Főkép

„Először koncertezik Budapesten, július 26-án a Miles Davis utáni korszak vezető muzsikusa…”
 
A koncert előtt néhány nappal valamelyik rádióban hallottam egy riportot a koncertet szervező házaspár egyik felével, a hölggyel, aki elmesélte, hogyan vágtak bele néhány évvel ezelőtt a rendezvény szervezősdibe: kölcsönt vettek fel, idehoztak egy világsztárt, és reménykedtek, hogy a valóban minőségi produkcióra legalább annyian váltanak jegyet, hogy ne legyen mínuszos a vállalkozás.
 
A hölgy elmondta, hogy azóta több jelentős muzsikust elhoztak Magyarországra, és szinte mindegyikükkel sikerült személyes, jó kapcsolatot kialakítaniuk; mindegyikük koncertje sikeres volt, bár üzleti vállalkozásként egyik-másik kudarcnak bizonyult.
 
Mindig is szerettem a megszállottakat, azokat, akik „szerelemből” csinálnak valamit. Mondjuk könyveket. Vagy zenét. Vagy koncertszervezést. Az ilyen „szerelem-gyerekek” a legtöbb esetben csodálatosak, míg a pusztán anyagi haszonszerzés végett létrejött produktumok csak ritkán.
 
Tehát, július 26. este, Kongresszusi Központ. A koncertet fél kilencre hirdették meg; negyed kilenc körül értünk oda. Ami meglepett: a közönség sokfélesége. Volt ott 70+ éves idős hölgy és úr, és 20 körüli rastaloknis srác; voltak kisestélyis és koktélruhás harmincasok, lazán öltözött huszasok és negyvenesek, elegáns ötvenesek; voltak olyanok, akikről lerítt, hogy jazzőrültek, és akadt néhány szénné tetovált karú rocker is. Egy-két szmoking is bevillant.
 
Akadtak szakmabeliek, például Szakcsi és Somló, meg volt egy rakás médiás, és persze eljöttek a rendezvény-celebek is (ők azok, akik minden jelentős eseményen megmutatják magukat, abban a reményben, hogy készül róluk pár fotó, amely majd megerősíti őket celeb mivoltukban).
Már ebből látszott, hogy a koncert valóban ESEMÉNY, és tényleg különleges élmény lesz.
 
A légkondicionált nézőtér kb. 85-90%-ig telt meg. A koncertszervező házaspárból ezúttal az úriember állt ki a színpadra, néhány keresetlen szóval köszöntötte a közönséget, elsorolta a szponzorokat (valami bank, és az amerikai nagykövetség), megemlített néhány személyt, akik segítettek az koncert létrejöttében – közülük csak Cserhalmi György nevét jegyeztem meg.
 
Aztán bevonultak a zenészek. Tizenöten. Ahogy szemben ültünk a színpaddal, bal oldalt volt a zongora, mellette a bőgő, a mögött a dob.
Középtől jobb szélig, három sorban foglaltak helyet a fúvósok: az első sorban a szaxofonosok, a másodikban a puzónosok, a harmadikban a trombitások. A fúvósok némelyikénél több hangszer is volt.
 
Wynton Marsalis? A harmadik sorban, a trombitások között foglalt helyet. A zenekar közepén, úgy, hogy mindenkire ráláthasson, mindenkit irányíthasson – de úgy, hogy kihangsúlyozza: annak ellenére, hogy ő az csapat valódi sztárja, nem kíván különösebben kiemelkedni a társai közül.
Ezzel mintha felszólította volna a közönséget: „Ne engem tessék figyelni, ne azt tessék nézni, én mit csinálok, hanem azt, amit mi játszunk. Ez egy zenekar, a közös produktum számít!”
 
Mr. Marsalis minden kompozíció előtt elmondta, mit fognak játszani. (Setlist: lásd alább.) Jókedvű volt, kedves és a kilenc Grammy-díja, meg a világsztársága ellenére végtelenül szerény.
Megeresztett egy-két poént, és a dalok elhangzása után bemutatta azokat a zenészeket, akik az aktuális szerzeményben szólóztak.
 
A zenekar? Fantasztikus jazz-arcok, mindegyikükön látszott, hogy profik, és hogy élvezik azt, amit csinálnak.
A szaxofonosok között például ült egy ötven körüli, szakállas, szemüveges afrikai-amerikai úriember, aki végig együtt pulzált a zenével; ülve is úgy mozgott, hogy lerítt róla: végtelenül imádja a zenét.
Olyan volt, mint egy mesterséf, aki úgy képes beszélni a saját főztjéről, hogy az ember szájában összefut a nyál.
 
Aztán volt egy fiatalabb szaxofonos, aki menet közben villámgyorsan fúvókát cserélt. Mr. Marsalis, aki két sorral mögötte, a trombitások között ült, természetesen észrevette, hogy valami gond lehet.
Nézte, mit csinál a srác, közben odabólintott egy másik szaxofonosnak, aki letette a hangszerét, oldalról elővett egy másik szaxofont, és várt. A srác kicserélte a fúvókát, és kb. öt másodperccel később szólózni kezdett.
 
A másik szaxofonos letette az imént elővett hangszert, és kézbe vette azt, ami korábban nála volt. Mr. Marsalis bólintott, és a show ment tovább. Zökkenőmentesen. Gördülékenyen. Fantasztikusan…
 
Szünet. A rendezvény-celebek szépen elszivárogtak: rájöttek, hogy itt ők még véletlenül sem kerülhetnek középpontba, ez az este tényleg a jazzről és a zenekarról szól.
 
A szünet után az ideiglenes amerikai nagykövet úr átadott Mr. Marsalisnak egy oklevelet – azt hiszem azért, mert „szorosabbra fűzte az amerikai-magyar kulturális barátságot”, vagy valami hasonló ok miatt. Lényegében mindegy.
Mr. Marsalis szerényen átvette a kitüntetést, aztán protokollnak vége, ismét jöhetett a zene…
 
A profi módon hangszerelt zene. Azt hiszem, a „Tree of Freedom”-ban volt egy rész, amikor a zenekar tagjai tapsoltak. (A nézőtéren néhányan követni próbálták az ütemes tapsot; szerencsére hamar abbahagyták.)
Az hagyján, hogy mindegyik zenész más ütemet tapsolt (pontosan azt, amit neki kellett), de szerintem tenyérméret alapján „hangszerelték” ezt a rész. Kicsi a tenyered? Te ez az ütemet tapsolod. Lapátkezed van? Akkor te ezt a másikat. Valahogy így lehetett…
 
Aztán a szólók. Szinte észre se lehetett venni, hogy elkezdődött mondjuk a dobszóló. Valahogy olyan simák voltak a váltások, hogy az ember hallgatta a zenekart, aztán hirtelen azon kapta magát, hogy hoppá, már nem szól más, csak a dob. Vagy a bőgő. Vagy a zongora.
 
Természetesen Mr. Marsalis is szólózott, és természetesen az ő megnyilvánulásait követte a legerősebb taps, de a többiek is fantasztikusak voltak. A fiatal, fúvókacserélő szaxofonosról nekem valamiért John Coltrane jutott eszembe.
 
A zenét nem tudom leírni. Ezt a zenét tényleg hallani kell. Valahol. Valamilyen formában. Az „Offertory” után jött a „Single Petal of a Rose” című dal, zongorával és egyetlen szaxofonnal, aztán elköszönés, a zenekar levonult.
Hát persze, hogy vissza kellett jönniük! A „Shade of Jade” kb. negyedórás ráadást jelentett.
 
Zenekar levonult, a közönség felállt: néhányan elindultak a kijárat felé, a többiek pedig állva tapsoltak – egészen addig, míg Mr. Marsalis ismét visszajött.
Nem a teljes zenekarral, „csupán” egy zongoristával, egy dobossal, egy bőgőssel, meg három fúvóssal.
 
Lesétált a nézőtérre, és eljátszotta a „Blooz”-t. Amikor a többiek szólóztak, ő mosolygott, és kissé félrehúzódva, kb. az 5. sor magasságában állva élvezte a zenét. Aztán ő következett, sétálgatni kezdett – néhány fotós elkészíthette élete felvételét.
Bluesos jazz, vagy jazzes blues, én nem tudom, mi volt ez, de fantasztikusan szólt.
 
Mit mondhatnék még? Aki nem volt ott, sajnálhatja, és várhatja az év végén vélhetőleg megjelenő koncert CD-t és/vagy DVD-t. Ezt a kiadvány be kell szerezni! (Remélem, tényleg lesz ilyen lemez…) Aki ott volt, az sosem felejti el ezt az estét.
 
Bízom benne, hogy a koncertet szervező házaspár folytatja ezt a „szerelemből” végzett munkát, és még jó néhányszor sikerül elhozniuk hozzánk ilyen hihetetlenül jó muzsikusokat.
 
Setlist (köszönet a szervezőknek, akik eljuttatták hozzánk):
 
I. rész:
1. Thelonious Monk: We See
2. Thelonious Monk: Light Blue
3. Ted Nash: Dali
4. Thelonious Monk: Ugly Beauty
5. Duke Ellington: Braggin in Brass
6. Ravel: Bolero
 
II. rész:
1. Vincent Gardner: Up from Down
2. Wynton Marsalis: VII. The Tree of Freedom
3. Wynton Marsalis: Offertory I, II and III
4. Duke Ellington: Single Petal of a Rose
5. Joe Henderson: Shade of Jade
6. Wynton Marsalis: Blooz