Bruno Adams emlékére

„Nem örök, mi összetett,
elpusztul, mi született.
Mi születik: meg is hal.
Boldogsága: nyugalma.”
 
(Mahaparinibbána szútra)
 
 
Bruno Adams már megtalálta a boldogságot, a nyugalmat. 2009. április 18-án ment el közülünk. Több mint négy hónapja azon a helyen van, ahová az elmúlt öt év során készült. Készült – mert nem tehetett mást. Mert van olyan diagnózis, amitől mindenki retteg…
 
Negyvenhat éves volt. Ausztráliában született, és már tizenöt éves korában birtday party-kon játszott Melbourne-ben. Huszonkét évesen, 1985-ben alapította meg saját, Once Upon a Time nevű zenekarát.
Négy évvel később, ’89-ben a csapat Bécsbe utazott, majd áttelepült Berlinbe. Bruno itt telepedett le, itt talált feleséget, itt alapított családot.
 
A banda ’89-től folyamatosan játszott. Kis klubokban, alig meghirdetett rendezvényeken lépett fel, de olyan nagy, világhírű előadókkal is színpadra állhatott, mint Nick Cave és a Bad Seeds, vagy a Swans. A Once Upon a Time egészen 2007-ig létezett, búcsúkoncertjét Berlinben adta.
 
Menet közben Bruno Adams beindított egy mellékprojektet, ami a Once Upon a Time feloszlása után a fő elfoglaltságát adta.
A Khmer Rouge-ból és a Southern Cross-ból ismert, Csehországban élő brit gentlemannel, Phil Shöenfelttel 1996-ban megalapította a Fatal Shore nevű formációt, amelyben kettejük mellett az ausztrál Chris Hughes volt az állandó tag.
A csapat egészen érdekes és újszerű hangzást produkált: Bruno és Phil elektromos és akusztikus gitáron játszott, Chris pedig dobolt és a samplereket kezelte.
 
A Fatal Shore 1996 és 2008 között három albumot jelentetett meg, és rengeteget turnézott. A trió nem sportcsarnokokban, nem arénákban lépett fel, hanem kis klubokban, néhány száz fős közönség előtt játszott; többször járt Magyarországon (Budapesten, Pécsett, Zalaegerszegen és Bicskén), utoljára tavaly (2008) májusában, a Corvin Tetőn hallhattuk.
 
Ez volt az a koncert, amelyen e sorok írója most és mindörökre beírta Bruno nevét az Angyalkönyvbe, amibe azok kerülhetnek be, akik valamilyen hatást gyakorolnak rám emberségükkel, mentalitásukkal, tudásukkal, viselkedésükkel, produktumukkal, életvitelükkel stb. A döntést én hozom, és abszolút szubjektív.
 
Azon a koncerten a Fatal Shore a pécsi Psycho Mutants után, főzenekarként lépett fel. Volt ott vagy százötven ember, ötven azon a késői órán is biztosan odafigyelt a zenére. A zenekar játszott, aztán kis szünet következett.
Azt hittem, valami technikai probléma lépett fel – talán elszakadt egy húr Bruno gitárján. Erre utalt, hogy Bruno a színpad szélére húzódott, és elfordult, vacakolt valamivel, nem láthattuk. Aztán, úgy 6-8 perccel később minden ment tovább…
 
Két nappal később tudtam meg, hogy Bruno kb. 5 éve rákos, komoly kezeléseken esett át, és a Corvin Tetőn nem húrszakadás volt a gond, hanem az, hogy belé hasított a fájdalom… a förtelmes, embert-élve-zabáló rák okozta fájdalom.
Mások ilyenkor lejöttek volna. (Hány, de hány olyan zenészt, magát sztárnak tartó senkit láttunk már színpadon, aki két tüsszentés, vagy valami hiszti miatt mondta le a koncertet!)
 
Ez a fegyencarcú, angyaltekintetű ausztrál azonban ott maradt. A színpadon. Talán bevett valamit. Talán felragasztott valami tapaszt. Nem tudom. De: volt benne annyi alázat a színpad, a közönség és a ZENE iránt, hogy félretolta a saját gyötrelmét, ellökte magától a bénító gondolatot, és játszott tovább.
 
Ez az ELHIVATOTTSÁG. Csupa nagybetűvel. A valódi elhivatottság. A valóban kreatív, teremtő lelkű emberek már csak ilyenek: nem érdekli őket semmi, abban a néhány percben (órában, napban, hétben, évben) talán még a halál sem, csakis és kizárólag azzal foglalkoznak, amit létre akarnak hozni. A produktummal. Legyen az hang, kép, írás, útkaparás, család, a gyerek felnevelése, bármi.
 
Valamennyien múlandóak vagyunk. A létünk csupán állapot. Valamennyiünkben ott motoszkál a gondolat, a vágy, hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban. Akik megpróbálják, talán már itt, ebben az életben megismerhetik a nirvánát, a mennyországot, kinek mi tetszik.
 
Akik nem csak megpróbálják, de meg is teszik, azok valóban boldogok. Mert nem a pénz számít, nem a hatalom, nem a dicsőség, ezt hagyjuk meg az Úristennek - akár hiszünk benne, akár nem -, hanem az, hogy létrehozzunk valamit.
Valami olyasmit, ami még nem volt. Valami olyasmit, amivel hatunk más emberekre, a többi szerencsétlenre, aki itt kóvályog, velünk együtt, ebben a létben.
 
Miért?
Mert ettől vagyunk emberek.
 
Emberek. Vagy angyalok. Amilyen Bruno volt.
 
„Bruno, ez a rendkívüli orgánummal rendelkező hajótörött, aki a zenéjével fejezte ki a benne szunnyadó, vagy épp feltörő érzelmi vulkánokat.
 
Morrison misztikumán túlmutató, látszólag földi hanggal, és az ezt alátámasztó – csak és kizárólag rá jellemző ének- és gitárjátékkal tette le alapjait a Bruno Adams féle iskolának, amely zenei alapjait a blues és slide gitározás, az art rock, punk, az erőteljes ausztrál vonal jellemzett, amiben benne volt még a hajóvontatók dala is, és még sok meghatározhatatlan dolog - mert rengeteg tényező és élmény nyomta rá bélyegét az ő behatárolhatatlan, de minden előbb felsorolt stílust befogadó, de egyben nélkülöző világába.
 
Bruno Adams az eredendő bánat megéneklője és megkérdőjelezője, a nyers életerőt, és az ember földi lététhez való ragaszkodás érzését küldte minden erővel és eszközzel, de csak a „sorok között” érzékelhetően… mindig megtalálva azokat a személyeket, akik nem hátráltak meg a túláradástól. És ez a zenésztársakra és a közönségre is vonatkozik.
 
Bruno Adams előadásmódját tekintve letisztította a „rakkendroll-sztár” pojácaságát is, mindig méltósággal állt színpadra. A „hivatásos KRITIKUSOK” soha nem tartották énekelni tudó énekesnek és gitározni tudó gitárosnak… TÉVEDTEK! Valamennyien tévedtek! A zenekutatók valószínűleg hosszú tanulmányokat fognak folytatni a munkásságáról, kb. a világ végéig.”
 
Bruno Adams – nélküle tényleg szegényebb a világ.
R.I.P.
 
Diszkográfia:
Once Upon a Time – The Blink of an Eye (1992)
Once Upon a Time – Don’t Look Down (1994)
Fatal Shore – The Fatal Shore (1997)
Fatal Shore – Free Fall (2003)
Fatal Shore – Real World (2008)
 
(Az utolsó idézet a Tilos Rádió „Bang Bang” című műsorának részlete. Köszönet érte a műsorvezetőnek, Haminak. Aki még nem ismeri Bruno zenéjét, hallgassa meg a Tilos műsorát. A lemezeket az Iguanában keressétek)