Papírból vászonra

„A mozi a könyvek McDonald’s-a” – mondta nagyon találóan Jonathan Cross alias Benyák Zoltán (Veszett lelkek városa, Kvartett) egy bonyhádi író-olvasó találkozón.
 
Ebből a mondatból indulok ki, és próbálom kielemezni, miért fontosabb és/vagy komolyabb egyik a másiknál. Egyáltalán dönthetünk-e erről egyértelműen? Hol ér véget a művészet és kezdődik a tömegkultúra? Egybemosódhatnak-e a határok?
 
Nyilvánvalóan szubjektív döntés, hogy az ember egy könyvet lapoz-e fel vagy egy moziba ül-e be szívesebben, mindenesetre próbáljuk összehasonlítani a kettőt! Hogy legalább törekedni tudjunk az objektivitásra, az alábbiakban a megfilmesített irodalomról lesz szó.


A könyv, mint kifacsart citrom
 
A citrom egészséges növény, rendkívüli hatást gyakorol az emberi szervezetre, sok vitamint tartalmaz, csak egy kicsit nehéz elfogyasztani.
Ha cukros vízbe csepegtetjük, az íze megmarad, de már sokkal finomabb, könnyebben és gyorsabban fogyasztható – ugyanakkor a vitamintartalma is megcsappan, hatása pedig erejét veszti.
 
A megfilmesített regényeket nyugodtan hasonlíthatjuk a citromhoz. Ezzel még nem állítjuk, hogy nem szeretjük a limonádét (értsd: a filmeket), sőt gyakran akár szívesebben is választjuk a fogyasztásnak ezen könnyedebb módját, miközben tudjuk, hogy a könyv esetleg (szinte minden esetben) több tudást, maradandóbb élményt ad nekünk, esetleg nem a szánkba rágja önnön véleményét, hanem ránk bízza, hadd gondolkodjunk, hadd vonjuk le a saját következtetéseinket.
 
A könyvek teljes kifacsarását és átszabását legnagyobb pofával és sikerrel Hollywood végzi: gyakori, hogy a történet szempontjából fontos szereplőket hagynak teljesen figyelmen kívül, vagy épp egy hús-vér emberként viselkedő karaktert „szakítanak ketté”, csak hogy meglegyen a sablon diktálta tökéletesen jó főszereplő és az ő tökéletesen gonosz ellenfele.
 
A mondanivaló ma már nem lényeges, az megy a kukába, ellenben akcióból több teherautónyit hozatnak, hadd vigye el a vér és az erőszak egymaga a hátán az egész filmet. Nézzünk hát konkrét példákat a fentebb felsorolt esetekre!
 
 
Filozofikus látomásokból B-kategóriás tucatfilmet gyártani
 
Első néhány példánkat a huszadik századi science fiction egyik legnagyobb (1982-ben elhunyt) alakja, Philip Kindred Dick adja.
Halála évében lett igazán sikeres szerzővé, amikor Ridley Scott megvásárolta Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényének megfilmesítési jogait, és a történet alapjait „újrafelhasználva” elkészítette a Szárnyas fejvadászt, Harrison Ford főszereplésével.
 
A film egyértelműen nem lemásolni akarta az alapul vett művet, hanem annak szellemiségét egy másfajta művészetben újraértelmezni.
Ezzel nincs is gond, hiszen Scott utópisztikus film noir-ja máig élvezetes, időtálló darab (talán nem túlzás klasszikusnak nevezni), ugyanakkor tökéletes példa arra, hogy már egy ilyen nagyszerűen megkomponált filmadaptáció is mennyire gyengén adja vissza az alapul szolgáló mű szellemiségét.
 
Hiszen míg Dick egy saját vallás, a meglehetősen bizarr mercerizmus megalkotásával próbálja moralizálásra és teológiai eszmefuttatásokra sarkallni olvasóit, addig Scott inkább a jó öreg kereszténységet választja, sőt teljesen egyértelmű utalásokat helyez el jeleneteiben, hiszen így a néző nyilván hamarabb megérti, könnyebben elfogadja és felfogja, miről van szó.
 
Ez pedig már egy lépés a történet lebutítása felé. Persze teljes joggal merülhet fel bennünk a kérdés, melyik a fontosabb: egy rendkívüli, gondolkodást is igénylő alkotást tenni le az asztalra, vagy mellőzni a filozófiai szálat, és inkább százezerrel több nézőt nyerni meg magunknak?
 
Ám a Szárnyas fejvadász még mindig az egyik legjobb filmrevitele Ph.K.D. műveinek (a Kamera által homályosannal együtt), hiszen legalább bizonyos próbát tesz arra, hogy megmentsen valamennyit az eredeti gondolatokból.
 
A kilencvenes évek folyamán azonban Hollywoodban rákaptak a Dick-adaptációkra, és ez a megfilmesítési mánia máig is tart.
Esetenként csak a kerettörténetet őrizték meg (az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Az emlékmásban), esetenként ennél sokkal kevesebbet, szinte csak bekezdéseket.
 
Steven Spielberg az eredetileg mindössze 54 oldalas Különvéleményből készített egészestés filmet, de hiába a nagy név, a mozifilm – minden bonyolultsága és eredetisége ellenére is – csak halvány árnyéka az alapul szolgáló novellának.
 
Az eredeti Különvéleményben a főszereplő vívódása adja a történet lényegét, hiszen a rendőrség legújabb eszközei, a jósló prekogok azt mondják, a következő gyilkosságot ő fogja elkövetni.
Ugyanakkor ő a rendőrfőnök is, aki ezt a módszert meghonosította, tehát ha nem követ el gyilkosságot, azzal bebizonyosodik, hogy a módszer hibás, és ki tudja, hány ártatlan embert tartóztattak már le a segítségével.
 
Ha mégis ölni fog, azzal alátámasztja a rendszer tökéletességét, őt magát viszont likvidálják. A probléma szinte megoldhatatlan.
Nyilván ezért választotta Spielberg azt az idegesítően amerikai megoldást, hogy a karakter pozitív oldalát Tom Cruisra osztotta (aki a jóslat ellenére sem akar gyilkolni), a gonosz oldalát pedig beleoltotta Max von Sydowba (aki mindent megtenne, hogy a rendszer tökéletesen működőképesnek bizonyuljon).
 
Klasszisokkal rontott a történeten, viszont sokkal befogadhatóbbá, könnyebben emészthetővé tette, teret biztosított a rohangálós-lövöldözős-verekedős akciójeleneteknek, majd pedig a – novellához mérten – bárgyú befejezésnek.
 
A legnagyobb bűnt mégis Lee Tamahori követte el Dick műveinek szellemisége ellen, méghozzá a 2007-ben bemutatott Next című filmjével.
Nagy költségvetésű produkció, jó színészek, látványos akciójelenetek, és persze szirupos történet, melynek az a végkövetkeztetése, hogy az USA a legnagyobb hatalom ezen a világon, és bármi áron meg kell védeni.
 
Legnagyobb bűnt emlegettem, méghozzá azért, mert ennél messzebb nem is kerülhetett volna az író szellemiségétől, aki kora talán legnagyobb kritikusa volt, és nem csak hogy nem hitt az amerikai nép nagyságában, de félt is a hatalom képviselőitől. (Rendkívül éles kritikája miatt valóban figyelték is, sok pályatársával együtt.)
Tamahori tehát ennyi erővel egy propagandafilmet is készíthetett volna a Fehér Házról, az sem sikeredhetett volna direktebbre (mondjuk a bevétel nyilván nem lett volna ilyen nagy).
 
A 2003-ban készült John Woo-film, A felejtés bére már említést se nagyon érdemel, hiszen arra sem veszi a fáradságot, hogy akár egy propagandista csattanót helyezzen el a végére. Dicktől csak egy féloldalnyi ötletet kölcsönöztek, hogy azt beleoltsák egy látványosan B-kategóriás moziba, egy olyan felejthető és erősen közepes főszereplővel, mint Ben Affleck.
 
 
A siker gyors meglovaglása: A Da Vinci-kód és az Eragon
 
Az Álomgyár gyakorta nagyon gyorsan akar nagyon nagy pénzt csinálni, így nem ritka, hogy egy-egy bestseller filmváltozatát már akkor elkezdi leforgatni, amikor az még le sem került a New York Times híres listájáról.
A munka ilyenkor nagyon gyors, hiszen a cél nem az, hogy újra divatba hozza az adott történetet, hanem hogy még a divattal egyidőben kerüljön sor a premierre. Az utóbbi 2-3 évből két nagyon jó példát hozhatunk fel: egyik A Da Vinci-kód, másik az Eragon filmre vitele.
 
Dan Brown könyve, A Da Vinci-kód talán az évszázad legnagyobb sikere, mindnyájan tudjuk, miért.
A sikernek ezen hatalmas mértéke pedig egyszerűen nem tette lehetővé, hogy mihamarabb el ne készüljön a moziváltozat, sok-sok fantasztikus színésszel (Tom Hanks, Audrey Tautou, Jean Reno, Ian McKellen), sok-sok rejtéllyel, mélyre hangolt zenével, sötét színekkel és – fájdalom, de – felejthető alakításokkal.
 
A történetből kitelt volna legalább három és fél órányi filmanyagra, de ragaszkodni kellett a popcornizáláshoz, így csakis a legfontosabb részeket lehetett átemelni a már eleve filmszerűen megírt történetből, a színészeknek pedig alig jutott idejük játszani az állandó hadarás közben.
 
Az Eragon sikere leginkább abban rejlett, hogy a tizenöt esztendős Christopher Paolini írta. (Az már csak elenyészően kevés embert érdekelt, hogy az ötleteit innen-onnan lopkodta össze.)
Ebben az esetben a filmet még gyorsabban akarták elkészíteni, bizonyára sejtették, hogy a könyv gerjesztette divathullám jóval kisebb ideig fog tartani, mint fenti társáé.
 
A nagy nevek azért itt is megvoltak, még ha kisebb dózisban is: Jeremy Irons játszotta Bromot, a fantasyba oltott Obi-Wan Kenobit, John Malkovich pedig egy olyan karaktert alakított, aki a könyvben nem is szerepelt, csak beszéltek róla (ő volt a gonosz király, aki minden sárkánylovast elárult és kiirtott – egy olcsó Darth Vader utánzat).
 
A rohamos munkatempó olyan délutáni matiné-megoldásokhoz vezetett, mint az eredetileg orkokra hajazó, szarvas-patás lények emberekkel való helyettesítése, illetve egyes szereplők és komplett (fontos) jelenetek kihagyása – többek között azt sem tudjuk meg, hogyan nő fel egy sárkány, pedig erre tényleg nem lett volna sok tíz percet rááldozni.
 
A végtermék egy legfeljebb egyszer nézhető, alig másfél órás, rendkívül gyenge film lett, amit csak az Industrial Light & Magic vizuális effektjei mentenek meg valamelyest (bennük a hetvenes évek óta nem tudunk csalódni).
Ennél még Paolini összeharácsolt kalandregénye is sokkal értékállóbb.
 
 
Európa vagy az időgép
 
Talán cseppet sem túlzás azt állítanunk, hogy a legjobb adaptációkat Európában készítik, hiszen a Földnek ezen kontinensén még mindig ismerik a „kultúra” és „érték” szavak jelentését.
Ennek megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy Németország még 2006-ban is le tudott tenni olyan munkát az asztalra, mint A parfüm: Egy gyilkos története, melynek alapjául Patrick Süskind azonos című könyve szolgált.
 
A film cseppet sem akart modernkedő lenni, nem váltotta fel lassú, misztikus képeit hevesen pörgő akciójelenetekre, és a végeredmény egy legalább annyira zseniális, egyszerre meseszerű és hátborzongató alkotás lett, mint maga a könyv.
Érdekes módon Tom Tykwer rendező pontosan tudta, hogyan jelenítse meg a vásznon a hosszú leírásokat, ami manapság egyáltalán nem jellemző Amerikára, és ezeket vagy tucatjelenetekkel váltják fel, vagy egyszerűen kihagyják.
 
Európa természetesen már a filmezés aranykorában is komoly mozikat készített, elég csak az Henri-Georges Clouzot rendezésével forgatott, 1953-as A félelem bérére, az 1956-os A párizsi Notre Dame-ra Jean Delannoy rendezésében, vagy az 1986-os A rózsa nevére gondolnunk, mely francia-olasz-nyugatnémet koprodukcióként, Jean-Jacques Annaud rendezésében látott napvilágot.
Mindhárom filmnél pontosan tudták, mit emeljenek át a könyvből a vászonra, vagy épp mit hagyhatnak ki.
 
A rózsa neve forgatásán például Annaud ragaszkodott ahhoz, hogy a szerzeteseket játszó színészeknek valódi tonzúrát készítsenek, azaz tényleg borotválják le a fejük búbját, és hogy a ferenceseket alakítók mezítláb, vagy épp zokni nélkül, egyszerű szandálban mászkáljanak a hóban és a fűtetlen apátságban.
 
(Az öreg John Huston például azért nem kaphatta meg Jorge szerepét, mert a rendező a betegeskedő színész kedvéért sem volt hajlandó befűteni a forgatási helyszíneken – azt akarta, hogy a színészek teljesen hitelesen játsszanak, és ebbe beletartozott a didergés és a nyak ösztönszerű behúzása is a hideg elől.)
 
A végeredmény egy időtálló, izgalmas, valódi értékeket képviselő film lett, melyet ma is ugyanolyan élvezettel lehet újra és újra végignézni, mint annakidején, a nyolcvanas években, és mely akkor is élvezetes tud maradni számunkra, ha olvastuk A rózsa nevét – holott a könyvben egyes momentumok teljesen más fordulatot vesznek.
 
Ha pedig nem Európát, akkor az időgépet vagyunk kénytelenek választani, és visszautazni húsz-harminc évet a múltba, amikor még Hollywoodban is tudták, mitől döglik a légy. Erre tökéletes példa A Keresztapa (Mario Puzo regényéből, Francis Ford Coppola rendezésében), a Száll a kakukk fészkére (Ken Kesey regényéből, Miloš Forman rendezésében), vagy épp A bárányok hallgatnak (Thomas Harris regényéből, John Demme rendezésében).
 
Ám az időgép sem működik mindig úgy, ahogy kéne: Stephen King regényeiből szinte csak elhanyagolható, gyenge utánzatokat készítettek, teljesen figyelmen kívül hagyva az író szépirodalmi stílusát és elgondolkodtató leírásait.
 
Kivételt képez a Stanley Kubrick és Jack Nicholson nevével fémjelzett, Oscar-díjas Ragyogás (ám King még ettől is elhatárolódott), az utóbbi évtizedben pedig a magyar származású Frank Darabont filmjei (A remény rabjai, Halálsoron, A köd), amelyekkel King annyira meg van elégedve, hogy a megfilmesítés jogaiért mindig csak egy dollárt kér.
 
 
Kakukktojás-adaptációk: a rajzfilmváltozat
 
A rajzfilmváltozatok valahol kakukktojásnak számítanak, hiszen elsősorban nem az eredeti irodalmi alkotás visszaadására törekszenek, hanem annak teljesen kiszínezett, többségében bugyuta mese-változatára.
Ezek élén nálunk A Notre Dame-i toronyőr szerepel, az 1996-os Disney-rajzfilm, amely annyira kiforgatja Victor Hugo remekét, amennyire csak lehet.
 
Az óvodás és kisiskolás gyerekekben teljesen hamis kép rögződik a mosolygós-táncolós Quasimodóról, a hősies és bátor Foebus kapitányról (aki az eredeti műben még csak nem is pozitív figura), vagy Esmeraldáról, a vidám cigánylányról, aki a mese végére elnyeri szíve szerelmét, és Quasimodóval kiegészülve, hármasban boldogan élnek, míg meg nem halnak.
 
Jogosan merül fel bennünk a kérdés: ezek után lesz-e olyan gyerek, akinek pár év múlva tetszeni fog Hugo regénye?
Az a mű, ahol Esmeraldát megerőszakolják, ahol Foebus kapitány hidegvérű gyilkos, és ahol záróképként két csontvázat láthatunk – egy nőét, és az őt átkaroló, torz férfiét. A mese folytatásáról (mivelhogy az is van neki) már ne is beszéljünk…
 
 
Konklúzió
 
A végkövetkeztetést mindenki vonja le magának. Mi úgy gondoljuk, a könyvek filmváltozatainak nagyon is van létjogosultságuk, csak épp a megfelelő ember(eke)t kell megtalálni ahhoz, hogy a kész mű méltó „utódja” legyen az alapul szolgálónak, ne pedig rontson még annak értékén is (mint jó néhány, általunk is felsorolt adaptáció esetében).
 
A citrom-hasonlat viszont mindenképpen megmarad így a végére is, persze hozzátehetjük, hogy ha a limonádéba másféle gyümölcs leve is kerül, akkor már nem is bánjuk annyira, hogy kifacsartuk a citromot (minden a pincértől függ, aki bekeveri az italunkat).
 
A film pedig továbbra is az irodalom gyorsétterem-hálózata marad, ahova akkor is szeretünk néha betérni falatozni egy jót, ha tisztában vagyunk vele, hogy feleannyira sem egészséges és ízletes, mint egy nagy tál zaftos borjúragu, zöldséges krumplival.