor sem számít közismertnek.
 
Ez egyszerre érthető, és ugyanakkor elfogadhatatlan.
 
Ezen a helyzeten javít Lengyel György könyve, amelyben személyes emlékek keverednek tanulmányokkal. A szerzőről legalább annyit illik tudni, hogy rendezőként számos sikeres színdarab bemutatója fűződik a nevéhez.
 
Főként az 1923 és 1956 közötti évek általa jelentősebbnek tartott színészeivel és rendezőivel foglalkozik, a hozzám hasonló laikus számára is élvezhető stílusban.
Hiszen nem csak színháztörténeti szempontokat ismertet (ki mennyire volt újító, miben állt fontossága), hanem bizony a politikai szempontokat is, melyek cseppet sem meglepő módon nem csak az 1949-es rendszerváltás után, hanem 1945 előtt is befolyásolták a színházak műsortervét, a színészek és a rendezők foglalkoztatottságát.
 
Ez mondjuk csak a kicsit idősebbek számára érthető maradéktalanul, a fiatalabbak legfeljebb csak ámulnak, mennyire komolyan vették az önkritikát az ötvenes évek elején.
 
A személyes érintettség egyébként véleményem szerint a könyv egyetlen hátránya, mivel bizonyos eseményeket így sajnálatos módon csak egyfajta nézőpontból ismerünk meg. De ez – sietek leszögezni – cseppet sem zavaró, mivel egyszer sem megy át mocskolódásba, csak leírja, mi és hogyan történt egyes darabok kapcsán – a háttérben.